Erkel-retró I.

2011. augusztus 19.

Hommage à Ferenc Erkel – a Pannon Classic dupla CD-jéről. BÓKA GÁBOR lemezkritikája

Hommage à Ferenc Erkel

A tavalyi Erkel-évforduló kevés számottevő eredményeinek egyike a hanglemezpiacon megjelenő új kiadványok magas száma. Az elmúlt másfél év alatt öt friss vagy újból piacra dobott lemez került a kezembe – ezek közül a kuriózumnak számító kórusművek felvételéről a közelmúltban már beszámoltam. A hátralévő alkalmakkor az életmű középpontjában álló operák különböző felvételeinek értékelésére teszünk kísérletet – részint teljes felvételek, részint válogatások képezik az e tárgykörben mostanság megjelent albumokat.

A válogatáslemezek két jól elkülöníthető korszakra oszthatók: a Pannon Classic dupla CD-je a hangrögzítés kezdeteitől a második világháborúig, a Hungaroton (közeljövőben tárgyalandó) lemeze a háború utáni évtizedekben megjelent Erkel-felvételeket öleli fel. Ez azonban több időbeli elkülönülésnél: más szempontok alapján is jól elkülöníthető a két korszak. A háború után elterjedt long play, azaz 33-as fordulatszámú lemezek lehetővé tették, hogy ne csak az abszolút közönségkedvenc alapművekből készüljenek teljes felvételek: s a magyar hanglemezgyártás, ha némi késéssel és erősen korlátozott technikai lehetőségekkel is, de hozzálátott ezek gyártásához – nemzeti zeneszerzőnktől a Hunyadi Lászlóból és a Bánk bánból nem is egy teljes felvétel készült (a többi mű elhallgatásának miértjeit most ne feszegessük). Ez meghatározza az esetleges válogató szempontjait is: a háború utáni időszakot szemlézve elsősorban a reprezentativitásra kell törekedni – a rendelkezésre álló felvételek közül az interpretációtörténeti csúcspontok megragadásával kell érvényeset mutatni a hallgató számára. Ezzel szemben a háború előtti korszak csekély számú és kivétel nélkül pár perc hosszúságú felvételeit illetően a szerkesztő joggal törekedhet a teljességre: mindaz, ami ezen évtizedekben rögzítésre került Erkel életművéből, elfér néhány lemezen. A Pannon Classic kiadványa, ha nem is száz százalékosan, de megközelíti a teljességet: értékelése éppen ezért olyan komplex feladat elé állítja a kritikust, amelynek terjedelmi korlátok miatt szükségképpen nem felelhet meg – bocsássák hát meg, ha a következőkben eltérő szempontokat érvényesítek egy-egy szám kapcsán.

A válogatás fontos erénye, hogy nemcsak vokális számokat tartalmaz, de a zenekari részletek interpretációjára is rálátást enged. Az első CD elején rögtön három előadásban is meghallgathatjuk a Hunyadi László nyitányát. A Fricsay Richárd (Ferenc édesapja) vezényelte bejátszás mindenekelőtt a katonazenekarok századeleji szerepének az utókor által alulértékelt voltára világít rá. Szó sincs itt katonás csinnadrattáról: amit hallunk, igényes, korrekt előadás – nem felfedező erejű, de mind értelmezés, mind hangszeres kivitelezés tekintetében megüti az elvárható szintet. Mindössze a lemezoldalak rövidsége okozta kényszerű rövidítés elveinek követhetetlensége hat zavaróan e sajátos zanzát hallgatva. A második tracken ugyanezen mű hallható az „Edith-Lóránd-Orchester” előadásában. Elképzelni sem lehet nagyobb kontrasztot: ez bizony nem több a hangok gépies ledarálásánál. A harmadik Hunyadi-nyitányt Ferencsik János vezényli 1941-ből, vagyis a dirigens életében törést hozó ötvenes évek előttről. Nos, ez a Hunyadi-nyitány a nem mindig egyforma színvonalon teljesítő mester tehetségének kétségtelen bizonyítéka: olyan előadás, mely a művet anyagában és szerkezetében egyaránt jelentősként tünteti fel, a potpourri-nyitányból szimfonikus költeményt varázsol. Hasonlóan izgalmas meghallgatni Ferencsik vezényletével a Hunyadi Palotását: sokkal lendületesebb, táncosabb lüktetésű ez az interpretáció, mint bármely későbbi bejátszás (csak a közvetlenül utána hallható Komor Vilmos vezényelte felvétel hasonlítható hozzá). A számos egyveleg, átdolgozás közepette egy különlegesen érdekes szám érdemel még említést: a katonazenekarok repertoárján ma is kitüntetett helyen álló Hunyadi-indulót a nagy Erkel-átdolgozó, Rékai Nándor vezényletével hallhatjuk – több mint pikáns.

A vokális számok összehasonlításakor egyrészt énekesportrék megrajzolására, másrészt interpretációs tendenciák leírására nyílik lehetőség. Az előbbire példaként Takáts Mihályt említhetjük, akit öt számban hallhatunk e lemezeken, s ezek bizony ellentmondásos benyomást keltenek a századforduló nagy baritonistájáról. A hanganyag értékes voltához aligha férhet kétség, ám például a Gara-áriában Takáts jóformán csak hangokat énekel, szenvedélyt közvetít, s alig törődik a zenei szerkezettel. Sokkal kellemesebb meghallgatni őt a Bánk bán Bordalának felvételein, különösen az első két bejátszáson: úgy tűnik, a dalforma a más felvételein is érezhető slamposság rovására nagyobb zenei pontosságra és tisztább intonációra ösztönözte az énekest. Természetesen félrevezető volna azt állítani néhány ária meghallgatása után, hogy a legenda lelepleződött – inkább arról elmélkedhetünk, vajon mi volt az a plusz, amit Takáts színpadi egyénisége hozzátett a voce minden értéke mellett is problémás énekprodukciókhoz. Hasonlóan izgalmas, bár kisebb merítésből kirajzolódó portré az 1905-ben (!) elhunyt Ney Dávidé: két felvételén mintha nem is ugyanazt az énekest hallanánk. De nem a pillanatnyi diszpozícióban mutatkozik különbség: Ney mind A magyarok Istene című dal, mind a Gara-ária előadásában tanítani valóan pontos, s a számokat eredendően zenei megközelítéssel formálja meg – ez különösen az áriában feltűnő Takáts Mihállyal összehasonlítva. Maga a hanganyag azonban teljesen másként szól a két felvételen: az áriát egy világos színű, a magas fekvést könnyedén győző baritonista adja elő, míg a dalban ennek ellentéteként egy zengő, mély basszust hallunk. Noha Ney hangterjedelmét a korabeli kritika is csodálattal emlegeti, az ilyen fokú hangi metamorfózis már-már valószínűtlen képességeket sejtet.

Krammer Teréz első La Grange-áriájával kapcsolatban Bősze Ádám szellemes kísérőszövege megjegyzi, hogy azt inkább történeti érdekessége, mintsem kifogásolható zenei színvonala vétette fel az összeállításba. Nem értek egyet: bár az intonáció tisztaságát valóban érheti bírálat, a friss, üde hanganyag, a gyöngyöző futamok a pusztán vokális élvezeteket keresők számára is szép pillanatokat szereznek. Emellett Krammer hangjában frissessége mellett van valami eredendő szomorúság, melynek következtében megkapó hitelességgel állítja elénk Szilágyi Erzsébet (és a második lemezen Melinda) figuráját – s éppen ezt a bánatos csengést tünteti el az ária második felvételének nem szerencsés technikai háttere. Bármennyivel is jobb ez a felvétel zenei szempontból, a figura itt nem születik meg, szemben a problémásabb első változattal.

S ha már La Grange: az ária négy felvételét egymás után hallgatva a szerep értelmezésének három iskolája is kirajzolódni látszik. Krammer Teréz bús nagyasszonya után (melynek szellemi utódaként leginkább Takács Paula alakítását jelölhetnénk meg) Lilian Nordica magyar nyelvű előadása (az általam ismert egyetlen külföldi Erkel-áriafelvétel) a klasszikus drámai koloratúrszoprán szerepkörhöz közelíti a karaktert: noha az énekesnő önkényes tagolása igyekszik nagyon magyaros érzetet kelteni, hangütése mégis internacionális – az Erkel-zene ezen összetevőinek előtérbe helyezése számomra Déry Gabriella későbbi előadását idézte fel. Szabó Lujza líraibb koloratúrszopránján a személyiség felnagyításával hódítja meg a szerepet: hitelessége nem lehet kérdés, de ugyanennyire elfogadnánk ettől a hangtól Gara Máriát is. Kézenfekvő a hasonlóság a két szerepet egyaránt alakító Ágai Karolával, aki a valaha is volt legfiatalosabb, ám tekintélyében kicsit sem csorbuló Szilágyi Erzsébetet énekelte évtizedekkel később.

A második lemez nyolc Bordala (a 36. Rácz Laci-féle cigányzenekari egyvelegtől most tekintsünk el) nem csak a múlt század első felének bariton-kaleidoszkópja, de egyben minden bariton számára kötelező tananyag is lehetne. Az ária előadásának kulcskérdése, hogy mennyire sikerül egyensúlyt teremteni a deklamáció és az éneklés között – s nemcsak azért, mert az erkeli prozódia problematikus, noha Vörösmarty szövege mégis nagyfokú érthetőséget kíván, de azért is, mert a két strófa verséje voltaképpen a recitativo határán mozog. Ebből a szempontból vizsgálódva meglepő szélsőségek tanúi lehetünk. Takáts Mihály már említett három bejátszása, Erdős Richárd és Jámbor László rögzítései karakteres különbséget tesznek a versék recitatív jellege és a refrén dallamosabb megfogalmazása között. Rózsa S. Lajos ritkaságnak számító, háromstrófás felvételén a refrént is szavakra tagolva, recitálva adja elő: ám mivel a hang lefegyverzően szép (ha szabad ennyire szubjektívnek lenni, ez a „legigazibb”, legtestesebb bariton a lemez összes szereplője között), készséggel elfogadjuk e rendhagyó megközelítést is. Akárcsak Kálmán Oszkárét, aki meg jóformán mindent legato énekel sötét, puha basszusán – indulatát a hang izzása közvetíti inkább, mint a szöveg értelmezése. Az ideális előadás Palló Imréé: nem tudom, tanítható-e, ahogy énekké oldja a beszédet, mindenesetre lenyűgöző hallgatni azt a természetességet, ahogy megszólaltatja a sokakon kifogó operaslágert. E „magyar belcanto”, mely a népdalok szigorú tömörségét és a kodályi klasszicizmus szellemét oltja Erkel zenéjébe, még egy különlegességgel párosul: Palló Peturja – nem békétlen. Míg a többi előadás egységesen hagyományos értelmezésben közvetíti a bordalt, Palló túllép a nemes felháborodás szülte szenvedélyen, s mélyen humánusan, sajátos éthosszal szól általános emberi problémákról, Posa, Boccanegra vagy a Hovanscsina középpontjában álló Saklovityij-ária nagyságrendjéhez emelve az Erkel által szimplábban megírt figurát. Nádasdy Kálmán talán Palló különleges, a darab baritonszerepeit szétfeszítő adottságai miatt látta jónak ráosztani a címszerepet.

Az utóbbi tézist még egy szám támasztja alá a lemezen: Rösler Endre kompakt, sötét, vágós hőstenor hangon megszólaltatott Hazám, hazám-áriája 1942-ből bizonyítja, hogy a legendával szemben igenis volt olyan tenor az Operaház társulatában, aki meg tudta volna oldani a szerepet hangilag. Csakhogy egy dolog a hang, s egy másik a szerepformálás – márpedig aki látott már filmfelvételt Röslerről, tudhatja, hogy e nagy énekes teljesen más alkat volt, mint amit sztereotípiáink e karakterhez kapcsolnak. Mindenesetre e bejátszás jócskán árnyalja a Röslerről eddig bennünk élő képet – kevés közkézen forgó felvétele szinte kivétel nélkül a háború után készült, s már erősen sérült vokalitást örökített meg. Halmos János, akinek az összeállítás másik Hazám, hazám-ját köszönhetjük, a jelek szerint pályája csúcsán sem volt hangnagybirtokos: a voce igencsak nazális, az éneklés meglehetősen darabos, az ária néha szétesik. Ugyanakkor megkapó az a líraiság, amivel a második részt indítja Halmos. Ha Simándy József későbbi klasszikus felvételei kinyilatkoztatásként hatnak, úgy Halmos itt őszintén rácsodálkozik arra, amin szürke hétköznapokon ritkán gondolkodik az emberfia: hogy mennyire szereti hazáját. Kár, hogy ezt a líraiságot a befejező ütemekben hamiskás pátosz váltja fel. Sajnálhatjuk, hogy Környei Bélával nem rögzítették ezt az áriát, Bánk románcával ugyanis olyan magasra helyezi a lécet, amit minden későbbi interpretáció nehezen visz át. Portrélemezének ismeretében elmondható, hogy Környei sokkal jobban is tudott énekelni, mint ahogy itt teszi – és mégis: a hősi hangszín, ám kellően hajlékony hang, a minden trükközéstől (pl. falzett bevetésétől) mentes, problémátlan éneklés olyan természetességet kölcsönöz e gyilkos (mert a végig kínosan magas fekvésű szerepben kínosan mély) ária előadásának, melyet csak a legnagyobbak, Simándy vagy Ilosfalvy előadásaiból ismerhetünk. Csak az a kérdés marad nyitva, volt-e elég nagyúri vonás is Környei Bánkjában. Remélhetjük vajon, hogy egyszer más Bánk-részletek is felbukkannak vele?

Az izgalmas kirándulás bónuszaként hallhatjuk a már említett Petőfi-megzenésítést Ney Dáviddal, a Dózsa György egy részletét Takáts Mihállyal (a régi dicsőségről szóló dalt amúgy mezzoszopránra írta Erkel). A Hymnus négy felvétele nem okoz nagy meglepetéseket: tempóban, ritmizálásban mind a négy a ma sztenderdnek tekinthető előadói normákat hozza, az egyiken még a Kölcsey és Erkel közti szótagszám-különbséget kiegyenlítő „hozz reá”-változat is felbukkan. Dohnányi és Rékai előadásai mellett éppen ezért érdemes lett volna rátenni a lemezre olyan felvételt is, amelyen még megközelítőleg az Erkel által leírt ritmusképletek hallhatók (például a Magyar Királyi Opera Férfikarának 1905-ös előadását). Ahogy a Meghalt a cselszövő mellett örültünk volna a Hunyadi másik két kórusrészletének (Nászkar, ill. A király esküje) is, melyeket szintén rögzítettek az 1900-as években (nagyon jó viszont, hogy rákerült a lemezre a Bánk bán nyitókórusa, melyet a Nádasdy-átdolgozás méltatlanul lefokozott). Mindez persze csak piszlicsáré kritikusi kötözködés egy hatalmas gyűjtőmunkát feltételező, kiváló összeállítás értékelésében, melyért csak köszönet illet minden közreműködőt. A Goldmark- és az Erkel-lemez után csak azt mondhatjuk: várjuk a Pannon Classic további meglepetéseit.

Hommage à Ferenc Erkel
Ney Dávid, Takáts Mihály, Krammer Teréz, Szabó Lujza, Palló Imre stb. – ének
Vezényel: Fricsay Richárd, Komor Vilmos, Ferencsik János stb.
Kiadja: Pannon Classic
Értékelés: 10/10

Hasonló bejegyzések