Építőkockákból

2019. május 10.

Wolfgang Amadeus Mozart: A kairói lúd avagy A rászedett vőlegény – KONDOR KATA írása az Eiffel Műhelyház április 14-i előadásáról

Jelenet az előadásból (fotó: Kereszturi Levente)

A jelek szerint rendkívül fontos volt az Opera vezetőségének, hogy a részben átadott Eiffel Műhelyház frissen megnyílt színpadát két félbehagyott Mozart-operából készült előadás avassa fel. Az új játszóhely átadásának ismételt csúszásai miatt több tervezett produkció is a jövő évadra maradt (tovább gyérítve az amúgy sem túl izgalmas ideit), ám A kairói lúd avagy A rászedett vőlegény töretlenül tartotta magát mint első bemutató. Úgy tűnik, mindezek mögött szakmai és személyes indítékok is állnak; azzal a tényezővel, hogy a főigazgató, Ókovács Szilveszter régi álmát valósította meg ezzel a produkcióval, a továbbiakban nem foglalkoznánk, az az összefüggés azonban, hogy az új helyszínt egyszersmind új darabbal avatták fel, az előadás koncepciójára is hatással volt.

Mozart érett korszakának két befejezetlen operájából állt össze tehát a produkció. A rászedett vőlegénynek a nyitójelenetén kívül néhány áriája, A kairói lúdnak majdnem az egész első felvonása készült el, némi kiegészítéssel ezekből a zenei anyagokból állították össze az elhangzott művet az alkotók (a főigazgató mellett ide kell sorolni a karmester Németh Pált és a rendező Toronykőy Attilát, míg a szöveget a színlap szerint Lax Éva gondozta). Ókovács Szilveszter a tőle megszokott módon, részletes cikkben fejtette ki, milyen szempontok vezették őket; a két mű egységét minél kevésbé akarták megbontani, ugyanakkor a Mozart-operák általános jellemzőiből kiindulva adtak további áriákat a szereplőknek, vagy illesztettek recitativókat a darabba. – Na de hogy lesz egy felvonásnyi cselekményből működőképes dramaturgiájú, teljes mű? – kérdezhettük.

Ez az a kérdés, amire az előadás megtekintése után se kaptunk választ. Mert hiába a „mozartosra” sikerült opera, hiába tartalmaz az kizárólag a komponista által írt muzsikát, hiába követi az ő zenei szerkesztési elveit, ha mint opera, nevezetesen mint színpadra szánt drámai mű nem állja meg a helyét. Minden azon irányú igyekezet ellenére, hogy a cselekmény lezártnak tűnjön, a darab kevéssé kötötte le a figyelmet:

egyes jelenetek túl lassúak és nyakatekertek, a drámai csúcspontok aránytalanul helyezkednek el, nem jött létre feszültségnek és oldásnak olyan váltakozása, ami képes lenne magával ragadni a nézőt.

Így az opera minden zenei kiválósága ellenére épp azt nélkülözi, amit az érett Mozart-művekben oly nagyra tartunk, a jellemábrázolás és a cselekményvezetés koherenciáját, hiszen ezek a művek nem pusztán zárt számok sorozataként épülnek fel, hanem komplex műalkotásként is értékesek.

Fülep Máté és Keszei Bori (fotó: Kereszturi Levente)

A rendező, Toronykőy Attila ugyan sokat tett azért, hogy az előadás a dramaturgiai problémák ellenére is szórakoztató legyen, ám a színpadi megvalósítás is megmaradt az alkalmi helyzetkomikumokat kiaknázó viccelődés szintjén. A töredezettséget a rendezés sem tudta elfedni, még ha az építkezés motívumának kiemelésével (a mű Don Pippo várának elkészültével kezdődik, később pedig a megszökő szerelmesek hidat próbálnak építeni, hogy átkelhessenek a folyón) adott ugyan egyfajta gondolati vezérfonalat a rendezésnek, egyszersmind

azáltal, hogy a szereplők az építőkockákból Mozart portréját rakják ki, utalt a darab létrejöttére, sőt, magának az új helyszínnek a megnyitására is.

Ez azonban legfeljebb kikacsintás, poén vagy érdekesség, ami az előadás jelentésszerkezetéhez érdemben nem ad hozzá, és még ha szórakoztatóak is voltak egy darabig a viccek, egy ponton túl fárasztóvá váltak.

Jelenet az előadásból (fotó: Kereszturi Levente)

Az elkészült darab tehát inkább történeti, és persze zenei érdekességet hordozott. Nagy öröm, hogy Németh Pál személyében avatott tolmácsoló kezébe került az eddig alig ismert muzsika, amely így rögtön a legjobb oldaláról mutatkozhatott be. Bár egy-egy apró megingás előfordult, könnyen meglehet, hogy mindez csak az új helyszín miatt adódott – amiről első hallásra úgy tűnt, megfelelő akusztikával rendelkezik, de erről majd különböző stílusú zeneművek meghallgatása után lehet többet mondani. A jószerivel ismeretlen, de zenei világát illetően mégis ismerős dallamok között akadt néhány igazán emlékezetes, melyben természetesen a jól sikerült szereposztásnak is része volt. Kovács Istvánnak sok nagyszerű koncertje után az évad második felében az operai oldala került előtérbe, több bemutatóban is láthattuk. És milyen jó, hogy így történt, még a végén megfeledkeznénk róla, mennyire érdekes karakterek megalkotására képes!

Kifinomult színpadi jelenlétének és sokoldalú énekhangjának köszönhetően Don Pippo is több lett egyszerű (és gyakran egysíkú) komikus figuránál.

A Lavinát megformáló Váradi Zitát is rég láthattuk ennyire testhezálló szerepben, pedig kevesen képesek olyan jó ízléssel adagolni a humort, mint ő! Azon már meg sem lepődünk, hogy mindig friss és könnyed szopránjával az újabb Mozart-szerepet is remekül formálta meg.

Jelenet az előadásból (fotó: Kereszturi Levente)

Bár a neve egyre gyakrabban tűnik fel a színlapokon számomra újdonságot jelentett Calandrino szerepében Biri Gergely alakítása. Az ilyen meglepetéseket azonban mindig örömmel fogadja az ember,

a tenorista ugyanis igen jó stílusérzékről és kiművelt énektechnikáról tett tanúbizonyságot, különösen az első felvonásbeli jelenetei maradtak emlékezetesek, úgyhogy szívesen hallgatnánk őt a jövőben is.

Kevésbé jó benyomásokat hagyott maga után az opera másik szerelmespárja: Balczó Péter mintha a fajsúlyosabb szerepek után nem tudna visszafinomodni Mozarthoz, Bakonyi Anikóról viszont szinte lehetetlen megmondani, miben lehet jó: míg alkalmanként egészen kényes énekelnivalót is élményt nyújtóan szólaltat meg, máskor egy, az eddigiek alapján sokkal inkább neki való szerepben sem kellemes hallgatni. A szolgapárost Keszei Bori és Fülep Máté szórakoztatóan formálta meg, akárcsak Szerekován János a kérőként érkező Lionettót. Bár az énekes vígjátéki eszköztárát már jól ismerjük, produkciója még mindig magával ragadó.

Jelenet az előadásból (fotó: Kereszturi Levente)

Végbement tehát a történelmi esemény, megnyílt Budapest új operajátszó helye. Bármilyen élményekkel is gazdagodtunk a bemutatón, akár a létrehozott darab, akár az előadás jóvoltából, bizakodón nézhetünk a jövőbe, a következő évad legizgalmasabb produkciói mind itt kapnak majd helyet. Már csak remélni tudjuk, hogy a jó terveket hasonlóan jó megvalósítás követi (az előadásokat megtartják, sem az elhibázott/elfelejtett marketing vagy rosszul megválasztott árpolitika nem okoz zavarokat), és valóban figyelemmel kísérhetjük a hazai operaélet további gazdagodását.

Fotók: Kereszturi Levente

Hasonló bejegyzések