Emésztő gondolatok

2014. január 13.

Out at S. E. A. – Nyílt tengeren. A BMC december 19-i „hatszerzős” operabemutatójáról MONA DÁNIEL írt kritikát

Jelenet az első részből: Vörös Szilvia, Megyesi Zoltán és Maurice Lenhard (fotó: Hrotkó Bálint)

Jelenet az első részből: Vörös Szilvia, Megyesi Zoltán és Maurice Lenhard (fotó: Hrotkó Bálint)

Az Out at S.E.A. nagyon gusztusos, illata alapján tápláló étel. Fogyasztása közben – ugyan sótlan, és sok a szálka – ínycsiklandozó falatokra akadunk. A vendég még repetázni is hajlandó, hátha a második adag új ízeket rejteget. De nem… Akármekkora lelkesedéssel ültem is végig a zenei vacsorát, nem laktam jól. Éhes maradtam…

I am hungry – kezdi monológját mindhárom szereplő. Remek lehetőség, hogy a zeneszerző ugyanazon mondat három eltérő megzenésítésével érzékeltesse a karakterek közti különbségeket. Ráadásul az Eötvös Péter Kortárs Zenei Alapítvány és a BMC ennél is erőteljesebb megoldást választott közös projektjükben. Sławomir Mrożek Nyílt tengeren című egyfelvonásos abszurd drámájának három éhes hősét három komponistára bízták. Kétszer… Az ősbemutató mindkét részében elhangzott a darab, először Balogh Máté Gergely, Diana Soh és Christian Flury, a koncert második felében pedig Koka Nikoladze, Gryllus Samu, valamint Mariana Ungureanu elképzelése szerint.

Mikor olvastam a többszerzős koncepcióról, ambivalens érzéseim támadtak. Egyrészről: hatalmas lehetőség a karakterek zeneileg igazán elkülönülő illusztrálására, ha nem egyazon zeneszerző talál ki három világot, hanem három külön világ talál ki egy zenét. Másrészről viszont: nem megy majd az opera koherenciájának rovására, hogy egyik szerző sem zenei folyamatot komponál, hanem kiragadott részeket? Mégiscsak egy cselekményről van szó; összhangban lesznek az egymással folyamatos interakcióban lévő szereplők? Nem válnak majd unalmassá a zenei ötletek? De, nem, de…

Az Out at S.E.A. egységes műként való értelmezése igen nehézkes feladatnak bizonyult. A szereplők nem válaszoltak sorstársuknak, pusztán utána beszéltek. Kifejezetten izgalmas volt a Kicsi, a Középső és a Kövér első néhány megszólalása, mikor megismertük zenei világukat. Egy félénk, egy szexi és egy diktáló, vagy éppen egy flegma, egy sunyi és egy jámbor karakter rajzolódott ki. De ez a rajz nem mozgott… A karakterek nem fejlődtek. A cselekmény haladt előre, de a szereplők – történjen bármi – mindig ugyanazokkal a motívumokkal fejezték ki magukat. Az alapötletet ekkor még mindig jónak tartottam. Az említett motívumok azonban kizárólag emlékeztető motívumként működhetnek; egy karakter operát átfogó kifejezőeszközeként semmiképp. Koka Nikoladze Kicsije kifejezetten irritálóvá vált a fülemnek, és nem abban az értelemben, amelyben a szerző szerette volna. A szövegkifejezés csíráját sem sikerült felfedeznem szólamában; minden dramaturgiai helyzetben ugyanaz volt a reakció: vibráló, rángatott, itt-ott elcsukló énekbeszéd. Ám ez a karakter legalább gondolatokat ébresztett bennem. A hatféle zene többsége egyszerűen unalmasra sikerült. Ami mégis odacsalta az említett ínycsiklandozó falatokat asztalunkra, az inkább az énekesek, illetve a zenészek teljesítménye volt.

Jelenet az első részből: Vörös Szilvia, Megyesi Zoltán és Maurice Lenhard (fotó: Hrotkó Bálint)

Jelenet az első részből: Vörös Szilvia, Megyesi Zoltán és Maurice Lenhard (fotó: Hrotkó Bálint)

Szubjektív megítélésektől teljesen függetlenül be kell látnunk: előadói szempontból a darab nehéz. A hatalmas hangközugrások, a transzzenei akusztikus utasítások megvalósítása és a zenekarral/énekesekkel való összhang egytől egyig embert próbáló feladat. Az est összes énekes és hangszeres szólistája sikerrel vette az akadályokat. A baritonista Maurice Lenhard (Kicsi) két alakítása között volt a legnagyobb eltérés, és mindkét szerepében remekelt. Mutatós szólamai mégsem értek el akkora hatást, mint az est Középsője, Vörös Szilvia. Az énekesnő bámulatos pontossággal, érthetően tolmácsolta zenetornászi kötelességeit. Éneklése igazán kifejezőnek mondható, meggyőző színpadi jelenléte pedig az előadás legemlékezetesebb személyévé tette őt. Az egyetlen alakítás volt (nem zene: alakítás…), amely átadott valamit a cselekményből, reflektált arra. Megyesi Zoltán Kövér tenorja sem hangban, sem előadásban nem tudta ezt az igényességet teljesíteni. Bizonytalanság és szólamából is adódó indokolatlan gesztusok jellemezték játékát.

Jelenet az első részből: Vörös Szilvia, Megyesi Zoltán, Maurice Lenhard és a hangszeres együttes (fotó: Hrotkó Bálint)

Jelenet az első részből: Vörös Szilvia, Megyesi Zoltán, Maurice Lenhard és a hangszeres együttes (fotó: Hrotkó Bálint)

A három karakterhez tartozó három hangszeres művész viszont egytől egyig kiválóan muzsikált. Koncentráció, precizitás, ugyanakkor könnyedség és elegancia sugárzott a kamaraegyüttesből. Bársony Péter (brácsa) – Nikoladze elképzelése szerint – a darab szereplőjévé is vált, mikor a mű tetőpontján helyet foglalt a félidő alatt végig üres széken, hogy a zenekarból való kiválásával látványosan kiszakítsa Kicsit a normális elmeállapotból. Rohmann Ditta (cselló) és Horia Dumitrache (klarinét) ugyan nem kapott ilyennemű szólót, de hangszerük képzeletet felülmúlóan sokszínű megszólaltatása nem engedte őket háttérbe szorulni. A kattogások, az ütögetések és a legkülönbözőbb megoldások professzionális kivitelezése lehengerlő élmény volt. A tajvani Lin Liao erős kézzel fogta össze a zenészeket, és határozott tudatossággal dirigálta a művet.

Jelenet a második részből: Vörös Szilvia, Megyesi Zoltán és Maurice Lenhard (fotó: Hrotkó Bálint)

Jelenet a második részből: Vörös Szilvia, Megyesi Zoltán és Maurice Lenhard (fotó: Hrotkó Bálint)

A tálalásért felelős librettista-rendező, Almási-Tóth András egy valóságshow-ba ültette át a tengeren hánykolódó éhezők históriáját. A Sea szó rövidítésként való értelmezésével szempillantás alatt reality-villát varázsolt a tengerből. Someone eats all… Mintha csak az „egy, aki mindent visz” szlogent hallanánk. A koncepció működött: kis helyen összezárt/bezárt, kiszolgáltatott emberek, kik a saját érdekükben bármire képesek.

A recept tehát kiváló. A hozzávalók frissek és minőségiek. A szakácskönyvben szereplő kép étvágygerjesztő. De az ízek nem értek össze. Néhol nyers, néhol odaégett. Finom, de nem elég laktató. Hiányzik nagyi csodafűszere…

Fotók: Hrotkó Bálint / BMC

Hasonló bejegyzések