Wolfgang Amadeus Mozart: A varázsfuvola – bemutató a Szentmargitbányai Kőfejtőben. KONDOR KATA írása a július 10-i előadásról
A nyári szabadtéri szezon különleges helyszíneket is tartogat az operakedvelők számára – ilyenkor sokan szeretik elhagyni a város forró köveit, fülledt utcáit, és kivonulni a csillagos ég alá, a természet közelébe. A Szentmargitbányai Kőfejtő ideális helyszín lehet erre, hiszen az óriási sziklafalak között az ember közvetlenül érzékelheti az elemek hatalmát (ebben néha az időjárás is segít). A környezet monumentalitása, hangulata vagy akár a motivikus kapcsolatok néhány operához különösen jól illenek. Hát még ha a produkció alkotói ki is emelik ezt az összefüggést! Mozart Varázsfuvolája önmagában is bővelkedik természeti szimbólumokban, ám Cornelius Obonya és Carolin Pienkos rendezők Raimund Bauer, Gianluca Falaschi és Friedrich Rom díszlet-, jelmez- és fénytervezésével igazán varázslatos látványvilágú előadást hoztak létre.
A színpadképet egy óriási, első látásra buborékoknak, egy kis fantáziával köveknek látszó, multifunkcionális gömbökből álló, óriási kör uralja, melynek a mélyébe vezető lépcsőn, különféle járásokon és süllyesztőkön közlekednek a szereplők. A gömbökre az előadás nagy részében mozgóképeket vetítenek, így változnak például gyümölccsé, bolygókká vagy akár a teljes univerzummá. Kénytelenek vagyunk ismételni magunkat: az eredmény pazar szépségben jelent meg – már önmagában élményt nyújtott volna ilyen méretben és képminőségben csodálni például csillagrendszereket. A vetítések azonban nem maradtak meg puszta illusztráció szintjén, előfordult, hogy jelentésképző erővel is bírtak – így például a második felvonás első jelenetében, amikor az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának szövegrészei tűntek föl benne.
A rendezők ugyanis nem hagyták annyiban, hogy A varázsfuvola nem bánik kesztyűs kézzel néhány, ma már érzékenynek számító témával. Így radikálisan átalakították a prózai szöveg egyes részeit, kihagytak minden olyat, ami a mai értékrendünk szerint nem elfogadható, az említett jelenetben pedig Sarastro a nők jogai mellett állt ki, és keveredett vitába követőivel. Arról, hogy egy ilyen átalakítás mennyire elfogadható, sok oldalt lehetne teleírni. Úgy vélem, darabfüggő is, hogy mennyi és milyen változtatás mellett marad meg egy opera művészi tartalma, és mi az, ami alapjaiban dönti romba a jelentésszerkezetet. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy nem tudunk azonosulni egy, a mienkével lényeges kérdésekben szembenálló értékrenddel (és nagyon remélem, hogy az egyenjogúság a művészetkedvelők körében ilyen téma), így ezekkel a művekkel muszáj kezdeni valamit. A varázsfuvola esetében viszonylag jól működtek a változtatások, hiszen Sarastro számunkra épp attól lesz bölcs és igazságos főpap, hogy nem követ ma már elavult és igazságtalan nézeteket, a változtatás a mű számos síkjával összeillett (jó és rossz harca, szerelmi próbatétel stb.), vagy legalábbis nem zavarta azokat.
A rendezés nem csak ezeken a pontokon kezelte lazán a mű szövegét, a másik lényegi változás Papageno szerepének „felturbózása” volt. Ahogyan a kifejezés is sugallja, e jelenetekben nem tértek el jelentősen az eredeti dramaturgiától, csupán annyi történt, hogy új, friss poénokkal gazdagították a madarász szerepét, hiszen hogy is várhatnánk egy ennyire szabad lelkű figurától, hogy mindig ugyanúgy viselkedjen? A humort és a játékosságot az alkotók oly módon is előtérbe állították, hogy – nem egyedülálló módon, hiszen már Magyarországon is láttunk hasonlóra példát – Papageno szerepét színművészre osztották. Max Simonischek durva, száraz hangja első hallásra szinte sokkoló a jobbnál jobb baritonokhoz szokott fül számára, apránként mégis sikerült megbékélni vele, hiszen egyrészt a karakter valóban nagyon mulattató lett, másrészt a művész igen precízen szólaltatta meg a szólamot. Harmadrészt pedig ezzel a kevéssé tetszetős hanggal is kifinomultan tudott bánni, például a második felvonásbeli öngyilkossági jelenetében képes volt néhány hangon belül eljutni a játékos önsajnálattól az igazi megtörtségig, és így a mókamesterénél jóval összetettebb és mélyebb karaktert formált meg.
A Taminót éneklő Attilio Glaser hősibb színezetű hanggal rendelkezik, mint amit a szerep hazai előadóitól megszokhattunk. Néha akadtak is nehézségei bizonyos finomabb frázisok pontos és szép megszólaltatásával, ám ezek nem rontották le jelentősen a produkciót – a hanganyag értékes, fényes, gazdag, ráadásul a tenoristának a prózában is nagyon kellemes volt a szövegejtése. Kevésbé keltett jó benyomást a Paminát megformáló Ana Maria Labin: bár stabil magasságokkal rendelkezik, hangjának középfekvése kellemetlenül szólt, szopránja kissé kásás, vastag volt, ami megnehezítette számára az olyan kényes részletek megfelelő előadását, mint Pamina második felvonásbeli áriája. Produkcióját, ha elfogadhatónak nevezhetjük is, örömtelinek már kevésbé.
A varázsfuvola kulcsfigurája az Éj királynője, áriáit még az is ismeri, aki az egész darabot nem. Egy szereposztásban talán őt kíséri a legnagyobb figyelem – vajon sikerült-e elég jó énekesnőt találni rá? Ezen az estén az eredmény felemás lett: Danae Kontora a könnyebb részekben lenyűgözően szép hanganyagot mutatott meg, ám a koloratúrák közel sem szóltak hibátlanul, az első áriában hanghiba is történt, a másodikban inkább csak pontatlanság, illetve feszített hangadás jellemezte. Nagy kár érte, mert a fiatal művész kétségtelenül tehetséges – meglehet, egyszerűen csak túl korán kapta meg az operairodalom egyik, rövidségében is óriási szerepét. Sarastróként Luke Stoker produkciójára a korrekt jelzőt lehetne használni, ő hangban épp az ellenkezőjét mutatta darabbeli ellenlábasának. Basszusa nem különösebben érdekes vagy magával ragadó, ám egy kis megingástól eltekintve igényesen szólaltatta meg a szintén nem könnyű szólamot.
A mellékszereplők közül ki kell emelni a Papagenát éneklő Theresa Daxot, aki kellemesen üde figurát formált meg, ráadásul ő kapta Papageno második felvonásbeli áriájának egy részét is, amivel mindenki jól járt – tovább hallgathattuk kiművelt hangját. Monostatosként Keith Bernard Stonum energikus színpadi mozgásával keltett jó benyomást, és bebizonyította, hogy karaktertenorrá nem a hang gyenge minősége teszi az embert. Az Éj királynőjének három hölgye, Elizabeth Reiter, Nina Tarandek és Maria-Luise Dreßen is igényesen énekelt, a második hölgy különösen figyelemre méltóan. A Budapesti Filharmónia Társaság Zenekarát és a Bécsi Filharmónia Kórusát Karsten Januschke vezényelte. Bár szabadtéri előadás alapján az ember óvatosan mond véleményt, a Szentmargitbányai Kőfejtő hangosítása elég jó, így azért érzékelhettük, milyen remek volt mindkét együttes.
Bár a nyár a könnyedebb szórakozás ideje, mégsem jó két hónapot opera nélkül tölteni. Ez az előadás mindazt egyesítette magában, amire ilyenkor szükségünk van: egy jól ismert darab, szép dallamokkal, látványosan, igényesen színre állítva, no és persze pazar természeti adottságok között.