Éltes madám és öngyilkos merénylő

2016. április 11.

Camille Saint-Saëns: Sámson és Delila — a Kolozsvári Magyar Opera podukciója a Primavera ’16 fesztiválon. MERÉNYI PÉTER kritikája az április 7-i előadásról

Delila és Sámson: Veress Orsolya és Marius Vlad Budoiu (fotó: Szabadi Péter / Kolozsvári Magyar Opera)

Delila és Sámson: Veress Orsolya és Marius Vlad Budoiu (fotó: Szabadi Péter / Kolozsvári Magyar Opera)

Delila éltes madámként csábítja el Sámsont, aki a zárójelenetben vallásos fanatizmusában öngyilkos merényletet hajt végre a filiszteusok győzelmi ünnepségén. Camille Saint-Saëns Sámson és Delilájának szövegkönyve valóban erősen inspirál az aktualizáló olvasatra. A bibliai történet Gázában és Palesztinában játszódik, a zsidók és a filiszteusok harca a mai izraeli-palesztin konfliktusok színterén zajlik. Korcsmáros György rendezése azonban eklektikusan és sokszor közhelyesen egymásra dobált jelenkori elemekből építkezik. A kortárs színrevitel inkább csak színes díszlet, a cselekmény és a konfliktus újraértelmezésére mintha kísérletet sem tenne. Véleményem szerint ez a „modernizálás” alig szolgált új olvasattal, bár nyilván szórakoztatóbbnak éreztük az előadást, mint ha historizáló díszletek között adták volna elő a Sámsont.

Korcsmáros nemegyszer felszínesen aktualizáló rendezésében a zsidóság tradicionalista kultúrközösségként jelenik meg. A filiszteusok, az aktuális hatalomgyakorlók ábrázolása sokféle elemet egyesít magában. Egyrészt fasisztoid, militáris módszerekkel tartják fönn hatalmukat, másrészt a nyugati modernitás technikai, informatika eszközeit használják. Az okostelefon éppúgy az ő attribútumuk, mint a vörös katonai egyenruha. Nyíltan megélik a szexualitást, vad tivornyákat tartanak, ugyanakkor a férfiak néha a konzervatív arab monarchiákban előírt öltözetet viselik (jelmeztervező: Amalia Judea). Ez a szédítő eklekticizmus azonban érzésem szerint nem ironikus játékból fakad, hanem görcsös ideológiák állhatnak hátterében. A didaktikus és szinte megmosolyogtatóan leegyszerűsítő rendezői koncepció szerint a zsinagógát mulatóhellyé építik át a filiszteusok. A kapu fölül leveszik a Dávid-csillagot, valamint a tízparancsolat kőtábláit, és Keith Haringet emlékezetünkbe idéző műalkotást illesztenek a helyére, amelyen szeretkező pálcikaembereket látunk. Természetesen az ezredforduló diszkófényeivel világítják ki a teret (díszlettervező: Lőrincz Gyula).

Delila és Sámson: Veress Orsolya és Marius Vlad Budoiu (fotó: Szabadi Péter / Kolozsvári Magyar Opera)

Delila és Sámson: Veress Orsolya és Marius Vlad Budoiu (fotó: Szabadi Péter / Kolozsvári Magyar Opera)

A Sámson alapvetően sok rendezési problémát vet fel. A kórustablókat és táncbetéteket nem könnyű megfelelő mozgás-, tánc- és látványszínházi elemekkel életre kelteni. Dramaturgiai szereppel nem lehet őket felruházni. Az opera nem realista színház: a kórusok és táncbetétek esztétikailag felékesítenek bizonyos cselekményelemeket és érzelmeket, színessé varázsolják az időt. Ha viszont szórakoztató látványepizódok maradnak — bár ez a megoldás színház-történetileg hiteles, — akkor nehezen illeszkednek a kortárs rendezői színház koncepciójába. Szerintem a két véglet között egyensúlyozó megoldás az ideális, amikor a cselekményre, zenére érzékenyen reagáló vizuális reflexiót láthat a közönség. Az előadásból vett példával illusztrálnám ezt a megoldást. A harmadik felvonásban a megvakított és bebörtönzött Sámson a szabadságát sirató zsidó nép jajszavait hallja. A „láthatatlan” kórus ezen a ponton árnyjátékként jelent meg a színfalakon. Korcsmáros rendezésben azonban a kórustablók egy része merevvé vált és vizuálisan leült (különösen az első felvonásban). A harmadik felvonás bacchanália-jelenetét beékelt táncepizódként állították színpadra, egy szokásos színház a színházban – avagy táncszínház az operában – játékkal szórakoztatva a közönséget.

Azonban nem csak a táncbetétekben voltak fontosak a mozgásszínházi elemek (koreográfus: Jakab Melinda). Delila jeleneteit prostituáltakat alakító női tánckar kísérte. A rendezői koncepció szerint a filiszteus „lány” Sorek-völgyi otthona egy piroslámpás ház. A zsinagóga oszlopai lepedővel borítva négy óriási, égnek meredő falloszként övezték a nászi ágyat. A táncosnők egymás között is cirkulálták a szexuális energiát: túlfűtött női homoerotika lengte be a színpadot. A prostituáltak egyébként örömmel asszisztáltak Sámson és Delila elszomorítóan rövid szerelmi együttléte közben is. A harmadik felvonás már említett táncbetéte a sok epizód ellenére sem volt sokszínű és felszabadító, talán a folyton jelenlévő és szándékoltan explicit szexualitás és szexizmus miatt.

Bacchanália (fotó: Szabadi Péter / Kolozsvári Magyar Opera)

Bacchanália (fotó: Szabadi Péter / Kolozsvári Magyar Opera)

Marius Vlad Budoiu (Sámson) határozottan éles, érces hősi hangja végigkísérte az előadást. Csak a szerelmi jelentben érezhettünk némi ellágyultságot, valamint a börtönjelenetben leheletnyi lírai megtörtséget. A záróhang erőltetett és félresikerült intonációjától eltekintve a harmadik felvonásban hallhattuk a legtöbb hangszínt, kimunkált részletet. Veress Orsolya (Delila) meggyőzően játszotta el az érett, tapasztalt érzékiséget. A filiszteus lány énekszólama egy drámai mezzoszoprán és egy dögös alt kvalitásait egyszerre kívánja. Veress a magas fekvésben súlyosan énekelt, azonban az alt lagéban kevésbé volt telt a hangja. A Dagon főpapját alakító Balla Sándor egész szerepét merev, tompa, fedett hangszínnel énekelte. Harsonaként zengő, uralkodói basszussal intonálta szólamát Szilágyi János (Abimelech). A mellékszereplők közül Köpeczi Sándor alakítását emelném ki. Hangjával érzéki gyönyörben, bársonyos melegségben fürdette a közönséget. Ugyan nem rendelkezett a szerep megkívánta zengő mélységgel, számomra mégis az előadás legkellemesebb hangélményét jelentette.

Abimelech: Szilágyi János (fotó: Szabadi Péter / Kolozsvári Magyar Opera)

Abimelech: Szilágyi János (fotó: Szabadi Péter / Kolozsvári Magyar Opera)

Jelentős feladat hárult a Kolozsvári Magyar Opera Énekkarára (karigazgató: Kulcsár Szabolcs). Eleinte visszafogottan szólaltak meg a zenekari hangzáshoz képest, később azonban varázslatos pillanatokkal ajándékozták meg a közönséget, például a szabadságot köszöntő, meghitt unisono férfikarban (első felvonás). A zenekar (karmester: Horváth József) egy-két bizonytalanság ellenére véggondoltan és pontosan szólaltatta meg az első felvonás közjátékát, valamint az előjátékokat. A vonóskar hangszínei és effektusai különösen a Csókária közben voltak látványosak.

Sámson: Marius Vlad Budoiu (fotó: Szabadi Péter / Kolozsvári Magyar Opera)

Sámson: Marius Vlad Budoiu (fotó: Szabadi Péter / Kolozsvári Magyar Opera)

A rendezés mintha egy elnyomó és elnyomott nép harcaként értelmezné a szövegkönyvet. Véleményem szerint azonban a zsidók és filiszteusok harca pusztán nyíltszíni, kölcsönös agresszió. Az opera világában felfedezhető tényleges elnyomásstruktúrákra és embertelenségre Korcsmáros mintha nem is reflektálna, bár meglepő nyíltsággal ábrázolja azokat. Hiszen nem a nemzetek szembenállása az igazi probléma. Sokkal inkább a hatalomgyakorlók és kiszolgálóik közötti szakadék, valamint a brutalitás, a hatalomvágy és szexualitás összefonódása, amely az intimitás teljes elvesztéséhez vezet. A nők alávetett szerepéről nem is szólva, akik mind a zsidók, mind a filiszteusok világában csak prostituáltak, ápolónők vagy siratóasszonyok lehetnek. A legfájdalmasabb tény azonban az, hogy mindkét nép szemében bármiféle istenfogalom csak az agresszió, a brutalitás és az elnyomás legitimálását szolgálja. Hol van az az Isten, aki előtt — hogy Szent Pált idézzem — „nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban”, és mindenekelőtt egyenlők emberi voltotokban?

Fotók: Szabadi Péter / Kolozsvári Magyar Opera

Hasonló bejegyzések