Elsüllyedt világok

2013. november 19.

Melis László: Bakkhánsnők – az Euripidész szövegére komponált opera október 22-i előadásáról BÓKA GÁBOR írt kritikát

A kórus (fotó: Posztós János)

A kórus (fotó: Posztós János)

Az október-novemberi operadömping során önmagát utolérni igyekvő szerkesztőség régi adósságát törleszti, amikor a csaknem egy hónapja színre került ősbemutatóról, Melis László Euripidész szövegére komponált Bakkhánsnők című operájáról, ha méltatlanul későn is, de tudósít. Megtehetnénk persze, hogy – takargatva mulasztásunkat – csendben túllépünk a témán, mintha mi sem történt volna. Csak hát nagyon is történt: rendhagyó voltában is életképes, mi több: a premieren nagy közönségsikert arató kortárs opera született – s emellett aligha mehetünk el szó nélkül.

Pedig éppen hogy nehéz szavakat találni az élményre, amit részint a zeneszerző, részint Jeles András rendező jóvoltából kaptunk a Művészetek Palotája Fesztivál Színházában. Ezzel persze nem a létrejött mű és előadás esztétikai értékét akarjuk gyanúsan magas polcra helyezni, mindössze arra próbálunk rávilágítani, hogy a Bakkhánsnők kevéssé racionalizálható formában került a közönség elé – és mégis elementáris hatással bírt. Vállalva a szubjektivitást, a magam részéről ezt elsősorban a zene magával ragadó voltának tudom be. A komponista a kísérőfüzetben közölt interjúban röviden összefoglalja, melyek voltak azok a legfontosabb inspiráló tényezők, melyekből operája táplálkozott. Első helyen áll maga az ógörög nyelv a maga egyedülálló zeneiségével, ami alatt nem csak a magánhangzók és a mássalhangzók ideális arányát kell értenünk, hanem a hangsúly és a hangmagasság szoros összefüggését is, mely az európai nyelvek között ritka tonális nyelvek csoportjához közelíti az ógörögöt (hangsúlyozzuk: csak közelíti – mert jelentés-megkülönböztető szerepe nincsen az eltérő magasságon ejtett magánhangzóknak). Mint Melis felhívja rá a figyelmet, e majdnem-tonális jellegzetességet megoldandó kötöttségként értelmezte, és a dallamvonalak kialakításakor figyelembe is vette – csakúgy, mint a tragédia verselésének (természetesen szintén szorosan a nyelvből következő) ritmikai jellegzetességeit. Ehhez járul még az ókori görög zene bizonyos jellegzetességeinek felhasználása: konkrét töredékek beépítése helyett (amire például Petrovics Emil Lysistratéjának fináléjában találhatunk példát, ahol Szeikilosz sírfelirata hangzik el) itt elsősorban a nagyjából-egészében ismert hangrendszer néhány jellegzetességének figyelembe vételére kell gondolnunk.

Pentheusz: Philipp György (fotó: Posztós János)

Pentheusz: Philipp György (fotó: Posztós János)

Joggal merül fel a kérdés az olvasóban: mennyiben mai az a zene, ami ilyen mértékben kötődik egy letűnt korhoz – ami ráadásul ennyire távol áll a mai, mi több: a klasszikus európai zenei nyelvtől? Nem az volna-e magától értetődő, hogy Melis a mai kor zenei eszközeivel nyúljon az antik témához, megmutatva, mi az, amit a ma számára üzen Euripidész története? Csakhogy (poszt-)posztmodern korunk zenei nyelvének magától értetődő gesztusa a múlt örökségéből való válogatás – s itt éppen azt kell hangsúlyoznunk, hogy Melis milyen önmegtartóztató módon használja fel a rendelkezésére álló eszközöket: stíluskavalkád teremtése helyett szigorúan ragaszkodik a maga által választott keretekhez, köztük az ógörög zene inspirációjának kizárólagosságához, melyet így meggyőzően tud saját zenei nyelvébe integrálni. S éppen a stílus egysége által válik igazzá az a zeneszerzői óhaj, mely a már hivatkozott interjúban a következőképp fogalmazódik meg: „Az a jó darab, amelynél a hallgató azt érzi: rend van.” Nos, a Bakkhánsnők zenéjét hallgatva jelen sorok írója mindvégig érezte a rend jelenlétét. S ha e rendet más néven formának nevezzük, magyarázatot kapunk arra is, miért tarthatjuk számon Melis László zenéjét a világ elviselhetetlenségét nem töredékességében megragadó, hanem kerek egészként megfogalmazó Euripidész szavainak adekvát megzenésítéseként.

A kórus (fotó: Posztós János)

A kórus (fotó: Posztós János)

Jeles András vállaltan mondott le arról, hogy bármilyen „illusztratív elem” jelenjen meg a színpadon. Ennek eredményeként az előadás lényegében oratorikus – híven az ókori görög drámaelőadások vélelmezhető formájához, de igencsak távol attól, amit ma korszerű színháznak tartunk. Természetesen nem azt hiányolom, hogy mozogják agyon az előadást: egy rendezésnek mint önálló műalkotásnak a saját jelrendszerén belül kell meggyőzően közvetítenie valamit, s ez lehetne éppen a mozdulatlanság is. A Jeles András által megálmodott tengerbe merült szoborcsoport, lett légyen bármilyen látványos is, azonban sokkal inkább távolítja a ma nézőjétől a történetet, mintsem közelítené hozzá: a színpad nem segít megértenünk, hogy ez az emberi hübriszről, azaz gőgről szóló történet mit üzen nekünk, XXI. századi embereknek.

Jelenet az előadásból (fotó: Posztós János)

Jelenet az előadásból (fotó: Posztós János)

Mindez annál is különösebb, mert a rendező előzetesen kijelölt egy értelmezési síkot (Pentheusz Dionüszosz iránti közönyét, sőt megvetését a világ mai irányítóinak az emberek és a természet iránti kizsákmányolásával azonosítja), amiből aztán semmit sem látunk viszont. De kiindulópont lehetne az is, hogy a történet milyen messzeségben áll attól a klasszikus görögségképtől, amit a reneszánsz és a klasszicizmus hagyományozott ránk – s úgy érzem, Melis zenéjének sosem unalmassá váló monotóniája, olykor a vadságig fokozódó egzotikuma is innen veszi gyökerét a konkrét források mellett. Summa summarum: a múlt mélységes mély kútjából megszólal egy hang a zene jóvoltából – a színpad viszont a maga sejtelmes artisztikumával néma marad, nem rezonál erre.

Héja Domonkos (fotó: Posztós János)

Héja Domonkos (fotó: Posztós János)

A zenei megvalósítás elsőrangú volt. Az alkalmilag összeállt hangszeres együttes Héja Domonkos vezetésével az ügynek kijáró odaadással és precizitással, az ihletettség magas fokát elérve szólaltatta meg a partitúrát. A szereplők egytől egyig nagyszerű teljesítményt nyújtottak, akár a szólistákat, akár a karszólistákat nézzük. Külön kiemelést érdemel a két főszereplő: Mikecz Kornél kellemes baritonja ezúttal hitelesen alakult át kérlelhetetlenséget sugárzó isteni orákulummá; Philipp György pedig (nem először írjuk le) egészen valószerűtlen hangi képességeivel, a mell- és a fejregiszter váltakoztatásával zenedrámai hitelt adott a darab egy kényes pillanatának, Pentheusz női ruhába öltözésének – alakítása mint tőrőlmetszett operai hangakrobatika és mint drámai megformálás egyaránt az előadás motorja és létrejöttének egyik legfőbb értelme volt.

Fotók: Posztós János / Művészetek Palotája

Hasonló bejegyzések