A II. Nemzetközi Marton Éva Énekverseny döntője – BÓKA GÁBOR beszámolója a szeptember 24-i eseményről
Csak részleges rálátásom van a II. Nemzetközi Marton Éva Énekversenyre: a többrészes megmérettetésnek mindössze a záró felvonását, a szeptember 24-én megrendezésre került döntőt hallgattam végig a Zeneakadémia Nagytermében. (Az elő- és középdöntőkről Kondor Kata tollából olvashattak kimerítő beszámolót néhány nappal ezelőtt.) A korábbi fordulókról nem csak egyéb irányú elfoglaltságaim tartottak távol, de a legutóbbi döntő kellemetlen emléke is: az akkori tíz versenyző között kevés igazán minőségi hang akadt – hát kell ez nekem napokon át, vélhetően még több kínos produkcióval? A finálét hallgatva azonban elszégyelltem magam elhamarkodott ítéletem miatt: az idei mezőnyben nem a kvalitásos versenyzőket kellett nagyítóval keresni – épp ellenkezőleg. A verseny minőségi ugrását taglaló ünnepi szónoklatok ezúttal nem bizonyultak üres lózungnak, hanem meglepő módon egyet érthettünk velük.
Mint ahogy többé-kevésbé a végeredménnyel is.
Természetesen sosem lesz olyan, hogy egy „pontozásos sportág” küzdelmeit minden tekintetben velünk egyformán ítélje meg a zsűri,
ezért ha a díjazottak legalább felében egyet lehet érteni, az reális döntésekre utal – márpedig jelen sorok írója ezúttal a négy díjazottból háromnak maga is adott volna elismerést.
És az a bizonyos kivétel sem bizonyult vállalhatatlannak: az első helyezett mongol Ankhbayar Enkhbold huszonnyolc éves korához mérten sötét, érett hanganyag birtokosa, ami önmagában is érték – produkciói azonban, noha kétség kívül kvalitásról tettek tanúbizonyságot, egyelőre még kiforratlanok voltak. Valentin imáját Gounod Faustjából rettenetes francia kiejtéssel, minden érzelmi árnyalás nélkül, egyformán, szögletesen énekelte – ami bizonyos szempontból meglepő, mert a második részben (a döntőben minden versenyző két-két számot énekelt) Az álarcosbál René-áriájában éppen a lírai pillanatokat tudta hitelesen megoldani; itt a szenvedély és az erőteljesebb hangütés hiányzott. Kétségtelen, hogy a fiatalemberből még lehet valami – de az első helyezést magam túlzásnak érzem.
Hogy a közönségdíjas idén a szigorúan tenormentes férfimezőnyből kerül majd ki, aligha lehetett kétséges a Mefisztó-rondót követő tetszésnyilvánítást hallva: a fehérorosz basszista, Alexander Roszlavec, ahogy mondani szokás, kilóra megvette a közönséget. A hang és a személyiség egyaránt magával ragadó: az előbbi valóban basszus-színű, s noha még nem teljesen érett, de ígéretes, vivőerős – az utóbbi pedig
már most képes kitölteni olyan súlyú figurák kereteit is, mint az Ernani Don Silvája, ami után a Faust Mefisztója már jutalomjátékként hatott.
Igaz, e jutalomjáték hordozott magában a tapsos siker reményében tett engedményeket is: épp egy énekversenyen nem épp a legszerencsésebb, ha a művész a kifejezés szándékával egy-egy pillanatban a zeneiség rovására torzítja a hangját. Ez azonban csak apró szeplő két olyan produkción, mely összességében méltán érdemelte ki a verseny nagydíját.
Azt a nagydíjat, amit idehaza a legtöbben alighanem Horti Lilla kezében szerettek volna látni – és elmondható, hogy a magyar szoprán valóban versenyképesnek is bizonyult az élmezőnnyel, mi több, huszonnégy évesen meglepően érett produkciókkal lepte meg a hallgatókat. A drámai és a lírai szoprán határvidékén egyensúlyozó voce színe – megkerülve a szakkifejezéseket és a metaforákat – gyönyörű, ám ez még kevés lenne az élmény teljességéhez:
Horti Lilla izzó drámai légkörű produkciókat nyújtott, melyekben abszolút kész művészegyéniség benyomását keltette.
A címszereplő áriájában Catalani La Wallyjából, majd A trubadúr Leonóra-áriájában emellett arra is felfigyelhettünk, hogy a vivőerős hang tulajdonosa átgondoltan és tudatosan használja a piano regisztert – nyilván azért, mert a versenyzők zömével szemben van neki olyan.
Kevésbé győzött meg a harmadik helyre befutott lengyel Lucyna Jarząbek: a sötét színű hangot ugyan értékesnek, de kevéssé egyedinek éreztem, a magasságokat pedig rendre a kelleténél egy fokkal élesebbnek. Általában véve azt hiszem, hogy az igazán egyedi és minőségi hang az exponált magasságokban is megőrzi fényét és színét – Lucyna Jarząbek hangja minden értéke ellenére sem rendelkezik ezzel a tulajdonsággal. Ezt a kevés hátrányt az énekesnő erőteljes színpadi szuggesztivitással pótolja: átélt produkcióit, különösen a Manon Lescaut Sola, perduta abbandonata… áriáját hallgatva úgy éreztem, az ő igazi terepe nem a pódium, hanem a színpad lehet, ahol művészetének erényei vélhetően jócskán fölénybe kerülnek a hiányosságokkal szemben.
Végezetül a kritikusi szubjektivitás jegyében essék szó arról a versenyzőről, akit a zsűri nem díjazott, számomra azonban feltétlenül a favoritok között a helye: a lengyel Sylwia Olszyńskáról. Esetében megvan az, amit honfitársnője kapcsán az imént hiányoltam: a hang minden regiszterben egységes színe, minősége. A Julius Caesar Kleopátra-áriájában (a döntő egyetlen barokk versenyszáma!) megcsodálhattuk Olszyńska kifogástalan díszítéstechnikáját és dallamformáló készségét is, a Bohémélet Musette-keringője pedig arra hívta fel a figyelmünket, hogy az énekesnő
egyformán pontosan találja el és hitelesen szólaltatja meg a gyökeresen eltérő karakterek különböző hangütéseit.
Egyet nem értésem írásos kifejezése ellenére sem hibáztathatom azonban a zsűrit, hogy egy ilyen tehetséget nem tüntetett ki – hiszen be kell látnom: minél több a jó, annál nehezebb kiválasztani a legjobbakat. Remélem, a következő Marton Éva Énekversenyen még több egyet nem értésre lesz majd okom.
Fotók: Zeneakadémia; MTI