Előadóest

2013. április 8.

Patricia Petibon és a Münchener Kammerorchester koncertje a Budapesti Tavaszi Fesztiválon – 2013. április 1. BÓKA GÁBOR kritikája

Patricia Petibon (fotó: Felvégi Andrea)

Patricia Petibon (fotó: Felvégi Andrea)

Sokan csalódással fogadták Patricia Petibon első budapesti fellépésének műsorát, mely a koncert tényének napvilágra kerüléséhez képest későn vált ismertté. A közönség jelentős része alighanem teljes szólóestet várt volna, nagyrészt barokk és klasszikus áriákkal – a Petibon legsajátabb területeként számon tartott repertoárt, melyben e kiváló énekesnő elsősorban személyiségének a koncertet felvezető médiakampány által is hangsúlyozott kirobbanó oldalát mutathatná be. Nem ezt kaptuk: a műsor fele tisztán zenekari muzsika volt (némi megszorítással, hiszen Verdi e-moll vonósnégyese voltaképpen átirat), Petibonra az előzetesen meghirdetett programnak „csak” két száma jutott. E két darab – Benjamin Britten Színvázlatok (Les Illuminations) című, szopránhangra és vonószenekarra, Arthur Rimbaud verseire komponált dalciklusa, valamint Dido búcsúja Henry Purcell Dido és Aeneas című operájából – első látásra-hallásra szintén nehezen kommunikált egymással. Mindezek kapcsolata Verdi már említett művével, valamint Mendelssohn h-moll vonósszimfóniájával szintúgy kérdésesnek bizonyult – nem kevés kérdőjel sorakozott hát bennünk, mikor elfoglaltuk helyünket a Művészetek Palotája sajnos közel sem megtelt nézőterén.

Kétségeink aztán csakhamar semmivé foszlottak. A Münchener Kammerorchester, ha nem is kiemelkedő, de igencsak színvonalas együttesnek bizonyult ahhoz, hogy szívesen hallgassunk vele mind Mendelssohnt, mind Verdit – s ha arról nem is győztek meg, hogy Verdi vonósnégyese jobbik arcát mutatná e zenekari átiratban (indirekt bizonyításként hatott az eredeti változat elhangzása pár nappal később az Operaházban), a kontextus jóvoltából még mendelssohni allúziókra is felfigyelhettünk a harmadik tételben. Meglehet, nem Verdi darabja jelenti a vonósnégyes-műfaj csúcsát, annál azonban sokkal jobb és szerethetőbb e mű, hogy csak Verdi-évfordulókon játsszák – akkor azonban kötelességszerűen minden vonósnégyes és kamaraegyüttes.

Patricia Petibon (fotó: Felvégi Andrea)

Patricia Petibon (fotó: Felvégi Andrea)

Csalódnunk szerencsére abban sem kellett, hogy a főfogást valóban Patricia Petibon produkciója jelentette. Ahhoz, hogy a magyar közönségnek talán kevésbé ismert arcával mutatkozott be, vérmérsékletünk szerint különbözőképp viszonyulhatunk; jelen sorok írója cseppet sem bánta, hogy az első találkozás nagyrészt a XX. századi zene jegyében telt, melynek interpretálásában Petibon szintén el nem évülő érdemeket szerzett a közelmúltban – legyen elég csupán emblematikus Lulu-alakítására utalnunk Alban Berg operájában. A Színvázlatok megszólaltatása nem véletlenül idézte fel bennünk épp a Lulut: miként Berg operája, úgy e dalciklus esetében sem az átéltség, hanem a megtervezettség a hiteles előadás kulcsa. Petibon nem csupán a vokális effektusokat dolgozta ki a legapróbb részletekig (a Britten által franciául megzenésített Rimbaud-prózaversek anyanyelvi természetességű tolmácsolásában persze kétségtelen előnye van egy francia énekesnek, amit Petibon példamutatóan kamatoztatott), de gesztusait, mimikáját is. Nem szorítkozott a daléneklés eszköztárára, de nem is változtatta operajelenetetek sorává a dalciklust: a szó klasszikus értelmében vett előadóestet produkált kevés, átgondolt színpadi mozgással és egyetlen kellékkel, egy cilinderrel, aminek köszönhetően szűk húsz percre a múlt század elejének pódiumhangulata lebegte be a Müpa auráját. Hogy mindehhez micsoda pluszt jelentett Petibon fűszeres egyénisége, azt talán fölösleges is hangsúlyozni; miként olyasmiről is kár volna értekezni, milyen kellemes meglepetést jelentett, hogy e könnyed, karcsú, mozgékony hang vivőereje sokkal nagyobb, mint azt felvételek alapján feltételeztük volna

Lényegesen más élménnyel szolgált Dido búcsúja, mely egyrészt meghozta azt a stílust, a barokkot, amelyre oly sokan vágytak egy Petibon-koncert kapcsán; másrészt azonban e néhány perc olyan oldalát mutatta meg Patricia Petibon művészetének, amely talán utoljára jutna eszünkbe vele kapcsolatban: a tragikust. A tűzrőlpattant, energiabomba femme fatale – és még ki tudja, hányféleképp jellemezték őt pályafutása során – ezúttal a Britten-dalciklus előadásáéval éppen ellenkező módon: cseppet sem kimódoltan, hanem mélyen átélve tolmácsolta az élet végső kérdéseivel számot vető szózatot. Világos volt, hogy ilyen lezárás után nem lehet vidám ráadást adni – így aztán a barokk opera emblematikus áriájával, Händel Rinaldójának (többször is feldolgozott) Lascia ch’io pianga-áriájával köszönte meg Petibon a szűnni nem akaró tapsvihart. Ám mivel a közönség még ennyivel sem érte be, s nem volt több ráadás a zenekarnál, a Britten-dalciklus egy tételének az ismétlése tett pontot a jól sikerült hangverseny végére. Mondhatunk-e annál többet Patricia Petibon művészetének magával ragadó voltáról, mint hogy az elmúlt száz év muzsikája iránt nem különösebben nyitott budapesti közönség ezúttal ezt a ráadásszámot is kitörő örömmel fogadta?

Fotók: Felvégi Andrea / Budapesti Tavaszi Fesztivál

Hasonló bejegyzések