Éljen, éljen…

2012. április 6.

Richard Strauss: Arabella – Magyar Állami Operaház, 2012. március 17., 20., 23. VÉTEK GÁBOR kritikája

Arabella: Sümegi Eszter (fotó: Csillag Pál)

Elöljáróban hálás köszönet illeti a Magyar Állami Operaház vezetőségét azon törekvéséért, hogy Richard Strauss színpadi műveit egyre nagyobb arányban a hazai közönség elé tárja. Ha meggondoljuk, hogy még néhány évvel ezelőtt is Richard Strauss zenéjének a magyar ízlésvilággal való összeegyeztethetetlenségéről beszélt egy köztiszteletnek örvendő magyar zenetörténeti nagyság, az új tendencia biztató ígérettel kecsegtet a mester rajongótábora számára. Operaházunk idei Arabella-bemutatója tehát egyrészt régi adósságot törlesztett (tekintve, hogy legutoljára 1934. december 28-án került bemutatásra ez a remekmű, az akkori hazai operamezőny krémjét felsorakoztatva), másrészt sikerrel oszlatta el azon tévhitet, mely szerint Richard Strauss alkotói lendülete A rózsalovag után törést szenvedett. Ez utóbbi felfogás igen felületes és sommás véleményt tükröz, s mind a mű zenei anyagát, mind dramaturgiai szerkezetét tekintve felülvizsgálatra szorul. Az Arabella színfestését tekintve (gondoljunk akár az eufonikus dallaminvencióra, akár a briliáns disszonanciaflitterekre) önálló értékkel bír, szereplőit dramaturgiai szempontból vizsgálva pedig Richard Strauss korábbi operáinak bonyolult mozaikjaként hat, akár Matteo narrabothi vágyakozását, akár a Fiakermilli zanzásított Zerbinetta-figuráját vesszük górcső alá. A Waldner-család dramaturgiai viszonyából pedig leginkább az Elektrára asszociálhatunk, hiszen a címszereplő itt is centrális helyet foglal el a mű cselekményében, miközben az Igazira („der Richtige”) vár, aki ezúttal nem a bosszúálló testvér, hanem az ideális férjjelölt. Az analógiát továbbgondolva a cselekmény lírai–komikus jellegéből fakadóan Agamemmnón-Waldner nem lányát áldozza fel Zeus, hanem a családi ezüstöt Fortuna oltárán, Klytaimnestra-Adelaide nem a bosszúálló Orestesről, hanem nyerő számokról álmodik, Chrysothemis-Zdenka pedig epedező mellékszerepre kárhoztatik a szerelmi négyszög feloldása előtt. Mindent összevetve tehát távolról sem igaz, hogy az Arabella pusztán Rózsalovag-utánzat volna, s a pohár vízzé cseppfolyósodott ezüstrózsa sem képvisel semmilyen zenei vagy dramaturgiai banalizálódást.

Fiákermilli: Miklósa Erika (fotó: Csillag Pál)

Operaházunk Arabella-bemutatója nem törekedett átütő újításokra, a napjainkban oly divatos rendezői átértelmezés (melyet német nyelvterületen szokásos a dinamikus konfliktust hordozó Auseindandersetzung szóval illetni) nem jellemezte Bereményi Géza színpadi megközelítését. Bár való igaz: az Arabella librettója számos tekintetben csiklandozza az átértelmező fantáziát; s itt nem is feltétlenül Andreas Homoki müncheni interpretációjára kell gondolnunk, ahol az első felvonásban a szálloda hóborította tetejére rendezkedett be a Waldner-família, hanem például az Arabella–Zdenka-testvérkapcsolat pszichológiai feltérképezésére. A huszonegyedik századi néző számára a testvérpár harmonikus duettjének élvezete mellett ugyanis nehezen hihető, hogy Zdenkára nem gyakorol semmilyen lelki torzító hatást a rákényszerített, deszexualizáló fiúszerep, s megkérdőjeleződik a már-már mazochizmust sugalló szolgai alázata, amellyel nővére iránt viseltetik. Hálás rendezői feladat lehet akár annak felderítése is, miként kapcsolja össze a Waldner-családot a szenvedélybetegségből fakadó pótcselekvések szövevénye. Mivel a rendezői megközelítésnek láthatóan nem volt kitűzött célja az ilyen típusú mélyinterpretáció, meg kellett elégednünk a rutinszerű operaszínpadi megoldásokkal, némely érdekes zsánerszerű ötlettel gazdagítva (lásd például a fiákerbálon Mandryka botránykeltő viselkedésén felháborodó családot, vagy az ásító szállodaportást a harmadik felvonás legelején). Dicséret illeti a mű legvégének poétikus rendezői megoldását: a szálloda előcsarnoka a happy endet tükrözve szürrealisztikusan átlényegült, először a bécsi Karlskirche jelent meg mintegy a küszöbön álló arisztokratikus esküvőre utalva (melynek köszönhetően Waldnerék búcsút mondhatnak a fiákeres miliőnek, s visszafogadja őket az arisztokrácia); majd a pohár víz jelenete immáron a mintegy szentéllyé magasztosuló bálteremben zajlott, meg nem történtté téve a báli félreértést. (A boldog status quo vélhetően mindaddig fennmarad, amíg Mandrykának marad elkártyázni való kastélya, birtoka vagy erdeje.)

Báljelenet, II. felvonás (fotó: Tomas Opitz)

A hagyományos rendezéshez méltó módon társultak Csikós Attila esztétikus látványt keltő díszletei (a premierelőadáson a második felvonás bálterme joggal kapott megkülönböztető tapsot, bár ennek felhőtlenül nem örülhettünk, mivel elnyomta a fegyelmezett dinamikával megvalósított zenekari crescendót). Velich Rita 571 méter selyemből és 120 méter selyembársonyból készült jelmezei nemcsak a kvantitatív, de a kvalitatív skálán is garantálták a pazar látványt, ugyanakkor bírálattal kell illetnünk Arabella első felvonásbeli belépő jelmezének kihívó színeit, amelyek elütöttek a hétköznapi biedermeyer miliőtől (hacsak arra nem gondolunk, hogy a címszereplő tulajdonképpeni áruba bocsátását kívánta jelképezni a – tisztesség ne essék szólván – Belle Watling-szerűen hivalkodó ruházat). Ugyanúgy célt tévesztettek a rikító színek Adelaide grófnő esetében, hiszen a műben nem parvenüről, hanem lecsúszott arisztokratáról van szó.

Arabella és Mandryka: Sümegi Eszter és Morten Frank Larsen (fotó: Tomas Opitz)

A különböző énekművészi teljesítményeket sorra véve először az Arabellát alakító Sümegi Esztert illeti méltatás: a művésznő királynői alakítást nyújtott, a jugendlich-dramatisch szerepkörben stílusérzékeny otthonossággal mozogva vokális adottságai leginkább a második és harmadik felvonás Mandrykával közös jeleneteiben érvényesültek remekül. Habár Strauss-rajongó puristák felvethetik, hogy a tökéletes alakításhoz talán hiányzott a próza és kantiléna közötti, hangjegyekkel jelölhetetlen imaginárius straussi dimenzió betöltése, összességében kiváló teljesítménynek tapsolhatott a közönség.

Korántsem lehetünk ennyire elégedettek a Mandrykát megszemélyesítő Morten Frank Larsen produkciójával. Bár köszönettel tartozunk rövid határidővel elvállalt beugrásáért, a művészi megformálás mind vokális, mind színészi szempontból híjával találtatott.  A kategorizálhatatlanul tompa parafa-baritonhoz a szerephez teljességgel elégtelen színpadi alkat társult, s ez a slemil udvari tanácsost megjelenítő neurotikus figura képtelen volt a szlavóniai hungarus temperamentum hiteles megjelenítésére (az egzotikumot a jelmezük alapján vélhetően Szibériából importált lejbhuszárok képviselték csupán). Sajnálattal állapítjuk meg, hogy újabb személlyel gazdagodott a hazai színpadon sikertelenül bemutatkozó vendégénekeseket felvonultató Hall of Shame, s ezúton fejezzük ki reményünket a kiváló Perencz Béla mielőbbi felépülése iránt.

Zdenka és Matteo: Váradi Zita és Pataki Potyók Dániel (fotó: Csillag Pál)

Váradi Zita Zdenka szerepében telitalálatnak bizonyult: a szerep nadrágos és hálóinges aspektusát egyaránt rokonszenvesen rutinos játékával töltötte be, mindehhez társult az üde, ezüstös, Hilde Güden-i hang, amely a művésznőt a szerep ideális megformálójává tette.

Pataki-Potyók Dánielről kénytelenek vagyunk az aggodalom hangján szólni: a tehetséges és rokonszenves fiatal művész hallhatóan túl korán kapta meg a szerepet, jelenleg sem vokálisan, sem színészileg nem alkalmas rá, hogy a szenvedélyes ifjú katonatisztet megszemélyesítse. Alakítása a szerelmes kisdiák szintjén mozgott, annak ellenére, hogy vokális kultúrája egyértelműen kitűnt; megfelelő fejlődési utat bejárva a német romantikus repertoár ihletett alakítójává válhat.

Wiedemann Bernadett a tőle elvárt módon excellált Adelaide grófnő szerepében, a hangi megformálásból csupán szórványosan hiányoltuk az altszerű mélységeket. Szvétek László Waldner grófként parádésan csillogtatta meg akrobatikus elemekkel is gazdagított komikus tehetségét, melyet ezúttal remekül erősített a súlyos hageni hang, heroikus gesztusokkal előidézve az egykori Herr Rittmeistert.

Miklósa Erika a Fiakermilli szerepében nemzetközi hírnevéhez méltóan brillírozott szólama sztratoszférikus régiójában, az egyetlen, valós szereppárbeszédet tartalmazó szakaszban („Mein Herr, schon wieder muß ich kommen…”) viszont adósunk maradt a straussi stílusformálással.

A három udvarló megszemélyesítői közül a Dominikot alakító Káldi-Kiss András tűnt egyedül adekvátnak. Wendler Attila Elemer szerepében nyilvánvaló vokális problémákkal küzdött: nehéz volt elfogadni e szárnyaszegett hangot olyan énekestől, aki néhány évvel ezelőtt még Verdi Otellójának címszerepét alakította szép sikerrel a Magyar Állami Operaház színpadán. Egri Sándor hangjának érdes mellékzöngéjével alkalmatlannak bizonyult Lamoral gróf szentimentális, némileg melankolikus személyiségének érzékeltetésére. A kártyavetőnőt alakító Fülöp Zsuzsanna a szerep dimenzióinak megfelelően élvezetes kabinetalakítással gazdagította az első jelenetet.

A Waldner-házaspár: Wiedemann Bernadett és Szvétek László (fotó: Csillag Pál)

A zenekari teljesítmény alapján ítélve a vendégkarmesterként fellépő Stefan Soltész távolról sem tűnt karizmatikus dirigensnek, összességében azonban jól összefogott, kompakt és dinamikus hangzást produkált. Egyedül talán az „Aber der Richtige”-kettős kissé elsietett tempóját, valamint a Maestro első sorokból jól hallható vokális megnyilvánulásait kifogásolhatjuk (például az első felvonást lezáró zenekari tutti előtti karmesteri csatakiáltás vélhetően még ad libitum bejegyzésként sem szerepel a partitúrában).

Mindent összegezve örömmel nyugtázhatjuk, hogy Operaházunk Arabella-bemutatójának fontos szerep jutott hazai operaéletünk újragondolásában, s a hazai Richard Strauss-rajongók nevében örömmel várjuk a garmisch-partenkircheni mester további színpadi műveinek felújítását is a Magyar Állami Operaház színpadán.

Fotók: Csillag Pál, Thomas Opitz / Magyar Állami Operaház

 

 

Hasonló bejegyzések