Életben maradni

Edita Gruberová Lammermoori Luciája az Erkel Színházban – ESZTERGÁLYOS MÁTÉ beszámolója a február 13-i előadásról

Ha tiszta az ária végén a magas hang, akkor csakis „az a bizonyos csúcs” számít, pláne ennyi idősen. Ha kicsit „felmászik rá”, aláénekli a művész, akkor nem is olyan lényeges az a hang, és főleg nem várható el hetvenkét évesen. A legfontosabb persze a hála, ami az Erkel közönségében tombol, Edita Gruberovát szemlélve. A hála mindenkori ismérve pedig az őszinteség.

Ez az élmény nem a hang mikroszkopikus kiértékeléséről, vagy a múlttal való fanyalgó összehasonlításról szól.

Hiszen, bár mindnyájan elmélázunk majd a részleteken és levonjuk a magunk következtetéseit, haza igazából azt az élményt visszük, aminek nézőtéri embermasszává olvadva mi is valamennyien a részévé váltunk. Ahogyan az öregecske Luciát hosszú perceken át felállva ünnepeltük. Búcsúztattuk.

Lucia: Edita Gruberová (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Persze, hogy ilyenkor kettős érzése van az embernek. Kell-e hetvenévesen bel cantót énekelni? Azt gondolom, nem. De ettől még miért ne lehetne?

Ezzel együtt teljesen észszerű, hogy a színpadon hallottakért olyan hévvel már nem lehet lelkesedni. A kisugárzásért annál inkább.

Nem jött már ki az a magas Esz hang az őrülési jelenet végén, mert hiába a rutin, a technikára sem lehet az örökkévalóságig építeni. Énekelhette volna másként, nem lett volna meglepő, Netrebko jó harminc évvel fiatalabban is „lent maradt” a Metben, mégis tombolva fogadták.

Gruberová, bár néhol tartalékolva, de kockáztatott. Sokszor a végletekig elment, és összességében többet adott a hetvenharmadik életévében, mint amennyit az élményből elvett.

Lucia és Enrico: Edita Gruberová és Kálmándy Mihály (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Néhol suttogás, néhol sikoly. Sok ez már neki. Ugyanakkor hetvenkét évesen még egyáltalán nem öreg. Számok és a viszonyítgatás ördögi köre… De hát akármennyire is akarom, bizonyos dolgoktól nem lehet függetleníteni.

És Gruberová így is a lélek húrjain játszik, mégpedig úgy, ahogyan azt ő nagyon tudja. Csak már nem elsősorban a hangjával, hanem a puszta lényével.

Érdekes dolog ez, de hogy éppenséggel jó vagy rossz – és ez a kulcsa talán az egésznek –, azt nem is kell feltétlenül eldönteni.

Lucia és Edgardo: Edita Gruberová és Horváth István (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Örkény Istvánnak van egy megrázó egypercese, aminek a címe Életben maradni. Novellájában – az operaszínpadtól merőben eltérő példán keresztül – anatómiai pontossággal tárja fel az emberi tartás és méltóság mibenlétét.

Hogy kell valamit találni az életben, amiben a végletekig hihetünk, amibe kapaszkodva életben maradhatunk.

Gruberová továbbra is két kézzel szorítja magához az éneklést, művészi tartása pedig éltető erőként emeli a magasba. Szárnyalt ő már az egész világban, és való igaz, ma talán már csak az Erkel Színház padlásáig repül… Na de repül!

Fotók: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház