Egység a sokféleségben

Erkel Ferenc: István király – bemutató a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, 2013. augusztus 19. BÓKA GÁBOR kritikája

Erkel: István király - a margitszigeti előadás plakátja
Erkel: István király – a margitszigeti előadás plakátja

Felfedezés-értékű bemutatóval lepte meg a Margitszigeti Szabadtéri Színpad közönségét a Budapesti Nyári Fesztivál: Erkel Ferenc utolsó operája, az István király, noha több alkalommal is előadásra került az elmúlt években, ennek ellenére mégis jószerivel ismeretlennek mondható a nagyközönség körében. A fesztivál szervezői számára rendelkezésre álltak a kellő anyagi feltételek, hogy az előadás a média jóvoltából széles körben figyelemmel kísért üggyé váljon – de ami ennél fontosabb: a felhajtás nem érdemtelen produkciót kísért, hanem olyat, amelynek legalábbis auditív része mögött szokatlanul igényes szellemi előkészítő munka húzódott meg. Köszönet hát a produkció kottaanyagát az összes lehetséges forrás egybevetésével előkészítő Gurmai Évának, akinek gigászi erőfeszítése (a hasonló volumenű munkák általában több évig szoktak húzódni, itt mindössze néhány hónap állt rendelkezésre) lehetővé tette, hogy a Margitszigeten az István király 1885-ös eredeti változata minden átdolgozástól mentesen, eredeti formájában hangozhassék föl (a húzások kérdése már nem az előkészítői fázishoz, hanem az előadók döntéseihez kapcsolódik).

Keszei Bori (fotó: Kaiser Ottó)
Keszei Bori (fotó: Kaiser Ottó)

Milyen is hát a mű, melyet most ajándékba kaptunk? Mindenekelőtt: sokkal jobb, mint a híre. Az elmúlt évtizedek Erkel-recepciója, mióta egyáltalán tudomást vesz a szerző operáinak eredeti formájáról (ennek első kézzelfogható jele a Hunyadi László 1985-ös Hungaroton-felvétele volt), sosem mulasztja el felhívni rá a figyelmet, hogy e darabok jóval egységesebbek, kevésbé keltik a töredezettség benyomását, mint átdolgozott formájukban. Nincs új a nap alatt: ugyanez a helyzet az István királlyal is. Noha kevés alkalmunk adódott mostanság e művel való találkozásra, azért néhány mégis akadt: az 1993-as rádió- és tévéfelvétel vállaltan átdolgozásban adta a darabot, éppúgy baltával esve neki, mint annak idején Nádasdyék a Hunyadinak és a Bánk bánnak; s még a Kolozsvári Állami Magyar Opera CD-n rögzített produkciója sem nélkülözi a színházi gyakorlatban elfogadhatónak, ha nem is kívánatosnak nevezhető húzások mellett a beavatkozó kéz nyomát (ellentétben a kísérőfüzet állításával). Most (nem sokkal a Kassai István nevével fémjelzett, több helyszínen is előadott, szintén csaknem a teljes zenei anyagot bemutató, de még csak kézírásos kottákra támaszkodó előadások után) végre tehát nem csupán „bemondásra” kell elhinnünk, hogy Erkel (pontosabban az Erkel-műhely) igenis jobban értett az operaszerzéshez, mint a későbbi átdolgozók, de mindez hangzó valósággá is válik. A teljes műalak megismerése rávilágít, hogy Erkel és fiai a szellemi műhely vezetőjének idős korában is naprakészek maradtak az aktuális zenei irányzatokat illetően – ugyanakkor Erkel az utolsó pillanatig sem adta fel legsajátabb stílusát, mely a magyaros zene és a belcanto stíluselemek összeházasításán alapult negyven évvel korábban, a pályakezdés esztendeiben.

Balatoni Éva és Gábor Géza (fotó: Kaiser Ottó)
Balatoni Éva és Gábor Géza (fotó: Kaiser Ottó)

Igen: második fontos benyomásunk az István királlyal kapcsolatban az eklektikusság, a benne megjelenő stílusok sokfélesége. Az operáról szóló szűkszavú ismertetők általában egyoldalúan a Wagner-hatást emelik ki a darab legfőbb, sőt szinte egyetlen jellemzőjeként – s természetesen kár is lenne tagadni, hogy az egész koncepció monumentalitása, a hangszerelés sajátosságai, s bizonyos dramaturgiai fogások is (melyekre rövidesen részletesebben kitérünk) mind a német mester művészetével való alaposabb ismerkedésről tanúskodnak. Emellett azonban hosszan sorolhatjuk, hány szerző és irányzat köszön még vissza a partitúra lapjairól. Noha kevésbé hangsúlyosan, mint a két nagy mű esetében, de jelen van a verbunkos melodika (elsősorban a kórustételek, s azon belül is a jellegzetes zárlatok esetében); Crescimira őrülési jelenete vagy Zolna áriája a IV. felvonásban tőrőlmetszett belcanto-áriák koloratúrprimadonnák részére; az egész mű kevéssé drámai felépítése, inkább epikus hömpölygése az orosz nagyopera, Muszorgszkij, de még inkább Borogyin világát idézi; s végül Verdi szavát halljuk Sebős és Vazul kettősében: mintha csak Don Carlos és Posa esküdne itt fel a szabadságra.

Ez a párhuzam annál is érdekesebb, mert Erkel operája eredetileg nem a kereszténység és pogányság közti választás lehetséges előnyeit vagy hátrányait, a magyar történelemre kiható voltát boncolgatná (szemben Szörényi és Bródy népszerű István, a királyával). Váradi Antal szövegkönyvében István megingathatatlan hitében és a jó ügy iránti elkötelezettségében; ha úgy tetszik, a Hunyadi és a Bánk kétpólusú dramaturgiája szerint mindenkinek, aki vele szemben áll, a rossz oldalt kellene képviselnie. A komponista zenedramaturgiai fejlődését bizonyítja, hogy e késői művében árnyaltabban jellemzi szereplőit: István ellenlábasainak a pogányság iránti elkötelezettséget kimondó esküjét egyértelműen pozitív töltetű zenével ruházza fel – nem tagadva meg tőlük, hogy a maguk szempontjából igazuk van: a szabadsághoz való jogukat féltik.

Balczó Péter (fotó: Kaiser Ottó)
Balczó Péter (fotó: Kaiser Ottó)

Még izgalmasabb az opera két legárnyaltabb jellemének, Crescimirának, illetve Sebősnek kidolgozása. Crescimira, Imre herceg horvát menyasszonya mind hangilag, mind színészileg már-már megoldhatatlan feladat elé állítja alakítóját: a nászszoba-jelenetben előbb Brabanti Elzaként, majd kisvártatva Ortrudként kell szerepelnie, hogy aztán a IV. felvonásban Lammermoori Luciaként térjen vissza – természetesen mindannyiszor a megfelelő karakterű zene kíséretében. Itt is fontos rámutatni, hogy Crescimira közel sem sorolható nemes egyszerűséggel a „rosszak” táborához: Imre viselkedését – semmit sem tudván annak okairól – női mivoltának legelemibb semmibevételeként éli meg, amit ha nem is jogosan, de lélektanilag indokolt módon követ a herceggel történő szembefordulása és bosszúja. A mindenki számára nyilvánvaló Lohengrin-párhuzamban legalább annyira fontosak a két szituáció közti különbségek, mint a hasonlóságok: a nászszoba-jelenet végén itt is elmarad a beteljesülés, s ennek oka itt is a titok – csakhogy míg Elza számára kezdettől fogva nyilvánvaló a Lohengrint körüllengő misztikum, hiszen a férfi a szeme láttára érkezett hattyú vonta csónakon, s csak a honnan a kérdés, addig Crescimira nem tudhatja, hogy Imre viselkedését felsőbb hatalmak iránti elkötelezettség motiválja.

Keszei Bori, Bretz Gábor és Balczó Péter (fotó: Kaiser Ottó)
Keszei Bori, Bretz Gábor és Balczó Péter (fotó: Kaiser Ottó)

Sebős, Imre fegyverhordozója esetében hagyományosabb konfliktussal állunk szemben: kötelesség kontra szerelem – a pogányság ügye melletti harcos kiállás, miközben a mindent elvakító nagy szerelem, Zolna, a keresztények táborához tartozik. Sebős áriája, melyben a két világ közti őrlődését, s ebből fakadó lelki űzöttségét tárja elénk, az opera egyik legjobb száma – nagy kár, hogy Sebős alakjának valóban alapos kidolgozásával végső soron adósunk marad a darab. Ez azonban nem csak Sebős kapcsán róható fel: általános dramaturgiai probléma a túlterhelt szerkezet, a túl sok szereplő, akik közül lényegében csak Crescimira konfliktusát és fejlődését tudja következetesen végigvinni az opera. István és Imre teljesen statikus figurák, Sebős és Zolna története az izgalmas indítás után lényegében félbe marad, Orseolo Péter egysíkúan gonosz (a régi erkeli dramaturgia képviselője, Czillei és Gara utóda), Gizella vagy éppen Vazul pedig epizódszereplők maradnak. Mindezek ellenére az István király sok aktuális problémát felvető, színpadi értelemben is izgalmas mű, mely gondos dramaturgiai előkészítés és rendezői munka nyomán nem csak zeneileg lehet felvillanyozó, de színpadi értelemben is szólhat valamiről.

Bretz Gábor, Gábor Géza és Balczó Péter (fotó: Kaiser Ottó)
Bretz Gábor, Gábor Géza és Balczó Péter (fotó: Kaiser Ottó)

A margitszigeti előadás ebből a szempontból sajnos elpuskázott lehetőségnek bizonyult. Nem célom, hogy a sok leíró jellegű kritika után én is papírra vessem a látottakat – elemezni viszont nincs rajtuk mit. Nagy Viktor rendező és Erkel László KENTAUR látványtervező a jelek szerint úgynevezett „hagyományos” előadásban gondolkodott: ez a díszleteket és a jelmezeket illetően többnyire funkció nélküli, üres látványosságban testesült meg (köztük néhány egészen kínos pillanattal, mint például a pogány rítus jelenetének fatörzse, tűzköre és a sámán faagancsos fejfedője), a rendezést illetően pedig a „bejössz-karod széttárod-énekelsz-kimész” instrukciókban. Egy szabadtéri előadás kapcsán nem szokás számon kérni a rendező értelmezői szándékának mélységét, két ok azonban mégis szólásra késztet: az egyik a darabválasztás jelentősége, a másik az elvárható szakmai minimum hiánya. Az István király közel sem kerül színre olyan sűrűséggel, és főképp nem ilyen ütőképes előadógárdával, hogy megengedhető legyen bizonyos jeleneteinek nevetségessé tétele; s ugyanígy megengedhetetlen, hogy hasonló színvonalú előadások blamálják a konzervatív rendezői irányzatot, mely minden ellenkező híreszteléssel ellentétben igenis képes értékes produkciókat létrehozni (bár idehaza is látnánk rá példát!). Ha igazak a hírek, és a Budapesti Nyári Fesztivál szervezői az elkövetkező években valóban ambicionálják elfelejtett magyar operák feltámasztását (s erre a küszöbön álló Dózsa-, Mosonyi- és Goldmark-évfordulók bőven kínálnak alkalmat), akkor célszerű lenne, ha nem csupán a zenei betanítás és a szereposztás terén válogatnának biztos kézzel, de rendezőpolitikájuk is átgondoltabbá válna.

Bátki Fazekas Zoltán (fotó: Kaiser Ottó)
Bátki Fazekas Zoltán (fotó: Kaiser Ottó)

Az előadás másik problematikus pontja: a húzások. Igaz, a húzás nem egyenlő az átírással, átdolgozással, vagyis a produkcióban – híven az előzetes ígéretekhez – kizárólag az Erkel-műhely által komponált anyag hangzott fel, a rövidítések olykor kétségtelenül zavaróan hatottak. Bizonyos esetekben a zenei arányérzékünk számára tűnt túl kevésnek az, amit hallottunk, így például Zolna IV. felvonásbeli áriájának második, allegro moderato részében – s valóban: a kottába pillantva látható, hogy az ária ezen része eredetileg sokkal hosszabb, arányaiban jobban illeszkedik az első, adagio részhez. Más értelemben zavaró, ha fontos cselekménymozzanatok esnek húzás áldozatául: mert igaz ugyan, hogy Imre herceg halálát nem különösebben izgalmas recitativóban jelentik be István királynak – ám ha ez nem hangzik el a színpadon, Crescimira utána következő őrülési jelenete szinte indokolatlanná válik. Nem csak a purizmus mondatja tehát velünk, hogy az eredetiség kétség kívül teljesült elvárása mellett a teljességnek is tudtunk volna örülni.

Szakács Ildikó és Balatoni Éva (fotó: Kaiser Ottó)
Szakács Ildikó és Balatoni Éva (fotó: Kaiser Ottó)

Mégis: az előadás megérdemelten aratott nagy sikert, s ez egyértelműen a zenei megvalósítás magas színvonalának köszönhető. A szilárd alapot az MR Szimfonikusok és vezető karmesterük, Vajda Gergely szolgáltatták. Vajda a jelek szerint az a ritka karmester, aki nem pusztán levezényli, hanem interpretálja Erkel muzsikáját: nem azt méricskéli, hol helyezkedik el ez a zene a legnagyobbakéhoz képest, hanem saját valós értékeit keresi meg és bontja ki, elsősorban a zenedrámai folyamatokra koncentrálva (a szabadtéri helyszín a hangosítás miatt amúgy is eleve alkalmatlan a hangszínekre koncentráló karmesteri koncepció végig vitelére). Ez az István király-vezénylés egyszerre demonstrálta Erkel zeneszerzői nagyságát, a mű értékét – és Vajda Gergely opera-karmesteri érettségét, amit az elmúlt hónapokban több alkalommal is bizonyított már.

Az MR Énekkar és a Budapesti Stúdió Kórus (karigazgató: Oláh Gábor és Strausz Kálmán) produkciója szintén minden elismerést megérdemel, azzal az apró fenntartással, hogy mindvégig szép éneklésük nem tudott igazán élővé változni: előadásuk a kelleténél oratorikusabb maradt, bizonyos mértékben hiányzott belőle az operai drámaiság. Ám – ismétlem – ez csak apró fenntartás, és a legmagasabb igények felől nézve róható csak fel.

Bretz Gábor és Wiedemann Bernadett (fotó: Kaiser Ottó)
Bretz Gábor és Wiedemann Bernadett (fotó: Kaiser Ottó)

A címszerepben Bretz Gábort sokan érezték túl fiatalnak az idős István király megformálásához. Magam nem osztom ezt a véleményt, s még azt sem érzem problematikusnak, hogy az alkotók nem próbálták meg őt idősebbre maszkírozni – sőt. Egy szerepformálás hitelessége elsősorban azon fordul meg, hogy a szóban forgó művész képes-e személyiségével hitelt kölcsönözni az adott karakternek – s Bretz ebből a szempontból jelesre vizsgázott: kevés eszközzel élő, szuggesztív színészi játékával, de még inkább egyre öblösebbé váló, pompás basszbaritonjának súlyával nem hagyott kétséget sem uralkodói, sem emberi nagysága felől.

Wiedemann Bernadett (fotó: Kaiser Ottó)
Wiedemann Bernadett (fotó: Kaiser Ottó)

A két tenorszerep egyaránt nagyszerű megformálóra talált, s a pontos szereposztás révén ráadásul ki is egészítették egymást: László Boldizsár jól hozta az olykor már-már skizofrén Sebőst, míg Balczó Péter az elhivatott, magasabb régiókban szárnyaló, igaz, ezért nem éppen felnőttes és férfias Imre hercegként volt meggyőző. Keszei Bori kapta a lehetetlen feladatot, hogy megküzdjön Crescimira szerepével. Az eddig főképp koloratúrszubrettként megismert énekesnő, akitől korábban kiváló Zerlinákat, Susannákat hallhattunk, várakozáson felül jól oldja meg a papírforma szerint nem minden ízében neki való feladatot. Hogy az őrülési jelenet az ő világa, az persze előzetesen sem lehetett kérdés – ám a nászszoba-képben látottak és hallottak mintha új fejezetet nyitnának a Keszei Bori művészetéről szóló ismereteinkben. A másik női főszerep, Zolna jó színvonalon szólalt meg Szakács Ildikó jóvoltából: különösen IV. felvonásbeli áriájának könnyedségére fogunk szívesen emlékezni. Orseolo Péterként Szegedi Csaba színészileg nem sok lehetőséget kap, éneklése azonban ismét felhívja rá a figyelmet, hogy a talán már nem is olyan távoli jövőben nyitva áll előtte a hősbariton-szerepkör is. Vazult semmilyen értelemben sem tudtam elhinni Sárkány Kázmérnak, ellenben pontos és értékes epizódalakítást nyújtott Wiedemann Bernadett mint Gizella királyné és Balatoni Éva mint Jóva, Zolna édesanyja.

László Boldizsár és Sárkány Kázmér (fotó: Kaiser Ottó)
László Boldizsár és Sárkány Kázmér (fotó: Kaiser Ottó)

Ez az István király-előadás önmagán túlmutató produkció volt: a magyar operatörténet egy elfelejtett kincsét tárta a tévéközvetítés jóvoltából a nagyközönség elé filológiailag igényes és zenei megvalósítását tekintve magas színvonalú előadásban. A hazai operaéletet kézben tartó kevesek felelőssége, hogy ez a kezdeményezés se irányát, se színvonalát tekintve ne maradjon elszigetelt – s hogy ha lesz folytatás, a jövőben színre kerülő darabok színpadilag is kapják meg az őket megillető figyelmet és szakmaiságot.

Fotók: Kaiser Ottó / Szabad Tér Színház