Egyiptom az operaszínpadon

2016. április 1.

Philip Glass: Akhnaten – Angol Nemzeti Opera (London Coliseum), 2016. március 12. KŐRY ÁGNES írása

Az Akhnaten, Philip Glass 1983-ban befejezett három felvonásos operája 1984-ben került bemutatásra Stuttgartban. Az Angol Nemzeti Opera (ENO) 1985-ben mutatta be a darabot, elsőként (és tudomásom szerint egyedüliként) az Egyesült Királyságban. Most több mint harminc év elteltével a társulat visszatért ehhez az operához, de teljesen új rendezésben.

A szövegkönyv alapjául Ehnaton (IV. Amenhotep) fáraó élete és vallási reformja szolgált. Ehnaton nagyjából i. e. 1351–1334 között uralkodott Egyiptomban. Új vallást vezetett be, melynek keretei között Atont, vagyis a napkorongot imádták. Új fővárost is épített a közép-egyiptomi Amarnában, amely addig lakatlan volt. Amarna romjait a 18-19. században fedezték fel arra járó utazók; a régészek is ekkor kezdték meg a város tanulmányozását. Ezek a romok a forrásai Ehnaton ma ismert életrajzának.

Jelenet az előadásból (fotó: Richard Hubert Smith / English National Opera)

Jelenet az előadásból (fotó: Richard Hubert Smith / English National Opera)

Glass szövegkönyve – amelyet Shalom Goldman, Robert Israel, Richard Riddell és Jerome Robbins közreműködésével írt – az egyiptomi napkirály idejéből származó történelmi dokumentumok szövegét használja. A szövegek többsége nincs lefordítva, de az ENO kiváló műsorfüzete szerencsére közli angol fordításban az akkád, egyiptomi, illetve egy dokumentum esetében bibliai héber részleteket. Meglehetősen ironikus (sőt, egyenesen rossz ötlet), hogy az Akhnaten előadása alatt nincsenek angol nyelvű feliratok, pedig az ENO összes többi előadását feliratok kísérik, annak ellenére, hogy (az Akhnatentől eltekintve) minden operát angolul énekelnek. Az is érdekes, hogy az ENO messzemenő szorgalommal alkalmazta Dr. Irving Finkel (a British Museum közép-keleti osztályának vezető szakértője) segítségét az akkád és ősi egyiptomi szövegek kiejtéséhez. Kíváncsi vagyok, a közönségből hány ember értette vagy legalább ismerte fel (akár csak egy szó erejéig is) az akkád és ősi egyiptomi nyelvet?

AkhnatenAnthonyRothCostanzoEmmaCarrington

Jelenet az előadásból (fotó: Richard Hubert Smith / English National Opera)

Phelim McDermott rendezői koncepciója teljesen mértékben különbözik David Freeman harminc évvel ezelőtti felfogásától. Freeman alapvetően mozgásra ösztökélte énekeseit, McDermott viszont többnyire mozgás nélkül ábrázol: énekesei vagy mozdulatlanul állnak, vagy nagyon lelassított tempóban mozognak. McDermott rendezésében a mozgást – nem keveset! – a bámulatra méltó Gandini Juggling nevű, Sean Gandini által vezetett tízszemélyes társulat képviseli. Állandó mozgásuk, a labdákkal és botokkal való zsonglőrködést beleértve, lenyűgöző az artista virtuozitás nagyon magas színvonala következtében. Az igaz, hogy labdás zsonglőrök láthatók ősi egyiptomi sírokon, de McDermott rendezésében a zsonglőrködés dominál, és ezzel együtt gyengíti a narrációt. Freeman rendezésében a történet vonala kristálytiszta volt, a jelenlegi produkció megértéséhez azonban szükségem volt a műsorfüzetre.

Tom Pye díszletei, Kevin Pollard jelmezei és Bruno Poet világítása gyönyörű látványt teremtettek. Az viszont nem biztos, hogy a látvány minden részlete az ősi Egyiptomot képviseli.

Jelenet az előadásból (fotó: Richard Hubert Smith / English National Opera)

Jelenet az előadásból (fotó: Richard Hubert Smith / English National Opera)

A történészek sokan és sokat spekuláltak a valódi Ehnaton fizikai felépítését illetően. Egyesek szerint Ehnaton hermafrodita volt, nyilvánvaló férfi és női fizikai tulajdonságokkal. Glass Ehnaton szerepét kontratenor hangra írta – még most is emlékszem Christopher Robson erőteljes hangi (és drámai) jelenlétére az ENO első rendezésében. A jelenlegi produkcióban több a nőiesség Anthony Roth Costanzo alakításában. Costanzo hangszíne nincs messze a mezzoszoprán Emma Carrington (Nofertiti, Ehnaton felesége) és a szoprán Rebecca Bottone (Tije királynő, Ehnaton anyja) hangjától. Mindegyik énekes magas színvonalú alakítást nyújtott, beleértve a basszus Zachary James imponáló, kizárólag prózai szerepét is (Narrátor). James azzal is imponált, hogy felemelte és ölben vitte (fel és alá a színpadon) a kontratenor Constanzót – aki legalább 60 kg-ot vagy annál is többet nyom –, mialatt szenvedélyes drámai erővel adta elő narrációját.

Karen Kamensek karmesternek sikerült mind a zenekar, mind a kórus maximális figyelmét biztosítani, annak ellenére, hogy Glass partitúrájának egyik fő jellemzője a rengeteg ismétlés. Ugyanakkor minimalizmusa ellenére Glass zenéje ritmikailag sodró és igényes.

Jelenet az előadásból (fotó: Richard Hubert Smith / English National Opera)

Jelenet az előadásból (fotó: Richard Hubert Smith / English National Opera)

Az Akhnaten partitúrájában nincs hegedű. Az opera első bemutatójának idején a stuttgarti operaházat éppen átépítették, és a kisegítő stuttgarti állami színház zenekari árka kisebb volt – emiatt Glass kihagyta a hegedűket. De a zenekar még így is nagy: Glass két fuvolát (az egyik piccolóval váltva), két oboát (mindkettő mint oboe d’amore is), két klarinétot, basszusklarinétot, két fagottot, két francia kürtöt, két trombitát, két harsonát, tubát, ütőhangszereket (három játékossal), cselesztát (szintetizátorral váltva), tizenkét brácsát, nyolc csellót és hat nagybőgőt ír elő. Glass zenekara egyáltalán nem minimalista, még a kb. húsz hegedű hiánya ellenére se.

McDermott koncepciójának legizgalmasabb része a vizualitás, és ez önmagában vitatható. Viszont figyelembe véve a manapság túl sok nagyon kopár operaprodukciót, nem baj, ha van mit néznünk egy színházi este során.

Fotók: Richard Hubert Smith / English National Opera


Akhnaten, English National Opera, London Coliseum, 12th March 2016

By Agnes Kory

Completed in 1983, the first performance of Philip Glass’s three-act opera Akhnaten was given in 1984 in Stuttgart. The English National Opera staged the UK premier in June 1985 and now, over thirty years later, returned to this opera in an entirely different staging.

The libretto is based on the life and religious convictions of the pharaoh Akhnaten  (Amenhotep IV) who ruled Egypt around 1351 – 1334 BC. He introduced a new religion, worshipping Aten that is the sun-disc. Akhnaten also founded a new capital city at Amarna which was until then uninhibited in Middle Egypt. In the 18th and 19th centuries the ruins of Amarna were first noticed by travellers and then studied by archeologists. These ruins provide the source of information about Akhnaten.

Glass’s libretto – written in association with Shalom Goldman, Robert Israel, Richard Riddell and Jerome Robbins – relies on historical texts found from the period of the Egyptian sun king. Most of these texts are left untranslated, although fortunately ENO’s excellent programme notes contain English translations of all text sung in Akkadian, ancient Egyptian and, in one case, biblical Hebrew. It is somewhat ironic (if not unwise) that no surtitles were on offer during the performance, yet all of ENO’s productions are accompanied by surtitles although all are sung in English. I am also intrigued by ENO’s exemplary diligence in obtaining assistance from Dr Irving Finkel, Assistant Keeper, Middle East Department, British Museum, with pronunciation of the Akkadian and ancient Egyptian pages in the libretto. I wonder how many of the audience understood/comprehended even just a single word from these languages.

Phelim McDermott’s staging is very different from that of David Freeman’s over thirty years ago. While Freeman kept the cast in motion, McDermott freezes his singers most of the time: they are either standing still or move in very slow motions. Physical action in the current production is provided by the highly skilled Gandini Juggling, a ten-member skills ensemble led by Sean Gandini. Their perpetual movement, be it ball juggling or club wielding, is fascinating by virtue of their acrobatic brilliance. However, although ball juggling was present in paintings on ancient Egyptian tombs, the dominance of such activities throughout McDermott’s staging makes the narrative weaker. While in Freeman’s production the story-line was crystal clear, this time I needed the programme notes in order to fully comprehend.

Designers Tom Pye (sets), Kevin Pollard (costumes) and Bruno Poet (lighting) produced a glorious feast for the eyes. However, it is not clear if all visuals represented ancient Egypt.

According to historians, there has been much speculation about the physiological constitution of the historical Akhnaten. According to some suggestion he was intersexual, manifesting both male and female features. Glass gives Akhnaten’s role to a counter tenor.  I still remember the very strong vocal (and dramatic) presence of counter tenor Christopher Robson in ENO’s first staging of the opera. This time there was more femininity in counter tenor Anthony Roth Costanzo, whose timbre seemed not far off from those of mezzo soprano Emma Carrington (Nefertiti, Akhnaten’s wife) and soprano Rebecca Bottone (Queen Tye, Akhnaten’s mother). All singers delivered top quality, as did the bass Zachary James in his imposing spoken role of the Narrator. (James also impressed by his ability of pick up and then carrying singer Constanzo – surely some 60 kg at least – while delivering his narration with dramatic passion.)

Conductor Karen Kamensek kept orchestra and chorus fully focused and motivated, in spite of the highly repetitive quality of Glass’s minimalist but, nevertheless, rhythmically driven and demanding score. There are no violins in the Akhnaten orchestra. At the time of the premier, the Stuttgart State Opera house was in the process of restauration and the orchestra pit of the Stuttgart State Theater, where Akhnaten was first staged, was smaller. Glass therefore left out the violins.  However, the orchestra is still large. Glass specifies 2 flutes (one doubling piccolo), 2 oboes (both doubling oboe d’amore) 2 clarinets, bass clarinet, 2 bassoons, 2 French horns, 2 trumpets, 2 trombones, tuba, percussion (with 3 players), celesta (doubling synthesizer), 12 violas, 8 celli, and 6 double basses. In other words, Glass’s orchestration is far from being minimalist, even with some twenty violins missing.

Arguably the most fascinating part of this production is its visual spectacle. However, with so many stripped-down operatic staging, this is not a bad thing for an evening in the theatre.

Photos by Richard Hubert Smith / English National Opera

Hasonló bejegyzések