Egyetlen ária

Umberto Giordano: André Chénier – koncertszerű előadás Anna Netrebko szereplésével az Erkel Színházban. KONDOR KATA írása a december 29-i előadásról

Úgy tűnik, az elmúlt évek vendégjárásai nem csökkentették a budapesti közönség érdeklődését a sztárénekesek iránt. Persze nem volt olyan régen, hogy Anna Netrebko először járt nálunk, és bizonyára nem én volnék az egyetlen, aki lemaradt 2016. szeptemberi áriaestjéről. A kiemelt figyelem tehát jogos, még ha az Erkel Színház előterébe lépve rögtön szembe is tűnt: nem az operakedvelők törzsközönsége vett jegyet az előadásra, amiben annak magas helyárai is szerepet játszhattak. Persze soha nagyobb bajunk ne legyen, mint hogy új emberek érdeklődnek a műfaj iránt! Ezúttal azonban nem csupán a koncertet követő méltatás késztet számot vetni azzal, vajon megfelelt-e a produkció az előzetes magas várakozásoknak. A kérdés már a nézőtéren ülve is felmerült – és ezt nem sorolhatjuk a pozitívumok közé.

Bár köztudomású, hogy az előadás egyes elemeit a kényszer szülte – így a darabválasztást és a szereposztás egyes paramétereit –, ebben a tényben kevés vigaszt találhatunk. Egyrészt az André Chénier-ben igen rövid a szopránszerep, így ha valaki Anna Netrebkóért jött, számos hosszabb részletet kellett végigvárnia, hogy kedvencét valamely együttesben, illetve a harmadik felvonásbeli egyetlen áriájában hallhassa.

Ám még ez sem lenne probléma, ha az előadás máskülönben kifogástalan lett volna, de mint később még látni fogjuk, ez sajnálatos módon nem így történt.

A darabbal kapcsolatos másik fő probléma annak koncertszerű előadásra való alkalmatlansága. A színpadra állítás egyes megoldásaival jótékonyan elfedhető dramaturgiai bakik itt óriásivá dagadtak, kitűnt a karakterek és a szituációk kidolgozatlansága, az első felvonás jövés-menése valódi mozgás nélkül pedig jóformán élvezhetetlen.

Anna Netrebko (fotó: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)

A pozitívumok közé sorolhatjuk, hogy más sztárvendégek produkcióival ellentétben, ezúttal sikerült megfelelő kvalitásokkal rendelkező dirigenst találni. Jader Bignamini nem törekedett arra, hogy a keze nyomát radikális módon otthagyja az előadáson: visszafogott, biztonságra és elsősorban az alapok rendbetételére törekvő, emellett az énekeseket maximális figyelemmel kísérő vezénylésmód jellemezte a fiatal olasz muzsikust. Minderre szükség is volt, mivel a Magyar Állami Operaház Zenekara nem játszott kifogástalanul, a produkció előnyére vált volna helyenként jóval több precizitás és kidolgozottabb szólamformálás, de nagyobb hiba nem történt, és a zene energiája és sodrása így is megmutatkozott. Az Énekkar azonban nem érvényesült kellőképpen: talán az elrendezésből, talán a létszámból kifolyólag nem hallatszottak olyan erővel, ami teljesítményük árnyaltabb megítélését lehetővé tenné.

Ha pusztán Anna Netrebko alapján akarnánk véleményt alkotni az est értékéről, jóval kevesebb panaszunk lehetne, mint egyébként.

Az énekesnő hangja élőben is szépséges, és bár összehasonlítani csak a felvételek alapján tudom, úgy vélem, mélységei teltebbek és gazdagabbak lettek, mint mikor először nyitott a drámaibb szerepkör irányába.

A közvetítésekből nem derült ki, a mostani előadásnak azonban meghatározó élménye lett, milyen puha, gyöngéd, egészen éteri pianókat képes az énekesnő megszólaltatni, melyek képesek megmutatni a megformált figura lányos vonásait, vagy érzékenyen árnyalni a szerelmi jelenetet. Összességében elmondható, hogy a marketinganyagokban beharangozott „teljes operaszerepben” a művész valóban élt a szerepformálás komplex lehetőségeivel.

Anna Netrebko és Yusif Eyvazov (fotó: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)

Az előadás legnagyobb problémáját Yusif Eyvazov jelentette. Címszerepről lévén szó, igen sok múlik Chénier alakítóján, és a tenorista helyenként a szólam korrekt megszólaltatására sem bizonyult alkalmasnak. A leggyengébben az első áriában teljesített: azon még csak túltettük volna magunkat, hogy az énekesnek az olasz dallamvezetésben mutatkozó fogyatékosságai miatt az amúgy is beszédszerű ária száraz és töredezett lett, ám a magas hangok sem intonáció, sem hangszín tekintetében nem bizonyultak kielégítőnek. Nagy kár érte, mert

az egyszerűbb és kevésbé drámai részekben Eyvazov hangja nem tűnik kellemetlennek, egy kevésbé súlyos szerepben talán vállalható is lenne a produkciója,

ahogyan a darab további részeiben is kevesebb hibát mutatott, mint az elején – ám a kezdés az egész előadásra rányomta a bélyegét.

Nem sokat javított az összképen a másik azeri énekes, Elchin Azizov sem. Bár a bariton nem produkált olyan kellemetlen jeleneteket, mint honfitársa, kisebb-nagyobb fogyatékosságok rendszeresen mutatkoztak énekében. Hangja merev, néha egyenesen kellemetlenül érdes, és a szólam rendszeresen feszegette terjedelmi határait, a mélységek gyakran eltűntek, a magasságok pedig feszítetté váltak. A legtöbb problémát ő is az első felvonásban produkálta; ahogy bemelegedett a hangja, valamelyest hajlékonyabbá és kellemesebbé vált, ám a drámai erejében rejlő pozitívumokkal együtt is legfeljebb egy közepes énekesi produkció szintjéig jutott el.

Yusif Eyvazov, Anna Netrebko és Elchin Azizov (fotó: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)

Sajnálatos módon a Magyar Állami Operaháznak még a „sztárelőadás” sem nyújtott megfelelő alkalmat arra, hogy régi rossz szokásától szabaduljon, és végre megfelelő színvonalú mellékszereplő-gárdát állítson ki (miközben egyes jól sikerült premierek az utóbbi időben arra engedtek következtetni, hogy a régi tendencia múlóban van). Mert bár akadtak a kis- és középszerepekben is kiváló produkciók (Vörös Szilvia és Farkasréti Mária az első felvonás üde színfoltját jelentették), olyanok is előfordultak, akik néhány perc alatt is képesek voltak jelentősen rontani az előadás élvezeti értékén. Érthető persze, hogy a darabnak bejáratott szereplőgárdája van, és a legtöbben abból kerültek át erre a koncertre is, de

ha már olyan nagyon különleges alkalomról van szó, mint hirdették, egy kicsivel több gondosságot is megért volna az énekesek kiválogatása.

A közönség lelkesen ünnepelte az előadást, egyforma hőfokkal fogadva a nagyszerű és az egészen kellemetlen énekesi produkciókat. Mások az est végén bizalmasan megjegyezték, a koncert Netrebko kiváló szereplése ellenére sem haladta meg egy, az átlagnál valamivel jobb André Chénier-előadás színvonalát. Jogos tehát a kétely: érdemes egy ilyen produkcióra sztárénekest hívni? Vajon képes egyetlen ária mindent felülírni?

Fotók: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház