Egy sikeres kortárs

Thomas Adès: A vihar – a Magyar Állami Operaház produkciójáról KONDOR KATA elemzését olvashatják

Ha összegeznünk kellene az Operaház Shakespeare-évadának eredményeit, erősen pozitív irányba lendítené a mérleget, hogy milyen sok idehaza nem vagy alig játszott mű bemutatójára került sor idén. Ezek közül is kiemelkedett az évad végén tartott premier, Thomas Adès A vihar című műve, mely mindössze tizenkét évvel az ősbemutatója után jutott el hozzánk. Érezhetünk egy kis büszkeséget: végre egy jelentős külföldi mű, amely nem sok évtizeddel megkésve kerül színre Budapesten – kis időre ismét a nemzetközi operaélet fő sodrában hihettük magunkat.

Miranda és Prospero: Szántó Andrea és Franco Pomponi (fotó: Mányó Ádám)
Miranda és Prospero: Szántó Andrea és Franco Pomponi (fotó: Mányó Ádám)

A korai premiernél is meglepőbb azonban az az érdeklődés és siker, amellyel a közönség a művet fogadta. A darab külföldi népszerűségéből ugyan lehetett feltételezni, hogy ott sem csupán a szakmai körök figyelme kísérte a bemutatókat, ám az újdonságok iránt feltűnően bizalmatlan budapesti operakedvelők még ehhez képest is jól reagáltak az előadásra. Nem tudom, hányan ismerhették korábbról a művet (a Metropolitan-közvetítés jóvoltából akár sokan is lehettek, akik nem először találkoztak vele), és hány néző kedvelte meg most, ám valamennyi előadáson nagyszámú közönség vett részt, akik az est végén lelkesen ünnepelték a produkciót.

Caliban: Horváth István (fotó: Mányó Ádám)
Caliban: Horváth István (fotó: Mányó Ádám)

Bevallom, a művet viszonylag alaposan ismerve sem sikerült rájönnöm, mi lehet ennek a nagy népszerűségnek a titka. Adès zenéje nem sokkal könnyebben fogadható be a klasszikusokhoz szokott fülnek, mint bármely más opera az utóbbi évtizedekből (eltekintve a skála mindkét szélső tartományától), különösebben dallamosnak sem mondható, és a kötött formák is ritkán jellemzőek rá. Kevés énekesnek van hálás áriája vagy jelenete, Ariel rendkívül magas tartományba írott szólama az egyetlen, amely lehetőséget ad arra, hogy egy művész vokális teljesítményével nyűgözze le a hallgatóságot. Akad ugyan néhány jól megírt karakter, akinek zenei anyaga érzékenyebb lélekábrázolásra ad lehetőséget – Prospero mellett mindenekelőtt Calibant említhetjük, akinek álomjelenete a darab egyik legszebb része –, ugyanakkor a kórus szerepeltetése és az ebből következő tömegjelenetek sokat elvesznek az eredeti dráma szűk és zárt világából, anélkül, hogy megfelelő pozitívumokkal ellensúlyozzák azt.

Ariel: Laure Meloy (fotó: Mányó Ádám)
Ariel: Laure Meloy (fotó: Mányó Ádám)

Természetesen a darab sikere szólhat a közismert világirodalmi alapanyagnak (ha ennek nem mondana ellent, hogy a kevésbé népszerű kortárs operák egy része is elsőrangú irodalmi szövegen alapszik). Bár Adès művében a hangsúlyok máshova kerülnek, olyan mértékben nem változtat az eredeti mű cselekményvezetésén és jelentésszerkezetén, hogy az A vihar rajongóinak zavaró lehessen. Az egyetlen komolyabb dramaturgiai váltotatás (a kórust nem számítva) Caliban kiemelt és a Shakespeare-darabnál sokkal pozitívabb ábrázolása, amiben nyilvánvalóan szerepet játszanak mindazok a műértelmezések, amelyek a múlt században jelentősen átalakították A viharról alkotott fogalmainkat. Akár a gyarmatosítás allegóriájaként értelmezzük a drámát, akár a pszichoanalitikus elemzésből indulunk ki, mindkét esetben összetettebb Caliban-képet kapunk, mint amit a mű elsődleges olvasata sugall.

Ferdinand: Balczó Péter (fotó: Mányó Ádám)
Ferdinand: Balczó Péter (fotó: Mányó Ádám)

Ludger Engels rendezése körülbelül annyira követi hűen az eredeti művet, amennyire az opera a drámát. Ha akarom, felfogható a cselekményt közvetlenül elbeszélő, kevés eszközzel és egyszerű szimbólumokkal operáló színre állításként, ám a képi világ és a fontosabb motívumok egy alternatív történetet is elmesélnek. Jómódú, mulatozó társaság keveredik a kissé viseltes lakásba, ahol látomásszerűen következő eseményeken mennek keresztül, míg végül csak a házigazda, Caliban marad, aki a parti romjainak eltakarítása közben azon mereng, vajon mi igaz és mi nem az előző éjszaka látottakból. A rendező nem törekedett rá, hogy a művet minden ponton átértelmezze, inkább a mai néző számára idegennek ható vadonbeli környezetet cserélte fel egy ismerősebb világgal, a nagyvárosi dzsungellel, ahol látszat és valóság viszonya épp olyan könnyen megkérdőjelezhető, mint a varázslatos sziget lényei között.

Prospero: Franco Pomponi (fotó: Mányó Ádám)
Prospero: Franco Pomponi (fotó: Mányó Ádám)

Akár a közérthetőség, akár a híres irodalmi alap, akár egy-egy megkapó zenei részlet járult hozzá, hogy Adès operája Budapesten is sikert arasson, a legfontosabb az, hogy az operakedvelők pozitív tapasztalatot szereztek a kortárs darabokkal kapcsolatban. Így reménykedhetünk, legközelebb talán a nehezebben érthető vagy szokatlanabb zenei világú alkotások iránt is bizalommal lesznek.

Fotók: Mányó Ádám