Egy nap a kortárs opera birodalmában

2016. június 10.

Az Armel Operaverseny második fordulója a BMC-ben. KONDOR KATA beszámolója

Jó pár alkalommal kísértem már figyelemmel az Armel Operaverseny válogatóját, hiszen mindig érdekes jelentős művészeket munka közben látni, vagy érdekes kulisszatitkokban részesülni. Idén a verseny reggelén mégis támadt bennem némi bizonytalanság: ugyan mit tudok sokadszorra leírni a válogatás menetéről? Lesz még olyan olvasó, akit érdekel, hogyan adják elő számára jobbára ismeretlen énekesek a bemutatkozó áriájukat, majd milyen utasításokat kapnak a workshopokon? Nos, remélem, hogy lesz, mert ezúttal is nagyon izgalmasan zajlott a válogatás, és a versenyhelyzet ellenére jó hangulatban zajlott az egész nap.

Délelőtt a BMC koncerttermében a versenyzőknek egy-egy áriával kellett bemutatkozniuk, Mazalin Wanda zongorakíséretével. A zsűri tagjai – a 2017-es Armel Operafesztiválon részt vevő öt partnerintézmény képviselői, gyakran egészen pontosan a készülő produkciók rendezői, karmesterei – itt találkoztak először a fiatal művészekkel, akikről a nap végére dönteniük kellett: ki alkalmas az előadásuk egyik előzetesen kijelölt versenyszerepére. Minden énekes az első fordulóbeli teljesítménye alapján egy konkrét szerepért indulhatott, de a válogatóknak érdemes volt mindenkire figyelniük: ha a bemutatkozás során akadt olyan, aki elnyerte a tetszésüket, vele is kipróbálhatták a közös munkát a délután folyamán, és adhattak neki szerepet.

A zsűri (fotó: Armel Operafesztivál)

A zsűri (fotó: Armel Operafesztivál)

Megszokásból majdnem úgy fogalmaztam, hogy öt operaház képviselői foglaltak helyet a teremben, ám ez pontatlan lenne, éppen a magyar partner nem egy operaház, hanem zenekar volt, a Pannon Filharmonikusok. Ők Rufus Wainwright Prima Donna című művét adják elő jövő nyáron, Alföldi Róbert rendezésében, Vajda Gergely vezényletével. Kicsit odébb várakozott a Mahogany Opera Csoport zsűrije, akik az Egyesült Királyságból érkeztek, és Laurence Osborn The Mother című operájához kerestek énekest, a zeneszerző jelenlétében. A lengyel különítmény, a Varsói Kamaraopera csapata is rendelkezett egy zeneszerzővel, Michał Dobrzyński Operett című művéhez válogattak szereplőt. Mindhárom produkciónak szopránra volt szüksége, így igen sok volt a versenyzők között a hölgy, és egyszersmind elég nagy lehetőség nyílt, hogy a válogatók egymás jelöltjei között is keresgéljenek.

Jelen volt még a teremben a fiumei Horvát Nemzeti Színház két képviselője, akik Jakov Gotovac Ero, a mennyet járt vőlegény című operájának címszereplőjét keresték, egy tenoristát. És ezúttal is részt vett a versenyben a fesztivál régi partnere, a svájci Biel Solothurn Színház, melynek zsűrije Udo Zimmermann Die weisse Rose című darabja számára válogattak a baritonok közül. Az Armel Operafesztivál minden évben nagy hangsúlyt fektet arra, hogy kortárs vagy közelmúltbeli szerzők darabjait játssza, mégis meglepett, hogy jövőre egyetlen kivétel sem lesz ez alól, korábban ugyanis általában akadt egy-egy kissé régebbi vagy jobban ismert opera is. Így azonban különösen izgalmasnak ígérkezett a válogatás, és ígérkezik természetesen a jövő évi fesztivál is: csupa ritkaságot hallgathatunk meg, amihez máshol talán nem lenne szerencsénk.

Nem állíthatjuk persze, hogy a második fordulóba jutó énekesek mind kiválóak lettek volna, de akadtak szép pillanatok a délelőtt folyamán. Hamar színre lépett egy fiatal szoprán, Anne Aurore Cochet, aki megbízható, stabil hangon, jó magasságokkal adott elő egy áriát Nicolai A windsori víg nők című darabjából. A következő kiemelkedő versenyző legnagyobb örömünkre magyar művész, Heiter Melinda volt. Dorabella áriáját énekelte a Così fan tuttéból, egységes hangon, a megmérettetés izgalmai ellenére is komplex művészi teljesítményt nyújtva.

Erősödik a mezőny, egymás után több olyan énekesnő is színpadra lép, akiket hallgatva nyugodtan átadhatjuk magunkat az élvezetnek (legalábbis mi, nézők, akiknek semmi más dolgunk nem volt – elöl persze továbbra is komoly munka folyik). A francia Morgane Heyse Adél Kacagódalát énekelte A denevérből, miközben nem csak kellemes hangját mutatta meg, de kellő természetességgel is mozgott a színpadon, a darabbeli (ál)márki helyett a jelenlévő férfiakat csavarva az ujja köré. A koreai Je Ni Kim vékony, de nem túl éles hanggal rendelkezik, és biztos magasságait is megcsillogtatta a Richard Strauss Arabellájából előadott áriával. Majd ismét magyar versenyzőnek örülhettünk a Németországban tanuló Kristóf Réka személyében, aki Berg Lulu című operájából énekelt. Erős és stabil szopránja alapján úgy vélem, neki is érdemes megjegyeznünk a nevét.

A versenyzők felénél szünet következett, ám szinte meglepetésként hatott, hogy a bevezető köszöntőkkel és Bombera Krisztina konferálásával együtt már másfél óra eltelt. A jó hangulatban az is szerepet játszhatott, hogy igen nagyszámú, ám érdeklődő közönség foglalt helyet a teremben, ugyanis egy budapesti kurzuson részt vevő fiatal fesztiválmenedzserek látogatták a válogató eseményeit (a nap folyamán újra és újra felbukkantak, érdeklődően és lelkesen figyelemmel kísérve az eseményeket).

A bemutatkozás második fele kevésbé sikerült emlékezetesre, ám végre nagyobb számban képviseltette magát a férfinem. Inkább a baritonok között akadt néhány figyelemre méltó hang, például Rüdiger Lasa, aki kifejezetten oroszosan szólaltatta meg Anyegin áriáját. Az igen fiatal Wolfgang Resch viszont, bár mutatott ígéretes művészi megoldásokat a Billy Buddból előadott részletben, még nem tűnik kiforrott baritonnak. Egy ismerőst is viszontláthattunk a versenyzők között, a 2011-es döntőst, Nicolas Rigast, aki ezúttal Massenet Don Quijotéjából énekelt, inkább korrektül, mint élményszerűen. A hölgyek közül Natalie Pérez emelkedett ki, akitől Mozart A színigazgató című operájából hallhattunk egy áriát.

A második forduló versenyzői (fotó: Armel Operafesztivál)

A második forduló versenyzői (fotó: Armel Operafesztivál)

Az ebédszünet után következett a program egyik legizgalmasabb része, a workshopok. Két oka is van, hogy mindig nagyon várom őket: egyfelől itt tanúi lehetünk annak, milyen folyamatok vezetnek az előadás létrejöttéhez, hogyan helyezik a rendezők szituációba az énekeseket, másfelől figyelemre méltó, mennyire eltérő teljesítményre képes egy versenyző, ha nem csupán az éneklésre kell figyelnie (és azon izgulnia). Bár a korábbi években még végigvándoroltam a különböző alkotói csoportok által tartott színházi műhelyeket, ezúttal inkább egy helyen cövekeltem le, a hazai produkciónál. Úgy véltem, ez érdekelheti legjobban olvasóközönségünket, valamint roppantul érdekelt a válogatást végző két művész munkája.

Mikor mindenki visszaért a koncertterembe, Vajda Gergely ismertette a versenyzőkkel, hogyan fog zajlani a munka. Először el kellett énekelniük a Wainwright-műből megtanult áriát (a zongorakísérő ezúttal Gyökér Gabriella volt), majd Alföldi Róbert adott nekik színpadi instrukciókat, a karmester tolmácsolása mellett – akinek, mint némi humorral megjegyezte, ez lett a mai napon immár a harmadik funkciója. A kijelölt részlet Marie, a szobalány áriája volt, roppant dallamos, mondhatni közönségbarát muzsika, ám az előadónak komoly kihívást jelent, igen magas hangokat kell benne énekelni finoman és líraian.

A versenyzők maguk választhatták meg, milyen sorrendben kívánnak színre lépni. Anne Aurore Cochet jelentkezett először, és ismét megmutatta szép hangját és magával ragadó előadói egyéniségét. Mikor végzett, Alföldi Róbert elmondta neki, milyen szituációba képzelje magát éneklés közben: a szobalány most egyedül van otthon, amíg távol van a díva, titokban énekel, mert ha bárki meghallaná, megbüntetnék érte. Az énekesnő lágy és éteri pianót szólaltat meg, ám a rendező továbbra is máshogy képzeli az áriát, végül felállítja a versenyzőt a BMC fala melletti kis párkányra, és ott egyensúlyozva kell énekelnie (ami a hangjára továbbra sincs negatív hatással).

Je Ni Kim következik, akinek igencsak különböző felfogása van az áriáról, helyenként a szép hangzásról is lemond egy-egy kifejező fordulat kedvéért. Alföldi Róbert neki sem könnyíti meg a dolgát, a színpad szélén, hanyatt fekve kell újra előadnia, mintha egy szakadék mellett lenne, és mielőtt leveti magát, ez volna az utolsó dolog, amit életében csinál. A rendező sokáig pontosítja a kifejezést: nem kell félelemnek lennie benne, mert már mindent eldöntött, csak épp énekel még előtte – hiszen operában vagyunk, ott már csak így szokott történni. Mégis az emberek felé, az ő számukra adja elő a darabot, lehessen érezni, hogy valami tétje mégis van a dolognak. A sokadik változtatás után elengedik az énekesnőt, úgy tűnik, a zsűri elégedett volt vele.

Mielőtt újabb jelölt következne, Vajda Gergely tanácsot ad a versenyzőknek: ha a szituáció változik, nyugodtan változtassanak a zenén, a tempón, ne várják kívülről (ebben az esetben leginkább tőle, a karmestertől) az erre vonatkozó utasítást. Majd Jessica Da Silva énekel, aki délelőtt nem volt igazán jó formában, meglehetősen sok bizonytalansággal adta elő Júlia utolsó áriáját Gounod operájából. Most jobb a produkciója, bár kevésbé könnyeden szólaltatja meg az áriát, mint a két másik versenyző. Az ő mozgásos feladata különösen nehéz lesz: székeket kell pakolnia, emelgetnie az ária közben, ám jól belejön mind a játékba, mind az éneklésbe, még kis termete ellenére sem okoz neki problémát, hogy az egyik magas hangnál a feje fölé emeljen egy nem olyan könnyűnek tűnő széket.

Stéphanie Portelli következik, akire a délelőtti bemutatkozáson nem figyeltem fel különösebben, akkor Puccini A fecske című művéből énekelt egy áriát, nem csúnya, de kissé egyenetlen hangon. Ezúttal is elég bizonytalan, izgul, produkciója nem is sikerül túl szépen. Az ő szituációjában fegyveresek megöltek mindenkit a társaságából, csak ő maradt életben, és miközben végignéz a holttesteken, a kedvenc dalával nyugtatja magát. Sok instrukciót kap az énekéhez is, hogyan szaggassa meg az íveket, hogyan fogja vissza a hangját. Meglepő módon nem csupán a kifejezésmódja, de hangi teljesítménye is sokat javul az utasítások hatására.

Vajda Gergely, Alföldi Róbert és Horváth Zsolt (fotó: Armel Operafesztivál)

Vajda Gergely, Alföldi Róbert és Horváth Zsolt (fotó: Armel Operafesztivál)

Az eredetileg kiírt énekesek közül az utolsó Sabine Revault d’Allonnes. Ő nem volt olyan rossz délelőtt, csak furcsálltam, milyen komoran szólaltatta meg Margit Ékszeráriáját a Faustból. A borúsabb érzelmek iránti fogékonysága a workshopon is hamar kiderül, ám először kissé dívás hangütését kell levetkőznie. Az ária előadása után Alföldi Róbert leülteti magával szemben egy székre, és felvázolja a szituációt: ő a szerelme, aki most jött haza a háborúból, közben megvakult, és a lány az egykori kedvenc dalukat énekli neki. Finoman kell énekelnie, különben a férfi megijed. Kissé bizonytalan is legyen, hiszen nem tudja, szereti-e még a párja, egyáltalán ő tudja-e még szeretni azt, aki lett belőle. Majd a rendező úgy dönt, inkább kívülről nézi a szituációt, és maga helyett Vajda Gergelyt ülteti oda. Az énekesnő egy darabig próbálja megtalálni a kulcsot a helyzethez, erre újabb utasítást kap: minden sor végén várjon, vajon reagál-e rá a férfi. És egyszer csak történik valami, magam sem értem pontosan, miért, ám valódi dráma születik meg a színpadon. Persze, hallhatjuk, hogy az éneklés nem tökéletes, de ahogyan a lány odalép szerepbeli kedveséhez, megsimítaná az arcát, ám mégsem meri, és a mozdulat félbeszakad, mélyen az emlékezetünkbe ég.

A zsűri is bizonytalan, messziről úgy tűnik, mintha érvek és ellenérvek hangzanának el köztük, egy pillanatra a „felhangok” szólt véljük hallani. Az utolsó versenyzőt vissza is hívják még egyszer, és egy rövid részletet újra elénekeltetnek vele, aztán inkább az extra workshoppal folytatják. Itt dolgozhatnak együtt azokkal az énekesekkel, akik eredetileg nem az ő produkciójuk versenyszerepére jelölve jutottak tovább, de a délelőtti éneklésük alapján alkalmasnak találták őket a készülő előadás számára. Az első az egyik magyar versenyző, Kristóf Réka. Mivel ő nem készülhetett a Wainwright-műből, az egyik korábban választott áriáját kell előadnia. Alföldi Róbert először a délelőtti Berg-darabot szeretné újra hallani, ám mivel a zongorakísérő személye változott, és a Lulu nem tartozik az alaprepertoárhoz, az egyszerűség kedvéért inkább a versenyre hozott másik áriát választják, Fiordiligiét a Così fan tuttéból.

A fiatal énekesnő azt az instrukciót kapja, hogy nagyon lassan adja elő a darabot. „Bocsánat a zenei fakultástól” – teszi hozzá Alföldi Róbert, de ez szükséges az elképzelt szituációhoz, amelyben egy végstádiumú beteg tér magához, tesz meg néhány lépést, minden erejével a mozdulatra koncentrálva, hogy képes legyen állva maradni és végighaladni a szobán. A rendező nem elégedett, több erőt akar előhívni a versenyzőből. Változtatnak a jeleneten, most Kristóf Rékának nagyon hangosan kell énekelnie. Azt az utasítást kapja, hogy rövid időre legyen ő is olyan énekes, aki a hangerő méretében látja a siker kulcsát. „Sejtelmem sincs, miről beszél” – jegyzi meg félmosollyal Vajda Gergely, miközben lefordítja, ezúttal a külföldi versenyzők számára, milyen instrukciók hangzanak el a színpadon. Azután visszaváltanak az eredeti szituációra, a közben eljátszott jelenet pedig a múlt lesz, amire az énekesnőnek vissza kell emlékeznie. Végül még egy változatot próbálnak, ekkor dívaként kell bevonulnia, még a magas sarkú cipőjét is felvetetik vele, pedig az öltözőig kell szaladnia érte.

Blerta Zhegu következik, az albán szoprán, aki délelőtt Menotti A telefon című operájából énekelt. Most egy részletet ad elő Poulenc Tiresias keblei című darabjából, közben neki is a vánszorgó beteget kell megformálnia. Nála is nagyon sokat foglalkoznak a mozgással, hogyan megy, mennyire stabilan áll. Majd Fanny Crouet lép színre, aki a délelőtti feledhető Kunigunda-ária után most egy jobban sikerült részletet ad elő A denevérből. Közben kötélen kell egyensúlyoznia, amit a színpad széle testesít meg, és félelmet, bizonytalanságot tükröznie az énekével (ahogyan a szakadékos példa és a peremen egyensúlyozás esetében kellett a korábbi versenyzőknek is).

Üdítő változatosságként egy bariton következik, Rüdiger Lasa a Torreádor-dalt szólaltatja meg. Ő is kap szituációt: az öreg szomszéd adja elő az áriát, aki régen operaénekes volt, de most már gyűlöl mindenkit. „Nem úgy kell bejönni, mint egy operaénekes, hanem mint egy ember” – teszi hozzá Alföldi Róbert, amivel a helyzetet nem éppen a zordon hangulat irányába viszi el. Ezután új jelenetben a versenyzőnek el kell csábítania valakit a nézőtérről. Azzal a szándékkal, hogy aztán megölje, feldarabolja és elássa. Az indítás inkább gonosz, mintsem csábító lesz, ezért a rendező rögtön le is állítja az énekest: „Erről húsz méterről látszik, hogy kéjgyilkosság.” Később azonban sikerül olyan halk, kissé behízelgő hangot találni, amivel – úgy tűnik – mindenki elégedett lesz.

A workshopok végén visszahívják Je Ni Kimet, hogy őt is kipróbálják a vak szerelmes jelenetében. „Gyere fényvisszaverőnek” – ülteti le Alföldi Róbert ismét Vajda Gergelyt a versenyzővel szemben, aki elsőre kissé zavarba jön a helyzettől. Mikor énekelni kezd, a rendező leállítja, azt mondja, hogy azt már tudják, hogy a hangja jó, de most nem ez a legfontosabb, próbálja inkább a szituációba beleélni magát. Ahogyan egyre egyszerűbb az előadás, a hatása is erősebb lesz, bár ezúttal nem történik meg a csoda, mint a korábbi hasonló jelenetben. Végül a zsűri megköszöni a versenyzők munkáját, és visszavonul meghozni a döntését. Kis szünet következik az eredményhirdetésig.

Nicolas Rigas, Morgane Heyse, Heiter Melinda, Je Ni Kim, Wolfgang Resch és Rüdiger Lasa (fotó: Armel Operafesztivál)

Nicolas Rigas, Morgane Heyse, Heiter Melinda, Je Ni Kim, Wolfgang Resch és Rüdiger Lasa (fotó: Armel Operafesztivál)

Hét órakor mindenki visszatért a koncertterembe, beleértve a nap folyamán újra és újra felbukkanó fesztiválmenedzser-vendégeket. A versenyzők visszaöltöztek legszebb ruháikba, és izgatottan várták az eredményt. Aki azonban nem először vesz részt az eseményen, tudhatta, hogy még várni kell keveset, a kihirdetés előtt ugyanis minden intézményvezető rövid beszéddel szokta értékelni a nap eseményeit és az Armellal való együttműködést. A Mahogany Opera Csoport vezetője azonban nem szaporítja fölöslegesen a szót, miután kifejezte örömüket, hogy részt vehetnek a fesztiválon, már meg is nevezte a győztest: Sofia szerepét Laurence Osborn The Mother című operájában Morgane Heyse fogja énekelni.

A fiumei Horvát Nemzeti Színház igazgatója először a darabról beszélt, a mű náluk jól ismert, és most kíváncsiak, a külföldi közönség hogyan fogja fogadni. Elmondása szerint Ero szólama rendkívül nehéz, így hát nem a versenyzők hibája, hogy nem találtak közülük éppen megfelelő képességekkel rendelkező spinto tenort, ám kiosztottak egy másik szerepet, az opera baritonhősét – régi ismerősünk, Nicolas Rigas alakítja majd.

A Varsói Kamaraopera igazgatója lengyelül szólalt meg, és főleg az intézményüket ismertette. Elsősorban Mozart-fesztiváljukról híresek, de rendszeresen rendelnek kortárs szövegekre készülő operákat is. Az Operett című darab sem a megszokott kihívásokat támasztja egy operaénekessel szemben. Megköszönte a versenyzőknek, hogy ilyen jól megbirkóztak a lengyel kiejtés nehézségeivel, végül pedig kihirdette a győztest: Albertine szerepét Heiter Melinda fogja énekelni.

A Biel Solothurn Színház zeneigazgatója is örömét fejezi ki, hogy részt vehetnek a fesztiválon, immár ötödik alkalommal. Az általuk választott mű – Udo Zimmermann Die weisse Rose című alkotása – bár nem túl régen íródott, mégis jelentős ismertségre tett szert. Hans Scholl szerepére kerestek énekest, és szerencsére meg is találták, Wolfgang Resch személyében.

Utoljára a hazai produkció képviseletében Alföldi Róbert lépett színre, aki szintén köszönetét fejezte ki. Elmondása szerint abban, hogy ő mostanában sokat rendez operát, nagy szerepe van az Armel Operafesztiválnak, amelynek már kilenc éve állandó rendezője. Egyszersmind ő is megdicsérte a versenyzők teljesítményét, a kilenc év alatt soha nem találta még olyan erősnek a mezőnyt, mint a mai napon. Az általuk bemutatandó opera, Rufus Wainwright Prima Donna című alkotása különleges darab, hiszen egy könnyűzenész írta, ám a muzsika inkább a romantika stílusjegyeit mutatja. Főszereplője egy öregedő énekesnő, aki élete fellépésére készül, ám szembe kell néznie az elmúlással. Marie-t, a szobalányt Je Ni Kim fogja benne alakítani, és ezúton felkérnek még egy versenyzőt, Rüdiger Lasát Philippe szerepére.

A győztesek és a partnerintézmények képviselői (fotó: Armel Operafesztivál)

A győztesek és a partnerintézmények képviselői (fotó: Armel Operafesztivál)

Az eredményhirdetés és a győzteseknek kijáró ünneplés után sikerült megszólaltatnunk a magyar vonatkozású produkciók művészeit. Heiter Melinda nagy örömét fejezte ki az eredmény miatt, és nagyon jól érezte magát a második fordulóban: „Kellemes volt a légkör, és jó a szervezés, a workshop is jó hangulatban telt. Egyesével mentünk be, először el kellett énekelni az áriát, majd utána kaptam egy improvizációs feladatot: képzeljem el, hogy egy ártatlan kislány vagyok, és egy légy van a szobában.” Az énekesnő azt is elárulta, meglepte, hogy ő kapta meg a szerepet: „Egyetlen mezzoszoprán szerep sem volt a versenykiírásban, viszont megadták a szerepek hangterjedelmét, és az alapján úgy gondoltam, el tudnám énekelni Albertine-t.” Arra a kérdésemre, hogy mit vár a versenytől, Heiter Melinda elárulta, örül, hogy lengyel művészekkel dolgozhat. „Már volt szerencsém Lengyelországban szerepelni, és vonz a kortárs opera világa is.”

Vajda Gergely mindkét minőségében, a fesztivál művészeti vezetőjeként és az egyik versenyprodukció karmestereként is válaszolt kérdéseinkre:

– Mennyire könnyen választották ki az énekeseket?

– Nem könnyen, hiszen minőségi énekesek versenyeztek egymással. Alföldi Róberttel azt kellett figyelembe vennünk, hogy azoknak, akiket szerettünk énekesként és színészként is, hogyan befolyásolja a személyiségük, megjelenésük, jelenlétük a koncepciót. De ez oda-vissza hat. Az operában pont az a fantasztikus, hogy ha az ember kicserél egy szereplőt, már nem ugyanaz az előadás, főleg egy ismeretlen darab esetében.

– Mi volt az a jellemző, ami alapján épp Je Ni Kimre esett a választás?

– Vokális tudáson kívül szerepet játszott az a fajta átváltozási képesség, ami a jó színészeket, illetve a színészkedő operaénekeseket jellemzi. Hogyan helyezkedik bele a szereplő abba, amit a rendező kér tőle, és hogyan tudja az éneklését is a szituációhoz alkalmazni. Amikor valaki a testét és az énekhangját is tudja kezelni, és a figura összeáll teljes egésszé, akkor alakul ki a megfelelő szereposztás egy műhöz.

– Beleszóltak Alföldi Róberttel egymás művészeti területébe is?

– Ő se most kezdte az operarendezést, másrészt én sem a színházban való munkát, nem is feltétlenül zenés színházzal kapcsolatosat, tehát mind a kettőnknek van ilyen irányú tapasztalata. Partnerként kellett megbeszélnünk, mi az, ami mindkettőnknek működik, és közös művészi döntést hozni arról, ki lenne a legmegfelelőbb ebben a koncepcióban a jövő évi Armel Operafesztivál előadására.

– Ön már az első fordulóban is meghallgatta az énekeseket, máshogyan énekeltek ma?

– Nagyon mások voltak, előfordult olyan is, aki rácáfolt arra, amit vártam tőle. Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy ma délelőtt ők megint elénekeltek egy áriát, és én megpróbáltam úgy választani az általuk elküldött három közül, hogy teljesen más oldaluk derüljön ki, mint amit én a párizsi vagy a budapesti maghallgatáson hallottam. Pont azért, mert azt már tudtam, hogy tudják, de ha valami egészen más stílust, szerzőt, kort énekelnek, abból sokkal több kiderül. Aztán a jövőre műsoron lévő darabokból is kellett részleteket énekelniük, ahol kiderült egyrészt, hogy el tudják-e énekelni, másrészt van-e valami fogalmuk arról, miről szól a darab, milyen karakterbe kell belehelyezkedniük. Egy operaénekes egy dalt se tud megtanulni enélkül, hiába énekli el szépen, ha nem élő a történet, a karakter, nem működik a dolog. Nagyon gyorsan, egy napon belül próbáltunk mindenkit megismerni minden oldalról, olyan szituációkban is kipróbálni őket, amiben esetleg nem érzik magukat kényelmesen.

– Ön mint karmester miért tartja érdekesnek a bemutatandó Wainwright-operát?

– A darab hangszínei nagyon jellemző módon popzenészre utalnak, Rufus Wainwright egy „singer and songwriter”, ahogy ezt magyarul mondják (nevet), egy előadóművész, aki a saját dalait énekli. Az opera stílusa teljes mértékben olyan, mint amilyet ő magának ír, de a hangszerelés illetve a hangzásvilág késő romantikus, korai huszadik századi zenére emlékeztet. Lehet rajta hallani, hogy olyasvalaki írta, aki 3-5 perces dalokat vagy balladákat szokott, de mégis összeáll a történet, és van a műnek operai kvalitása. Engem nagyon érdekel, hogyan tud az opera közegében megjelenni a popdalok (jó értelemben vett) nagyon direkt, letisztult, egyszerű hatása – amitől egy popdal jó; és ezt hogy lehet úgy reprodukálni, hogy a történetet is elmondjuk, de zeneileg is működjön.

Öt intézmény, öt opera, hat énekes – megvannak a versenyszereplők. A folytatást megláthatjuk 2017 nyarán, a jövő évi Armel Operafesztiválon.

Hasonló bejegyzések