Egy legenda tündöklése

2013. március 14.

Waltraud Meier újra Izoldát énekelte Münchenben. NOVOTNY ANNA írása a Bajor Állami Operaház előadásáról

Trisztán és Izolda: Siegfried Jerusalem és Waltraud Meier 1998-ban

Trisztán és Izolda: Siegfried Jerusalem és Waltraud Meier 1998-ban (fotó: Wilfried Hösl)

A kritikai oldalakat olvasva megszoktuk, hogy naprakész információkat kapunk a legújabb előadásokról, premierekről, rendezésekről. Hogy aztán valaha hallunk-e még róluk, az már kétséges. Minden csoda három napig, vagy másképp szólva három évadig tart, aztán szép lassan belekövesedik a színház repertoárdarabjainak sorába. Vannak azonban olyan produkciók, melyeket másfél évtized után is töretlen sikerrel játszanak, és változatlan frissességgel és szuggesztivitással képesek hatni a hallgatóságra. Ilyen előadás az 1998-ban bemutatott müncheni Trisztán és Izolda Peter Konwitschny rendezésében. Annak idején a ház akkori főzeneigazgatója, Zubin Mehta dirigálta a bemutatót, amelyet élőben közvetített a német televízió. Az azóta legendássá vált előadás megjelent DVD-n is, és mint a valaha színpadra állított egyik legjobb Trisztán vonult be az operakedvelők köztudatába.

Az idei müncheni évad nagy szenzációja volt, hogy a bajorok „nemzeti énekesnője”, Waltraud Meier három előadás erejéig újra színpadra lépett Izoldaként. Ámde a sztárparádé nem ért ezzel véget, partnere Robert Dean Smith, az est dirigense pedig Kent Nagano volt. Münchenben pedig mindennek megadják a módját. A jegyek természetesen már hónapokkal (fél évvel) korábban elkeltek, és mint az világossá vált számomra, nem véletlenül. Konwitschny rendezése mit sem vesztett aktualitásából az évek folyamán, éppen annak okán, hogy nem divatos-kortárs produkciót alkotott, hanem univerzális értelmezést adott a műnek. Az egész rendezés alapja a „színház a színházban”-elv. Egy dobozba zárt mesterséges világban mozognak a szereplők, bekeretezett színes képeslapokat látunk. Az első felvonásban luxushajón utaznak a szereplők, Brangäne divatlapot olvas, miközben a matróz koktélokat szervíroz. Trisztán borotválkozik, láthatólag nem érdekli az úti cél. Konwitschny értelmezésében nincs szükség varázsitalra, a pár nyilvánvalóan szerelemre gyúl egymás iránt, hiszen a szövegből is kiderül, hogy ismeretségük sokkal régebbre nyúlik vissza, mintsem hogy holmi szerelmi bájitalra szorulnának.

A második felvonás álombeli, Miró-képet idéző erdejébe szó szerint behajított fotelen énekel a pár, hogy aztán a harmadik felvonásban egy apró, fojtogató hangulatú szobába szoruljanak. A rendezés csúcspontja egyértelműen a darab fináléja: Trisztán és Izolda kilépnek a belső színpadról, és a szerelmi halál után egymást átkarolva távoznak, miközben a megtört Marke király és Brangäne a pár koporsói mellett virrasztanak.

A rendezés olyan létkérdéseket feszeget, mint a valóság, a szabadság és az igaz szerelem. A befejezés természetesen azt sugallja, hogy Trisztán és Izolda éppen a haláluk által lépnek át egy másik világba, és csak ott nyerhet létjogosultságot – szójátékkal élve – halhatatlan szerelmük.

 Tristan és Izolda: Waltraud Meier és Jon Fredric West

Trisztán és Izolda: Waltraud Meier és Jon Fredric West (fotó: Wilfried Hösl)

Nem csupán szemet, hanem fület gyönyörködtető is volt az est. A szereposztás nem hazudtolta meg önmagát, Waltraud Meier az évek múltával is korunk egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb Izoldája. Legendás színészi játéka mellett hangja sem vesztett pontosságából és lírai színéből az évek folyamán. Úgy a magasságokban, mint a mélyebb lágéban expresszív és tudatos, minden ízében tökéletes Izolda. Robert Dean Smith Trisztánja hangilag kiegyensúlyozott volt; talán színpadi karaktere tűnt kevésbé kidolgozottnak, mint vártam volna. Petra Lang Brangänéja visszafogott, tartózkodó. Hangja tökéletesen predesztinálja a szerepre, és jól kiegészítette Meier Izoldáját. Az est nagy meglepetései a Markét éneklő dél-koreai Kwangchul Youn és Kurnewal szerepében Markus Eiche voltak. A két énekes lenyűgöző vokális kvalitásról tett tanúbizonyságot, a kisebb szerepeket a címszereplők mellé emelték.

Jon Fredric West, Kurt Moll és Waltraud Meier az 1998-as premieren

Jon Fredric West, Kurt Moll és Waltraud Meier az 1998-as premieren (fotó: Wilfried Hösl)

Kent Nagano keze alatt árnyaltan és impulzívan szólt a zenekar, és az egészen apró hibáktól eltekintve a színpadi mellett mély zenei értelmezést is adott a darabnak.

Fotók: Wilfried Hösl / Bayerische Staatsoper (a képek az 1998-as premieren készültek)

Hasonló bejegyzések