Nem mindennapi, sikerekkel és buktatókkal kikövezett pálya a magyar operajátszás egyik legszebb hangú tenoristájáé, a szeptember 7-én száz éve született Járay Józsefé. A művész özvegye által gondosan megőrzött dokumentumok alapján gazdag és izgalmas élet képe bontakozik ki, melynek részleteit kétrészes cikkben ismertetjük. 1. rész: A kezdetektől 1949-ig. JÁNOSI ILDIKÓ írása
Járay József 1913. szeptember 7-én született a Vas megyei Nagygencsen, Jambrits József néven (vezetéknevét 1935-ben magyarosította Járayra). Édesapja vendéglős, aki vágóhidat is működtet, s éjt nappallá téve dolgozik, hogy öt gyermekének – három fiú, két lány, Jóska a második a gyermekek sorában – jólétet biztosítson. A családban mindenki muzikális, a nagybácsi, Jambrits Lajos, Kőszeg polgármestere még nótákat is szerzett, melyeket később Járay több koncerten is előadott. Az édesapának szép tenorhangja van, a testvérek valamennyien jól énekelnek, s mindenki tanul zenét. A kis Jóskát körülveszi a muzsika, de számára ez természetes közeg, nem is gondol arra, hogy énekes legyen.
Katonai pályára készül, ezért már tízéves korában, 1923-ban Kőszegre kerül hadapród-iskolába. 1929-ben repülőkatonaként teljesít szolgálatot Székesfehérváron, 1932-től repülőgép-szerelőnek tanul a motorszerelő szakiskolában – pilóta szeretne lenni. Közben versenyszerűen sportol az ARAK-ban, az atlétika minden ágát műveli, kiváló dekatlonista. 1932-ben megnyeri a dunántúli dekatlonbajnokságot, 1933-ban az országos viadalon második helyezést ér el (az akkor híres Bácsalmási után). Sportpályafutása alatt kétszázötven díjat és bajnoki címet gyűjtött össze.
Székesfehérváron nemcsak repülőgép-szerelő, hanem századkürtös is, a díszszemléken, kivonulásokon ő kürtöl. A szakiskola növendékei sűrűn „műkedvelőztek”, s egyszer Járay is fellépett velük. Bemutatták egy fehérvári szerző operettjét, A cigánygrófot, amelyben Járay énekelt el egy dalbetétet. Akkora sikere volt, hogy tisztjei és elöljárói is felfigyeltek rá. Ekkor kezdi el komolyabban foglalkoztatni az éneklés gondolata.
Ötesztendei szolgálat után Szombathelyre kérte áthelyezését, hogy közelebb legyen szüleihez, és a városi zeneiskolában tanulhasson – itt Walter Margit, a neves énektanár növendéke lesz. Tisztjei támogatták, olyan könnyű beosztást kapott, ami mellett énektanulmányait folytathatta. A zeneiskola nyilvános hangversenyein egyre többször szerepelt, már a lapok is kezdtek írni róla. „Aztán eljött az idő, hogy Pestre vágytam. Szüleim nem akartak elengedni, nem bíztak abban, hogy viszem majd valamire. Parancsnokaim pedig biztattak, mindent elkövettek, hogy megkapjam a pesti áthelyezést.” Azért Pestre, hogy a Zeneakadémián folytathassa tanulmányait. Itt is támogató felettesekre talál: főhadnagya és századosa biztatják, segítik előre, mindent megtesznek, hogy bejuthasson a Zeneakadémiára.
1936-ban Járay József repülő-szakaszvezetői egyenruhában jelentkezik próbaéneklésre a Zeneművészeti Főiskola felvételi vizsgáján. Rögtön felveszik, Székelyhidy Ferenc növendéke lesz, aki féltő szeretettel, odaadással tanítja. Járay egész életében nagy hálával és köszönettel emlékezik mesterére. Az énekművészet teljesen elhódítja a repüléstől, így aztán 1939-ben leszerel. Az atlétikával is szakít, a versenyzést abbahagyja, és teljes erővel az énektanulásra koncentrál. Zeneakadémista korában számos hangversenyen énekel, többször Szombathelyen is, ahol hatalmas érdeklődés és siker kíséri fellépését. 1939 májusában a Paulini Béla által szervezett Magyar Csupajáték társulattal (melynek tagja az Opera primabalerinája, Bordy Bella is) egyedüli énekes szólistaként Londonban, az Adelphi Theaterben vendégszerepel.
A Zeneakadémia növendékhangversenyein egyre nagyobb sikerrel vizsgázik, 1941-től elragadtatással írnak róla a kritikák. „A vizsgaelőadás igazi meglepetését Járay József szereplése jelentette. Dr. Székelyhidi művésznövendékének tenorja hősi magasságban ívelt és kitűnő mesterének vezetése mellett kétségtelenül nagy jövő várhat reá. Egyaránt megérdemelt művészi sikert aratott úgy a Bohémélet Rodolfjának, minta Gioconda Enzojának szerepében.” (Nemzeti Újság, 1941. jan. 29.) A kritikusok kiemelik még színpadra termett alakját és kiváló színészi alakítását.
1941. május 30-án kerül sor az operai tanszak végzős hallgatóinak vizsgaelőadására az Operaházban, amelyet a rádió is közvetít. Járay produkciójáról lelkendező kritikák jelennek meg, melyek közül legfigyelemreméltóbb a Pesti Újság beszámolója Tenorcsillag a látóhatáron címmel: „A Zeneakadémia évzáró operavizsgáját egy rendkívüli tehetség, Járai József felbukkanása fogja sokáig emlékezetessé tenni. Nagyterjedelmű, egészséges tenorhangja, lobogó temperamentuma, izzó szenvedélye az ünnepelt olasz tenoristák mellé emelhetik. Először a Lammermoori Lucia fináléját adta elő – igen jól. Kedvéért érdemes lesz az egész művet felújítani. Sikere még csak fokozódott az Álarcosbál kényes szerelmi duettjében, magas »c«-je zúgó tapsvihart váltott ki. Akár holnap felléphetne az Opera színpadán!”
Az operaházi fellépésre nem kell sokáig várni, néhány nap múlva a lapok arról számolnak be, hogy Járayt szerződtette az Operaház az 1941/42-es évadtól – ösztöndíjasként. Szerződtetése után a Film Színház Irodalom 1941. július 4-i számában (sch. a. szignójú szerzőtől) a következő interjú olvasható az ifjú tenoristával:
Dekatlonbajnok és pilóta volt az Operaház új tenorfelfedezettje
„A Zeneakadémia idei énekes terméséből messze kiemelkedik egy ifjú tehetség: Járay József. A közönség mindig nagy ünneplésben szokta részesíteni a vizsgázókat, de Járay sikere rendkívüli volt. A tombolás, és taps inkább emlékeztetett egy külföldi félisten vendégszereplésére, mint növendékelőadásra. Gyönyörű, puhán hajló, meleg tenorja nem csak a közönség lelkéhez találta meg azonnal az utat, de a komor kritikusi füleket is meghódította. Érezni ezen a hangon a csiszoló kéz gondos munkáját, nem hiába Székelyhidy Ferenc dr. tanítványa. De ami még a szép hangnál is ritkább tenoristáéknál: Járay 180 cm magas atlétatermet.
Meg is kérdeztük, mit sportol.
– Már kisgyermek koromban elkezdtem atletizálni, később a magyar dekatlon-bajnokságban második helyet értem el és vagy kétszáz érmet is nyertem. Ezen kívül vizsgázott pilóta is vagyok.
– Beszéljen valamit magáról.
– Kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy sikerült a vizsgám. Nagyon féltem, hogy izgalmamban – hiszen ettől az egy naptól függ itt minden – nem fogom teljes tudásomat megmutatni, de hála Istennek, minden remekül ment. Márkus László szerződtetett és ez annál is értékesebb, mert az idén én vagyok az egyetlen a végzősök közül, aki operaházi tag lett. Tele vagyok ambícióval. Tanulni, fejlődni akarok.”
Erre minden lehetőséget megkap az 1941/42-es évadban, tizennégy új szerepben foglalkoztatják, melyekből kettő abszolút főszerep. 1941. szeptember 27-én debütál az Operaházban a Tannhäuser Heinrichjeként, olyan neves művészek társaságában, mint Warga Lívia (Erzsébet), Némethy Ella (Vénusz), Závodszky Zoltán (Tannhäuser), Jámbor László (Wolfram), Székely Mihály (Hermann) és a karmester Berg Ottó. A következő két hónapban sorra kapja a kisebb szerepeket: az Aida Hírnökét, A varázsfuvola 1. őrtállóját, a Lakmé Dombenjét, a Halászlegényt a Tell Vilmosban és az Utcai énekest A köpenyben.
1941. november 30-án élete első főszerepében mutatkozik be, a Tosca Cavaradossiját énekli. A partnerek ismét kiválóak: Rigó Magda, a társulat egyik vezető szopránja debütál a címszerepben, Scarpiát a kiváló baritonista, Losonczy György alakítja, az előadást Sergio Failoni vezényli. Az előadás hatalmas sikert arat, Rigó Magdának meg kellett ismételnie Tosca imáját, Járaynak pedig kétszer (!) a Levéláriát. A kritikák is egyértelműen pozitívak, kiemelik Járay hangjának szépségét, színpadi otthonosságát, szerepformálását, kitűnő megjelenését. „Új volt Cavaradossi szerepében Járay József, a színház idén szerződtetett széphangú, tehetséges fiatal tagja. Igen értékes tenorjában, kitűnő megjelenésében elsőrendű értéket nyert az együttes. Produkcióját tüntető lelkességgel fogadta a hallgatóság. A levél-áriát szűnni nem akaró tapsokra háromszor is elénekelte.” (Ujság, 1941. dec. 1.) Érdemes megemlíteni, hogy ezt az előadást a rádió rögzíti, és hangfelvételről 1942. január 16-án közvetíti a Toscát.
1942 januárjában Járay beáll az Olasz énekes szerepébe A rózsalovagban. Ferencsik János vezényletével elsőrangú együttes hallható: Báthy Anna (Tábornagyné), Gere Lola (Octavian) Székely Mihály (Ochs). Az előadás különlegessége, hogy Sophie-t Réthy Eszter, a bécsi Staatsoper népszerű művésznője énekli. A kritikák is elsősorban az ő teljesítményével foglalkoznak, de Járayt is dicsérik. Operaházi fellépései mellett oratóriumokat is énekel, pl. Mozart Requiemjét, templomi hangversenyt ad, sőt egy kortárs szerző, Arató István Ady-versekre írt két zenekari dalát is bemutatja.
Az Operában ismét egy kisebb szerepet kap: a Normában Flaviust, Pollione bizalmasát énekli. 1942 márciusában kerül sor első valódi premierjére: Kókai Rezső István király című színpadi oratóriumában Ascherik püspök szerepét énekli (idősre maszkírozva, hatalmas szakállal). 1942 áprilisában újabb premier következik, Farkas Ferenc A bűvös szekrény című vígoperájában Hasszánt, a férjet játssza. Az előadás nagy sikert arat, a kritika méltatja a kitűnően komédiázó Orosz Júlia, a remek humorú Maleczky Oszkár, Koréh Endre és Rösler Endre ragyogó alakításait, de dicsérik rövid szerepében Járayt is, kiemelve délceg alkatát.
Az évad végén, 1942 májusában újabb főszerepben bizonyíthat: a Rigoletto Mantuai hercegét énekli a Magyar Művelődés Házában (a mai Erkel Színházban). Gilda szerepében a szintén pályakezdő Manyák Lívia mutatkozott be, Rigolettót a kiváló Palló Imre formálta meg. A közönség mindkét új szereplőt lelkesedéssel fogadta. A kritikák dicsérik Járay énekkultúráját, érces, fényes hangját, megnyerő játékát: „Az Operaház a Magyar Művelődés Házában rendezte ezt az előadást, mely két fiatal énekest juttatott jelentős erőpróbához. A mantuai herceget először énekelte Járay József igen örvendetes sikerrel. Kellemes színű, hajlékony, mégis tartalmas tenorja egyre több énekkészséggel és zenei biztossággal mintázza meg a lírai dallamvonalakat. Erőltetés nélküli, tiszta magassága, amely a híres Cavatinában különösen jól érvényesült, nagy előny, s ha a kényes »kesztyű«-áriából még hiányzott is a csevegés könnyedsége, alakítása azzal biztat, hogy az olasz-francia stílusú játékrendnek erőssége lesz a jó megjelenésű és ügyesen játszó fiatal tenorista. (Pesti Hírlap, 1942. május 21.)
Az évad végén a főváros 1000 pengős színészi ösztöndíját Járaynak ítélik oda, ezen kívül megkapja az Operabarátok 500 pengős díját is. Így teljesül régi vágya: tanulmányútra indulhat Olaszországba. Elkészül első lemeze is, melyen Sebők László komponista két dala, a Bor románca és a Vallomás hallható zongorakísérettel. Nyáron hazamegy Nagygencsre, de nem pihenni, hanem aratni. A hadikórházakban fekvő sebesültek javára szervezett „Vidám Esten” is fellép.
A fiatal tenorista első operai évadja tehát igen gazdag, színes és sikeres. A kritikai fogadtatás is pozitív, sőt biztató. A következő évadokban egyre inkább az olasz lírai és spinto szerepek válnak repertoárja meghatározó részévé: a Bohémélet Rodolphe-ja, a Simon Boccanegra Gabriele Adornója, az André Chénier címszerepe, valamint Az álarcosbál Richardja.
1943 januárjában Rodolphe szerepében debütál abban a Bohéméletben, amelyben Réthy Eszter vendégszerepel Mimiként. A kritikák dicsérik Réthy megindító alakítását és Járay egészségesen csengő, szárnyaló tenorját, rokonszenves játékát. Kiemelendő, hogy első felvonásbeli áriáját a közönség megismételtette. Dalos László, a nagy krónikás, az Operaélet 2006/1. számában így emlékszik vissza Járay Rodolphe-jára: „Alighanem minden szerepében láttam-hallottam, legtöbbször persze a Bohéméletben. Első felvonásbeli magas c-je mintha ma is szólna! De különösen az, ahogyan a harmadik felvonásban, a behavazott fák előtt Marcelnek panaszkodik: »Én másért sírok, másért…« Az bizony, nem szégyenlem, megkönnyeztetett.”
1943 májusában debütál Gabriele Adornóként a Boccanegrában, pozitív kritikai fogadtatással. 1944 májusában megkapja az André Chénier címszerepét, ami azért is érdekes, mert az operát előző évben kifejezetten Pataky Kálmán kedvéért vették elő, ám Pataky hangi határait meghaladta a drámai szerep. Így esett a választás a fiatal, tehetséges Járayra, aki beváltja a hozzá fűzött reményeket: „…az áriák és különösen az utolsó duett megmintázása jó volt, és igazi szenvedély, tűz hevítette át. Elhittük, hogy fiatal, hazájáért, népéért, művészetéért, szerelméért rajongó költő. Alakításában a természetesség, pózmentesség, őszinte hév ragadott meg legjobban. Ez a fiatal tenorista értékes nyersanyag, akiből, megfelelő vezetés mellett, átlagon felüli operaénekes lehet.” (Reggeli Magyar Szó, 1944. május 29.) 1944. május 17-én az Operaház háború előtti utolsó premierjében, Az álarcosbálban Richard grófot énekli. A kritika szerint ő „a legdélcegebb magyar Richard”, aki ugyan „derekasan helytáll”, de a szólam hősiesebb részeit még nem uralja, „világos tenorja kissé karcsúnak tűnik”.
A háborút az Opera óvóhellyé átalakított pincéjében vészelte át. Azt senki sem sejtette, hogy a II. világháború alatt zsidókat bújtatott otthonában, ő pedig az Opera épületébe költözött, aminek pincéjében a társulat legtöbb tagja már biztonságba helyezte magát. Mindnyájan ott élték át az ostromot. Az állandó bombázások ellenére Járay mindennap meglátogatta a lakásán bujkálókat, élelmet vitt nekik, és szükségleteikről gondoskodott. Mindezt lelkiismeretének parancsára cselekedte, nagy veszélyt vállalva magára. Erdélyi Hajnal balerina Emlékkönyv az Operaház óvóhelyéről című, tavaly megjelent könyvében Járayról is megemlékezik: „A nap úgy kezdődött, hogy megszólalt az ébresztő. A Járay Józsi bácsi vekkere. Mert csak neki volt. Igen nagy méretű és szörnyű hangú. Ezt valami madzagon állandóan a nyakában hordta. A veszett csöngetés közben kedvenc csimpánzmozgásával fölmászott a minket elválasztó közfalra a statisztaöltözőben a dróthálóra, s hogy fokozza a hatást – hátha még nem ébredt fel valaki –, levágott egy Turiddu áriát. Oly frappáns volt a hatás (isteni hangja volt), hogy mindenhonnan jött a taps, ameddig csak elhallatszott a folyosón az ária.” 1998-ban Izrael Állam a Világ Igazai kitüntetést adományozta neki, amiért a holokauszt idején saját élete kockáztatásával zsidó életeket mentett meg. Nevét felvésték a jeruzsálemi Jad Vasem Intézetben található Igazak falára. A magyar belügyminiszter a magyar állam elismeréseként az 1994-ben alapított Bátorságért Érdeméremmel tüntette ki posztumusz.
Budapest felszabadulása után az Operaház a fővárosi színházak közül elsőként nyitotta meg kapuit: március 15-én a Bánk bán ünnepi előadásával. Ezt követte a március 21-i Bohémélet, amelyben Járay is énekelt. Ezután még négy új szerepet kapott: áprilisban énekelte először a Parasztbecsület Turidduját, majd júniusban a Carmen Don Joséját, amiben nagy sikert aratott, a Virágáriát meg is újrázta. Az évad legvégén két egyfelvonásos operát, Gluck Rászedett kádiját és Puccini Gianni Schicchijét viszik színre, utóbbiban Rinucciót énekli.
A következő két évadban ritkán lép fel az Operában, akkor is mint vendég. Olaszországban próbál szerencsét. A dokumentumok alapján ez időben Antonio Melandrinál, a Scala neves tenoristájánál képzi magát, majd egy turnén vesz részt: Bohéméletet, Rigolettót, Luciát énekel olasz nyelven. 1946-ban Bolognában a Teatro Manzoniban lép fel a Rigolettóban, majd egy koncerten is Sala Bossiban. 1947 végén tér haza, decembertől ismét énekel az Operában. Új szerepekkel bővíti repertoárját: márciusban a Traviata Alfrédjaként, áprilisban a Lammermoori Lucia Edgarjaként mutatkozik be Gyurkovics Mária és Palló Imre mellett. Az előadás nagy sikert arat, s a címszereplő Gyurkovics mellett – akinek kedvéért vették elő a darabot – Járaynak is kijut az ünneplésből s a dicsérő kritikákból. „Járay Józsefnek is rendkívüli sikert hozott Edgar szerepe. Hajlékony, fényes hangja színesen érvényesült, s a szerep elemi szenvedélyességét őszintén, forrón bontotta ki.” (Innocent V. E., Hírlap, 1948. május 5.) 1949 elején újabb Puccini-szerepet kap: a Pillangókisasszony Pinkertonját, amivel aztán egyik legnagyobb sikerét éri el. Az 1948-ban létrejött Gördülő Opera együttesével több vidéki városban is turnézik a darabbal. 1949 nyarán többször fellép az Állatkerti Színpadon a Lucia Edgarjaként, ismét Gyurkovics Mária partnereként. Mindketten átütő sikert aratnak.
1949. július 29-én az Állatkert Színpadon a Rigoletto előadását hirdeti a plakát Gyurkoviccsal, Svéddel és Járayval, ám nem várt incidens sodorja veszélybe az előadást. A korabeli sajtót idézzük:
Három mantuai herceg egy előadáson
„(…) Este 8 óra felé a szereplők már mind együtt voltak, Járay Józsefet, a herceg megszemélyesítőjét kivéve. A percek izgalmasan teltek, de a tenorista – akinek részére egyébként a pénztárban nagyszámú jegyet tartottak fent – nem jelentkezett. 8 óra után a pénztárnál jegyet kért Sikolya István, a szegedi opera tenoristája, mert az előadást a szegedi operaházi karnagyigazgató kollégája, Vaszy Viktor dirigálta. Ugyanekkor egész véletlenül Járay József egyik hozzátartozója elmondotta a vezetőség egyik tagjának, hogy Járay már reggel elutazott Budapestről. Érthető megrökönyödés fogadta a bejelentést, de máris rohantak, hogy új mantuai herceget szerezzenek. Egy megbízott autón robogott ki Liontas Konstantin lakására, hogy a tenoristát fellépésre hívja meg. Ugyanekkor azonban a pénztáros telefonjából megtudta az igazgatóság, hogy a szegedi tenorista jegyet kért az előadásra. Kiszaladtak hozzá, és megmondták, hogy ezúttal nem szabadjegyet kap, hanem – énekelnie kell. Dr. Sikolya örömmel vállalta a beugrást, és már felhangzott az első ária, amidőn autóval megérkezett a harmadik herceg – Liontas Konstantin. Az utóbbi, bár elkésve érkezett, de az előzékeny igazgatóságtól »készenléti díjat« kapott. Ily módon három mantuai herceg szerepelt és kapott tiszteletdíjat egy Rigoletto-előadáson. Járay Józseftől az igazgatóság érthetetlen eljárásáért felvilágosítást kér.”
Más sajtóorgánumok keményen elítélik Járayt, mint a következő „vonalas” írás egy részlete is bizonyítja: „(…) Járay minősíthetetlen eljárásával végképp eljátszotta a magyar közönség rokonszenvét. (…) Járaynak eddig is hiányzott a kellő önkritikája, a szép hang nem párosult nála sohasem művészi komolysággal és elmélyüléssel, a múltban sok kilengését nézte el közönségünk, különös szerepe volt a magyar futballisták külföldre való csempészésében is, ezzel a tiszteletlen és lelkiismeretlen eljárásával azonban végképp elvágta az utat további hazai szereplése előtt. Ma már megváltozott a művész viszonya a közönséghez, nem gazdag sznobok és parvenük ülnek a nézőtéren, hanem a magasabb művészet után áhítozó és napi munkájuk után tiszta szórakozást kereső dolgozók, akikkel szemben a színésznek fokozottabban kell hogy legyen a tisztességtudása és művészi komolysága. Aki ennek nincs tudatában, annak nincs közöttünk helye.” Valószínűleg Járay is így gondolta… 1949-től 1955-ig külföldön folytatja pályafutását. Hogy milyen sikerrel, arról a következő részben számolunk be.
(Folytatjuk)
Forrás: Wellmann Nóra: Járay József (1913-1970). Egy rendhagyó énekesi pálya dokumentumai; valamint korabeli dokumentumok alapján. Köszönet a művész özvegyének a képekért és a cikk elkészítéséhez nyújtott segítségért
Helyreigazítás
Járay József életéről szóló írásunk első részének forrásai között – szerkesztői figyelmetlenségből – elfelejtettük feltüntetni Wellmann Nóra Járay József (1913-1970). Egy rendhagyó énekesi pálya dokumentumai című, közelmúltban megjelent, a tenorista életét feldolgozó kötetét.
A mulasztásért az érintettektől és olvasóinktól is elnézést kérünk.