Egy amerikai Rovigóban

2016. július 7.

A 2016-os Armel Opera Fesztiválon Bruno Coli két egyfelvonásos operáját is bemutatták. A Pisai Verdi Operaház június 30-i Thália színházi előadásáról MONA DÁNIEL írt kritikát

Adriana Bignani-Lesca és Gian Luca Pasolini (fotó: Armel)

Adriana Bignani-Lesca és Gian Luca Pasolini (fotó: Armel)

Az Armelen bőséggel lehet elcsípni kuriózumokat és érdekességeket. Ezek aztán vagy felkeltik a látogató érdeklődését, vagy nem. Ami engem illet, az idei fesztivál június 30-i előadása felkeltette. Amúgy is fogékony vagyok a kicsit „beteg” dolgokra, de ez különösen tetszett: kortárs olasz szerző két egyfelvonásos operája Edgar Allan Poe egy-egy novellájára. Jó, ez még önmagában nem hangzik annyira betegen, de a megvalósításra irányuló kíváncsiság mágnesként vonzott a Thália Színházba. „A szövegkönyvek Edgar Allen Poe azonos című művei alapján készültek” – írta a műsorfüzet. Elolvasva a két Poe-szöveget kiderül, hogy egyik sem tipikus librettó. Tele vannak egyes szám első személyű leírásokkal, kevés bennük a párbeszéd. Ráadásul a zeneszerző, Bruno Coli szó szerint átemelte Poe szövegét a librettókba. Így lett az Árulkodó szív vagy Az áruló szív címen ismert írásból készült egyfelvonásosból monodráma, és így kapott szerepet A furcsa véletlenek angyalában a próza.

Coli zenéjének egyik legfőbb erénye, hogy nem minden elemében formabontó. Minden megoldással találkoztunk már korábban, másoknál, mégis úgy ötvözi össze a magába szívott, elődöktől kölcsönzött eszközöket, hogy egyértelműen kijelöl egy világos és felismerhető Coli-stílust. Ez a stílus szórakoztató, befogadható, de – be kell vallani – egysíkú. Két egyfelvonásos darab végighallgatása kiváló, de elegendő élmény. A hallgatóságnak sikerélménye van, mert felismeri Coli számos következetes zenei eszközét, és nagyon jól működnek az „extrém” megoldások is. Úgyhogy inkább nem próbálom ennyiből megfejteni Bruno Coli életművének jövőképét, összpontosítsunk helyette a két elhangzó operára!

Marcello Lippi (fotó: Armel)

Marcello Lippi (fotó: Armel)

Az előadást maga a szerző vezényelte, és az Orchestra Archè nyolc zenészből álló együttese alkotta a zenekart. Hegedű, cselló, klarinét, fagott, fuvola, trombita, zongora, ütők, valamint a hozzájuk tartozó társhangszerek (brácsa, basszklarinét) alkották az együttest. Ideális felállás ez egy kevés szereplős egyfelvonásos operához: szólisztikus szólamok vannak, az együttes hangzása mégis homogén; kamarazenei feelinget árasztanak, mégis betöltik a Thália termét; kicsi, mint az opera hossza, de komplex, mint az opera műfaja. A muzsikusoknak – bár Coli zenéje alapvetően könnyed – meg kellett birkózniuk néhány technikai nehézséggel (nyers vagy épp leheletfinom hangszín, glissandók stb.), és villámgyorsan kellett tudniuk váltani a klasszikus és a populáris stílusok közt. Coli a hangszereléssel elérte azt is, hogy a zenekar kiemelkedett gyakran csak kíséretnek érzett vagy gondolt szerepéből, és nemegyszer magára vonta a közönség figyelmét, egyenlő partnere volt az énekeseknek.

Az est első felében A furcsa véletlenek angyala (The Angel of the Odd) szólalt meg. Rögtön megismerhettük Coli zenéjének néhány fő jellemzőjét: a könnyűzenei dobkíséretes zenekari hangzást, illetve a durva zongorabasszussal ellátott, sok disszonáns súrlódást tartalmazó ragtime-os stílust. A függöny felgördültével megláttuk Lorenzo Maria Mucci visszafogott díszletét. Ahogy a zenekar és az egyfelvonásosság esetében, a díszlet kapcsán is felfedezhettük a „sok a kevésben”, „nagy a kicsiben” elvet. Apró emelvény, rajta karfás fotel és kerek dohányzóasztal. A tér tágítását és a fantasztikus elemeket a vetítés biztosította: a szövegben előkerülő tárgyak röppentek be, a város látképének nyugalmát gyakran animációk törték meg. A színen eleinte két szereplő volt jelen. Először a narrátort ismertük meg. Marcello di Giacomo prózai szereplő volt, az opera legtöbbet megszólaló karaktere. Olaszul beszélt, míg az énekes tételek az eredeti angol szöveggel szólaltak meg. Az énekbeszéd terminus már foglalt, Giacomo érzelemgazdag, indulatos, mélyen átérzett és megélt monológjait mégis valami hasonló kifejezéssel tudnám leírni. Hangszínében, hangsúlyaiban, hangerejében és ritmusában épp olyan változatos volt, mintha énekelt volna – jóllehet, az olasz nyelv dallamossága is segítette mindebben. „A Férfi” a fotelben ült, róla szólt a narrátor egyes szám első személyű szövege. Utóbbi volt a gondolat, előbbi a test. (Noha az élő és a belső megszólalások aránytalan eloszlása miatt olykor „a Férfi” is kapott belső gondolatokat.) Gian Luca Pasolini termete és megjelenése ellenére sem tudott hangilag érvényesülni. A mikroportba beszélő narrátor és a zenekar (elsősorban a dobfelszerelés) gyakran teljesen elnyomta a láthatóan apait-anyait beleadó énekest. Az újságírót alakító William Hernandez Ramirez teljesítménye sem nyújtott feledhetetlen élményt.

Adriana Bignani-Lesca (fotó: Armel)

Adriana Bignani-Lesca (fotó: Armel)

Aztán végre megjelent az angyal, az előadás versenyszereplője, Adriana Bignani-Lesca. Az afrikai Gabonból származó mezzoszoprán igazi femme fatale-ja volt az operának. Mindvégig fölényben lévő, hangilag is domináns, határozott tekintetű fekete nő, aki magabiztosan, kedvére befolyásolta „a Férfi” életét. Dús, tudatosan erőteljes hangképzése mellőzött minden finom díszítést, vibratót, lágyságot. Mondhatjuk tehát, hogy a képzeletbeli szereplők (narrátor, angyal) győzedelmeskedtek a hús-vér karakterek felett.

A szünet után tetőzött a kíváncsiságom: kezdődött az egyszereplős egyfelvonásos, Az áruló szív. A történet szerint egy férfi elmeséli, milyen körültekintéssel, micsoda agyafúrtsággal és zsenialitással figyelte ki, majd ölte meg szomszédját, akinek kimondhatatlanul és megmagyarázhatatlanul bosszantotta a szeme. A gyilkosság után minden nyomot eltüntet, és jó kedélyűen beszélget az áldozat kiáltására a szomszéd által kihívott rendőrökkel, de a halott szíve olyan elviselhetetlen erővel ver a gyilkos képzeletében, hogy végül feladja magát. Marcello Lippi formálta meg a közönségnek valló férfit. A fizimiskájában Verdire emlékeztető énekes hihetetlen fokozatossággal és intelligenciával építette fel szólamát. Éneke eleinte hétköznapi beszámolónak indult, majd megfűszereződött az őrültség tüneteivel, megint később betegesen büszke ódává nőtte ki magát, majd az elme totális megbomlását bemutató performansszal zárult. Ebben a darabban még jelentősebb szerepe volt a zenekarnak, hiszen csakis a hangszerek tudtak reflektálni Lippi történeteire. Az ütők és a disszonáns fafúvók valamiféle Sztravinszkij-hatásról árulkodtak, az ének viszont egészen más világ volt. A „dead” szó torz elmormolása a legmélyebb fekvésben a Jézus Krisztus szupersztár Kajafásának híres basszusait juttatta eszembe, és a könnyűzenei elemek egész esti professzionális felhasználása csak tovább erősítette bennem ezt a párhuzamot.

Marcello Lippi (fotó: Armel)

Marcello Lippi (fotó: Armel)

A díszlet ismét találó volt: kanapé, némi alkohol (ez mindkét operában fontos szerepet játszott mint a képzeletbeli és a valós világ találkozásának szimbóluma) és vetítés. Utóbbi ezúttal az ajtó résnyire nyitására és a gyűlölt szem bemutatására korlátozódott. A színpad közepére sárgás fényű izzó lógott be, az egész környezet nyomasztó, üres, tartalmatlan volt, s épp ez a közeg tette még groteszkebbé a magát zseninek beállító, ötletekkel teli lévő férfi meséjét. A szívveréstől való megőrülésnél Lippi észrevehetetlenül úszott át énekből hisztis énekbe, majd hisztis üvöltésbe, beszédbe, végül vissza éneklésbe. Ha csak egyetlen részletében is hibádzott volna meggyőző alakítása, azonnal röhejesnek bélyegeztem volna a produkciót, de Lippi olyan hatásosan formálta meg karakterét, hogy a teremben megfagyott a levegő. Az előadásnak azt is sikerült elfeledtetnie, hogy a darab hosszabb, mint amennyit Poe szövege indokolna, a megzenésítés arányaiban néhol (nem sok helyen) félresikerült. Mindent összevetve azonban azt kell mondjam, hogy Bruno Coli jó benyomást tett rám, és ismét bebizonyosodott, hogy operakedvelőként igenis érdemes kísérletezni.

Fotók: Armel

Az előadás közvetítése megtekinthető itt

Hasonló bejegyzések