Don Juan – a leginkább tenor

2011. december 5.

Juan Diego Flórez a Magyar Állami Operaházban, 2011. november 28. FÜLÖP KÁROLY írása

Juan Diego Flórez (fotó: Universal)

Nem hirdettek dedikálást a koncert végére, véletlenül csöppentünk bele… A perui tenort hölgyrajongói messze földről is követték, hogy a mi Operaházunk aulájában is találkozhassanak vele. Meg egy kisebb tábornyi középkorú asszony is követelte a jussát: a művészbejárótól a főbejárathoz terelték őket. Mi épp a kapuban álltunk, s valószínűsítettük, hogy szegények lerázás áldozatai lettek. Egyszer csak mégis, mintha Juan Diego Flórez alakja tűnt volna fel az előcsarnok félhomályában. És igen! Bennfentesek már belül voltak, a kintiek meg fohászkodtak – tán valamely ősi inka istenséghez –, hogy „Porta fatal o t’aprirai”. És bebocsáttatást nyertünk. Don Juan pedig jókedvű volt, sármos, fáradtnak egyáltalán nem tűnt: kedvesen aláírt, mindenkivel váltott egy-két szót, felkérésre örömmel állt modellt bárkivel egy-egy közös képre. S miután mindenki begyűjtötte az áhított relikviákat, a leginkább tenor átadta magát egy ismerős rajongókból álló hölgykoszorúnak, akik önfeledt csacsogásba kezdtek vele – szemmel láthatóan a művész örömére. A kapukat ¾ 11 felé zárták.

Az est programját is tartalmazó szórólapot dedikálta nekem Juan Diego Flórez. Ezen a The Independent szlogenje olvasható: „Pavarotti örököse”. Nekem ezzel mindössze egyetlen problémám van: magyarul ez igencsak félreérthető, mintha valami vagyoni–hagyatéki örökségről lenne szó. Szerencsétlen megfogalmazás. Az kevésbé zavar, amit mások kifogásolnak, hogy ti. nem azonos hangi adottságok, teljesen más repertoár stb. miatt az ifjú tenorista nem hasonlítható Pavarotti művészi nagyságához. Nyilván ezek az érvek igazak, de miért kellene bárkihez hasonlítanunk őt, s pláne alulértékelnünk ahhoz képest? Itt van egy önmagában egyéni tehetség, különleges hangszínnel, bravúros technikával, lélegzetelállító művészi hatással, profizmussal. És világnagyság. Azt pedig ne vitassuk el tőle, ami önmagában is nagy elismerés: Pavarotti maga nevezte őt utódjának. Az azóta elhunyt tenorista volt akkora művészegyéniség, hogy joggal tehetett ilyen kijelentést. Az utód dolga meg nem a másolás, hanem a saját művészi eszközeivel olyan pályát befutni, mellyel méltó maradhat a nagy előd megállapítására. Flóreznek eddig sikerült. Az operaházi koncertjén is.

Két és fél órás, összességében szép, az első részben kissé takarékos és álmatag koncertprogramot állítottak össze a szervezők – egy-két ária (Rigoletto, Az ezred lánya) erejéig a Pavarottival közös repertoárból is. A kiválasztott áriák inkább a művész szempontjából tűntek szerencsésnek: mindegyikkel egy-egy új színt, más-más technikát tudott bemutatni a hálás közönségnek. Bevallom, az ismeretlen Rossini-, Boieldieu- és a kevéssé ismert Cimarosa-áriák némileg untattak, viszont az énekművész technikája, bravúros megoldásai kivívták csodálatomat. A hang erejét eleinte kevésnek éreztem, aztán az est során egyértelművé vált: a voce kiegyenlített, üzembiztos és kifejezésteli az adott hangerőtartományban; nem hangorkán, de talán ahhoz a repertoárhoz, amit Flórez jegyez, nem is szükséges ennél több. A művész jó arányérzékkel választja szerepeit, így az est során felcsendülő áriákat is. A program leghatásosabb darabja számomra mégis – áriaesthez képest némileg groteszk módon – egy zenekari közjáték, Massenet Thaïs c. operájából a Meditáció volt, amelynek hegedűszólóját álomszépen, lenyűgöző ihletettséggel játszotta Danyilova Galina. Az Operaház Zenekarát a szintén vendég Alessandro Vitiello vezényelte, összeszedetten, az alkalmiság érzetét fel sem vető profizmussal.

Juan Diego Flórez (fotó: Magyar Állami Operaház)

Persze többen beleköthetnek a jó arányérzékről előbb írtakba a Rigoletto mantuai hercegének szerepe kapcsán, mondván, Verdi muzsikája ennél többet, markánsabb, erőteljesebb hangot kíván. Úgy vélem azonban, pont a mantuai herceg élvhajhász, életét laza könnyelműséggel, felelőtlenül élő, másokon keresztülgázoló alakja az a Verdi-oeuvre-ből, amit Flórez sikeresen szólaltathat meg. Figurája is, hangjának a legkunsztosabb virtuóz futamokra alkalmas hajlékonysága is kifejezi a zenében megfogalmazott léha, játszi könnyedséget. Így jogosnak éreztem, hogy az est második felének programjába ezeket az áriákat is beillesztette.

A műsorszerkesztés persze némileg megelőlegezte a ráadásszámokat, megsejttette a titkot: mivel a legismertebb Rigoletto-ária, a La donna è mobile eddig kimaradt, így törvényszerű volt, hogy „Fló” ezt a slágert énekelje mindenki örömére. Jobban tetszett a Gounod Rómeó és Júliájából vett „L’amour, ah ! Lève-toi soleil” kezdetű ária, sokak megrökönyödésére, ám én hatásosnak, az est egyik legjobbjának éreztem.

A harmadik ráadás – ahogy azt Az ezred lánya pergős nyitányából is kikövetkeztethettük – Tonio híres, kilenc C-s áriája lett. Flórez ezt is könnyedén abszolválta, s hatalmas sikerrel, állva tapsolók és lábukkal ütemesen dobolók tombolása közepette hagyta el a színpadot. Hogy aztán újra találkozhasson rajongóival az előcsarnokban.

Novemberben végül is járt egy Don Juan az Operaház színpadán. Kiváló hangi adottságaival, elbűvölő, kedves, közvetlen személyiségével, remek humorával és csodálatra méltó éneklésével rabul ejtette a közönség szívét. Minden bizonnyal nemcsak a hölgyekét. Ókovács Szilveszter jelezte, hogy szeretné teljes operaelőadásra is meghívni a jeles tenoristát.
Úgy legyen!

Fotók: Universal; Magyar Állami Operaház

Hasonló bejegyzések