Díszlet nélkül

2017. július 28.

Operagála világsztárokkal a Margitszigeten – a július 16-i koncertről BÉKEFI TEODÓRA írt kritikát

Kultúrák és kontinensek fesztiválja – mottójához híven három különböző nemzetiségű, nálunk alig ismert énekest hozott el a Margitszigetre július 16-án a Budapesti Nyári Fesztivál. Az amerikai Ailyn Pérez, az olasz Gabriele Viviani és a koszovói Rame Lahaj az operairodalom leghíresebb áriáit adta elő – az énekeseket kísérő Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát Halász Péter vezényelte.

Előfordul, hogy egy esemény(sorozat) marketingje más képet fest a produkcióról, mint amilyen benyomásokkal távozunk a taps után. A fesztivál honlapján olvasható leírás szerint „az operagála a három tenor koncertek hagyományát követi, ám ezúttal nem az énekesek versengését állítja középpontba, hanem a férfi és női szíveket egyaránt megdobogtató, legszebb romantikus áriákat.” A városszerte kihelyezett plakátokon a három énekes arcképe mellett a „világsztárok” és a „világpremier” szavak olvashatók, és

ha még ettől sem éreztük volna, hogy egy bombasztikus produkció részesei leszünk hamarosan, a koncert előtt egy ötperces hangfelvételt voltunk kénytelenek végighallgatni,

melyen egy kellemes férfihang hosszasan sorolta a fesztivál „sztárfellépőinek” névsorát. Félreértés ne essék, az idézőjelek használatával nem kívánom kétségbe vonni e szavak valóságtartalmát. Mindössze arra hívnám fel a figyelmet, hogy az ilyen kifejezésekkel könnyen kelthetjük azt az érzést, hogy az eseménynek nagyobb a füstje, mint a lángja. Nagy kár ez egy olyan koncert esetén, amelyen kiváló művészek magas szintű teljesítményt nyújtanak – s teszik ezt mindenféle körítés nélkül.

Rame Lahaj és Halász Péter (fotó: Éder Vera / Szabad Tér Színház)

A koncert nyitószáma lehetőséget adott rá, hogy a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara ne csak kísérőzenekarként mutatkozzon be: A végzet hatalma nyitányával megadták az este Verdi-alaphangját, de kiemelendő a Faust Walpurgis-éj részlete is. A második részben elhangzó Gounod-műben rendkívül széles dinamikai skálán mozgott az együttes játéka, ami egy mikrofonokkal hangosított koncerten bravúrnak számít. Halász Péter vezetésével a zenekar egyenrangú félként volt jelen az énekesek mellett, maximálisan segítve kibontakozásukat.

A hangosítás szerencsére nemcsak esetükben, hanem az énekesek számára sem okozott problémát, így a koncertet végig egyenletesen szép hangzás jellemezte (köszönhetően a technikai háttér minőségének is). Elsőként Gabriele Viviani lépett színpadra, aki most mutatkozott be hazánkban. Kicsit még elidőzve A végzet hatalmánál, az Urna Fatale… kezdetű áriát hallgathattuk meg tőle. Magabiztos, telt hangon énekelt, úgy, mint akitől ez semmiféle erőfeszítést nem igényel – s ez az attitűd és színvonal végigkísérte színpadra lépéseit.

Túlzás lenne azt állítani, hogy az egyenletes teljesítmény egysíkúvá tette szereplését, de tény, hogy az igazán kiemelkedő pillanatokkal adósunk maradt.

Igazságtalannak tűnhet a kritika, hiszen valamiféle Viviani-jelenség megteremtését kéri számon, ami túlmutat a szigorúan vett énekesi teljesítmény bírálatán. Mégis fontosnak tartom ezt megemlíteni, hiszen az utána színpadra lépő Rame Lahaj – épp ellenkezőleg – pillanatok alatt rabul ejtette a közönség szívét, miközben teljesítménye korántsem volt egyenletes színvonalú.

Gabriele Viviani és Rame Lahaj (fotó: Éder Vera / Szabad Tér Színház)

Rame Lahaj arcán kétségbeejtő volt a kétségbeesés, vonzó a szerelmes pillantás, és lehetetlen volt nem díjazni, hogy a La donna è mobilét már zakóját ledobva, ingben énekelte el. Drukkoltunk, hogy elnyerje partnere szerelmét, belepirultunk színpadi csókjába, és nevettünk, amikor az áriák végén elnevette magát. Az azonban egy pillanatra sem volt kétséges, hogy a három énekes közül technikailag ő nyújtotta a legkevesebbet. Először egy zeneileg és érzelmileg is fajsúlyos áriát énekelt Cilèa Az arles-i lány című operájából (Federico panasza), ami erős felütést adhatott volna szereplésének. Sajnos azonban nem így történt, elsősorban egy olyan probléma miatt, ami többször visszatért az este során.

Rame Lahaj ugyanis szokatlanul hamar átvált fejhangra, a technikája pedig nem elég biztos, hangja könnyen erőtlenné és bizonytalanná válik.

Federico panaszának nagyjából a fele ezen a furcsa hangszínen szólalt meg, ettől pedig épp az ária lényege veszett el. Az O soave fanciullában (Puccini: Bohémélet) sem tudott méltó partnere lenni Ailyn Péreznek – viszont a Rigoletto-részleteket kiválóan megoldotta. A Vivianival közösen énekelt Szabadságkettős (Verdi: Don Carlos) is nagyon jól sikerült; külön izgalmas volt a két teljesen eltérő karakterű énekes együttműködése.

Rame Lahaj és Kálnay Zsófia (fotó: Éder Vera / Szabad Tér Színház)

A férfiak bemutatkozása után lépett színpadra Ailyn Pérez a Sempre liberával (Verdi: Traviata), és már az első frázis után egyértelmű volt, hogy ő lesz az est igazi csillaga. Pérez hangja valóban csodálatos: nagy a hangterjedelme, és minden magasságban pontos, árnyalt a hangképzése. Egészen varázslatossá, sőt jelenséggé azonban karakterformálása tette.

Nemcsak színészileg, hanem hangilag is meggyőzően közvetítette a különböző szerepeket: mintha minden egyes alkalommal más ember lépett volna színpadra – ahol egyébként olyan természetességgel mozgott Pérez, mintha csak otthon, a tükör előtt szórakoztatta volna magát.

Violetta áriája mellett feltétlenül ki kell emelni Ruszalka áriáját Dvořák operájából, amely nemcsak nyelvi-kulturális szempontból különbözött a többi elhangzó műtől, hanem a koncert egyik csúcspontja is volt.

Ailyn Pérez és Halász Péter (fotó: Éder Vera / Szabad Tér Színház)

Az estét végig remek hangulat jellemezte a zenészek és a közönség részéről is: a ráadások alatt már mindenki tapsolt, énekelt, nevetett, az addig sem túl szigorú keretek szinte teljesen felbomlottak. Szerencsés műfaj az operagáláé, hiszen a résztvevőknek nem kell alkalmazkodniuk a teljes zeneművek által diktált zenei és viselkedésbeli szabályokhoz. Nehézségét az adja, hogy az énekes teljesítménye az adott pillanatban sokkal inkább fókuszba kerül: nincs kerettörténet, a figyelem egy pillanatra sem lankad – és hogy visszatérjünk a kiinduló gondolathoz: nincsenek díszletek. Egy ilyen előadás akkor jó, ha ennek nem is érezzük hiányát, vagy – ahogy jelen esetben is láttuk – zavarónak találjuk az esetleges körítést. Apróbb hibái ellenére nem kétséges, hogy színvonalas előadást láttunk, s hogy a fellépő zenészek valódi sztárok, a szó legnemesebb értelmében. Mennyivel elegánsabb lenne, ha erre magunktól jöhettünk volna rá!

Fotók: Éder Vera / Szabad Tér Színház

Hasonló bejegyzések