Dél-Afrikától Nagyabonyig

2017. április 3.

Pumeza Matshikiza áriaestje a Zeneakadémián, 2017. április 1. MERÉNYI PÉTER kritikája

Pumeza Matshikiza és Hámori Máté (fotó: Felvégi Andrea / Budapesti Tavaszi Fesztivál)

Pumeza Matshikiza és Hámori Máté (fotó: Felvégi Andrea / Budapesti Tavaszi Fesztivál)

A dél-afrikai lírai szoprán áriaestjén nemcsak a nyugati operarepertoár válogatott részleteit hallottuk – bár valóban ezekben nyújtotta Pumeza Matshikiza a legbámulatosabb teljesítményt –, hanem világzenei dalokkal is készült az énekesnő, amelyeket természetesen az európai hangversenytermekhez alakítva interpretált. Ráadásként Örzse Hej, két tikom kezdetű számával kedveskedett a magyar közönségnek Kodály Háry János című daljátékából, a lelkesedésig emelve a hangulatot.

Matshikiza egy dél-afrikai faluból jutott el az európai operaszínpadokig, 2011-től a Stuttgarti Operaház állandó tagja. Április elsején a Tavaszi Fesztivál keretében lépett föl Budapesten. Az Óbudai Danubia Zenekar közreműködésével tartott hangverseny első felében a szorosabb értelemben vett európai történeti kánon slágerei – Mozart, Mascagni, Puccini és Dvořák művei – kerültek terítékre, míg a szünet után, Sosztakovicstól eltekintve, az europizált egzotizmus uralta a terepet.

A „klasszikus” nyugati repertoárt és hangképzésideált tökéletesen elsajátította a dél-afrikai énekesnő. Ez azonban ne tévesszen meg minket.

Ne higgyük, hogy az európai koncert- és operakultúra egy civilizációk feletti stílus: valójában csak egy globálisan erősen jelenlévő zenei hagyomány a sok közül, amely néha valóban univerzalizmusra törekszik.

Matshikiza őszintén mutatja ki érzelmeit a színpadon, nem játssza el a távolságtartó vagy különcködő primadonna szerepét. Hangi kvalitásai és tudatosan vállalt társadalmi szerepe azonban feszültségbe kerül egymással: énekhangja olyannyira európai, hogy abban semmi „dél-afrikai esszenciát” nem érzek – ha van ilyen egyáltalán –, ugyanakkor emancipatorikus felhanggal világzenét is énekel, és nem kevés politikai tudatossággal ő mutatta be Luca Francesconi kortárs olasz zeneszerző Nelson Mandela-beszédekre írt oratóriumát.

Pumeza Matshikiza és Hámori Máté (fotó: Felvégi Andrea / Budapesti Tavaszi Fesztivál)

Pumeza Matshikiza és Hámori Máté (fotó: Felvégi Andrea / Budapesti Tavaszi Fesztivál)

Természetes hajlékonysággal, olykor beszédszerűen, széles színészi kifejezésskálán énekel Matshikiza, a lírai szerepekben nyújtja a legcsodálatosabb teljesítményt (Dvořák: Ruszalka, Puccini: Bohémélet – Mimì). Liù áriáját a Turandot harmadik felvonásából erős drámai átéléssel intonálta: a sötétebb, szenvedélyes tónus azonban kevésbé illett személyiségéhez. A slágerré és dzsessz-sztenderddé vált Summertime-ban (Gershwin: Porgy és Bess) igényesen és szépen énekelte a portamentókat (így nevezik azt a technikát, amikor az énekes egyik hangról a másikra csúszik).

A világzenei számok – a Thula baba és a Malaika – szimfonikus zenekari kísérettel és európai hangképzéssel szólaltak meg. Szépnek szép volt ugyan, azonban a dalok éppen világzenei erejüket és zamatukat vesztették el. (Érdemes meghallgatni, hogy Miriam Makeba, a világhírű dél-afrikai énekesnő és politikai aktivista milyen átéléssel énekelte a kelet-afrikai Malaika című dalt.) Matshikiza ráadásként előadta a Qongqothwane című esküvői éneket, amelyet az európai gyarmatosítók Kattogó dalnak (Click song) neveztek a speciális bantu (xhosa) mássalhangzók miatt.

Égető társadalomfilozófiai kérdéseket vet fel, ha egy afrikai nyelv speciális formánsai akusztikai akrobatamutatványként jelennek meg a hangversenyteremben: ez a kultúra megismerését és emancipációját szolgálja, vagy egy élő nyelv tárgyiasítása?

Pumeza Matshikiza és Hámori Máté (fotó: Felvégi Andrea / Budapesti Tavaszi Fesztivál)

Pumeza Matshikiza és Hámori Máté (fotó: Felvégi Andrea / Budapesti Tavaszi Fesztivál)

Az énekes számokat zenekari művek tagolták. Az agyonjátszott repertoárdarabokat – például a Parasztbecsület intermezzóját, Sosztakovics varieté-zenekarra írt szvitjének második keringőjét vagy Hacsaturján Gayane című balettjének zárójelenetét, a Kardtáncot – az Óbudai Danubia Zenekar a legtöbb esetben átszellemített pillanatokkal töltötte meg (karmester: Hámori Máté). Gershwin Kubai nyitányát, a hangverseny legterjedelmesebb számát sokszínű és sokrétű interpretációban hallottuk. A fafúvók Susanna áriáját (Mozart: Figaro házassága) és Ruszalka énekét (Dvořák) kifejezetten jól kísérték.

Változatos, szórakoztató és lelkesítő áriaestet adott Matshikiza, meg-megmutatta színpadi tehetségét is.

Szívesen megnézném operaszínpadon; úgy érzem, Mimìként (Puccini: Bohémélet) és Ruszalkaként (Dvořák) lenyűgöző alakítást nyújtana.

Fotók: Felvégi Andrea / Budapesti Tavaszi Fesztivál

Hasonló bejegyzések