De ha igen, miért nem? – II.

2014. november 27.

Erkel Ferenc: Dózsa György – koncertszerű előadás az Erkel Színházban, 2014. november 17. BÓKA GÁBOR kritikája 

„Ötödszörre…?” Akár ez is lehetett volna kritikám címe, utalva négy és fél évvel ezelőtti írásomra, melyben a Dózsa György negyedik budapesti előadási kísérletének részsikeréről számolhattam be. Koncertszerű előadás volt, mely ráadásul deklaráltan nem a teljes művet, csupán annak kétszer egyórás keresztmetszetét adta (a húzások ellenére meglepően kompakt módon). A darab megszólalása részint a jubileum miatt minősült ünnepnek (a zeneszerző, Erkel Ferenc születésének 200. évfordulóját ültük 2010-ben), részint azért, mert egy valóban fontos, de a magyar kulturális köztudatból lényegében hiányzó mű hangzott fel másfél évtizednyi szünet után. Mivel a produkció teljes egészében alkalmi jellegűnek tűnt, megengedhettük magunknak, hogy figyelmünket nagyrészt pozitívumai felé fordítsuk. A Dózsa György mostani feltámadása azonban más céllal, más távlatokkal jött létre – így az értékelésnek is más szempontokat kell szem előtt tartania.

Miksch Adrienn, Fekete Attila és Molnár Zsolt (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Miksch Adrienn, Fekete Attila és Molnár Zsolt (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

2010 óta történt ugyanis néhány pozitív fejlemény az Erkel-recepcióban, amelyek mellett nem mehetünk el szó nélkül. A kotta-összkiadás első három kötete már akkor is rendelkezésre állt; ezek felhasználásával azóta elkészült a Hunyadi László és a Bánk bán minden tekintetben hiteles eredeti változatának hanglemezfelvétele, melyek művészi egyenetlenségük ellenére is fontos tettnek minősülnek. 2013 nyarán a Margitszigeten színre került az István király; ezt az előadást szintén alapos filológiai kutatás, az összes lehetséges forrás feltárása előzte meg, vagyis elmondható, hogy ennek zenei anyaga is kritikai igénnyel készült. Noha az említett produkciókhoz lazán vagy szorosabban kapcsolódó színpadi megvalósítások vagy kiállításukban voltak méltatlanok az elért zenei eredményhez, vagy – mint a Hunyadi esetében – egyenesen visszatértek az átdolgozott (kevésbé eufemisztikusan: meghamisított) verziókhoz, zenei téren az előrelépés észlelendő és elismerendő. Éppen ezért állok értetlenül azelőtt, ami most a Dózsa György kapcsán történt.

Jelenet a koncertről (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Jelenet a koncertről (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Évfordulókra orientált kulturális életünkben a Dózsa-féle parasztfelkelés 500. évfordulója magától értetődően vonhatta volna maga után Erkel operájának reprezentatív színrevitelét. Nem így történt, a Dózsa György sem az Operaházban, sem máshol nem került színre – s hogy nem volt-e meg hozzá a kellő alkotói ihlet, vagy csupán a pénzosztókat nem sikerült-e meggyőzni egy ilyesfajta bemutató szükségességéről, az a végkifejlet szempontjából voltaképpen mindegy is. Az Operaház azonban, mintegy hiánypótló céllal, tervbe vette a darab lemezfelvételét, mely egy, a négy évvel ezelőttivel csaknem azonos szereposztású koncertszerű előadáson alapulna – ez utóbbinak voltunk most tanúi. A vállalkozás célkitűzése kétség kívül nemes, megvalósítása azonban számos kérdést vet fel. Mindenekelőtt az előadás alapjául szolgáló zenei anyag minősül problematikusnak, hiszen a Dózsa kritikai kiadása még nem készült el, s mint arra az előadás bevezetőjeként levetített kisfilmben több megszólaló is utalt, a 19. század során lezajlott néhány előadás között nem volt kettő, melyen azonos formában szólalt volna meg a darab. Erkel és fiaiból álló alkotói csapata, látva a sikertelenséget, folyamatosan csiszolt a művön, mely azonban értékei ellenére így is menthetetlennek bizonyult. Igen ám, de akkor egy mai előadáson melyik változatot kell érvényesnek tekintenünk? Erre minden bizonnyal a kritikai kiadás adhatná meg a választ minden lehetséges forrás feltárása és szempont mérlegelése után. Vajon hol tart most ez a folyamat, s vajon mennyiben tájékozódtak e problémákat illetően jelen előadás előkészítői?

Fekete Attila, Fodor Beatrix, Molnár Zsolt és Wiedemann Bernadett (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Fekete Attila, Fodor Beatrix, Molnár Zsolt és Wiedemann Bernadett (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Utóbbira vonatkozóan nem rendelkezem információkkal, a színlap tanulmányozása után azonban arra a következtetésre juthattunk, hogy a kérdésben való elmélyülés helyett inkább egy vágással próbálták megoldani a gordiuszi csomót, és visszanyúltak Mészöly Dezső és Oberfrank Géza 1994-es szövegátdolgozásához, mely egyben a darab zenei anyagának az akkori felújításhoz méretezett húzását is jelentette; ezt a verziót pedig kiegészítették néhány dramaturgiailag fontosnak érzett részlettel az eredeti kéziratból. Az eljárás kritikai kiadás hiányában menthető és méltányolható volna egy alkalmi előadás számára – épp ezért nem is emeltünk kifogást ellene négy évvel ezelőtt. Most azonban az örökkévalóságnak szóló lemezfelvétel készül a darabból – egy olyan műből, melyből mindeddig nem létezett a nagyközönség számára bármikor hozzáférhető rögzítés, s vélhetően még nagyon sokáig nem is fog; sőt – mivel a jelek szerint nem mutatkozik komolyabb igény a Dózsa színpadi feltámasztására – vélhetően jó ideig ez a bejátszás lesz az egyetlen mód, hogy az átlagos zenehallgató megismerje Erkel operáját. Épp ezért nem lett volna célszerű várni még néhány évet, míg elkészül a kritikai kiadás, és az abban foglaltakat lemezre venni? Vajon mi indokolta, hogy a Hunyadi László és a Bánk bán szintén az Operaház által menedzselt CD-felvételei után lejjebb adják az igényeket, és beérjék egy mindenkit félrevezető félmegoldással? Kritikusi rosszindulattal azt is gondolhatnánk, hogy a lemezfelvételt és a koncertszerű előadást mindössze az indokolta, hogy az évforduló miatt „csináljunk már valamit a Dózsával”, s a döntéshozók egyszerűen nem mérték fel, hogy a darab eredeti formájában jelenleg nem létezik, átdolgozott formában rögzíteni viszont hitelrontás – mind Erkellel, mind az Operaházzal szemben.

Cser Krisztián, Geiger Lajos és Pintér Dömötör (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Cser Krisztián, Geiger Lajos és Pintér Dömötör (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Filológiai kifogásainkat részben árnyalja a megvalósult produkció, mely adós maradt ugyan a teljes mű nagyságrendjét felmutató koncepcionális nagyvonalúsággal, de összességében mégis sokat meg tudott éreztetni annak izgalmasságából, eredetiségéből. Mindenekelőtt a Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás) jóvoltából, mely e kvázi-teljes műalakban jelentősen megnövekedett szerepében is erőssége volt az előadásnak, akárcsak négy évvel korábban: a drámai szituációkat élővé tevő, valódi operai együttesként tudtak helytállni, s ez egy elsősorban oratórium-előadásokra specializálódott énekkar esetében nem kis dicséret. A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának teljesítménye már közel sem volt ilyen egységes: miként négy éve, most is jobban játszottak, mint az operai hétköznapokon szoktak, azonban elmaradtak saját lehetséges legjobb formájuktól. Ez nem is annyira egy-egy gikszerben mutatkozott meg, mintsem inkább az egységes hangzáskép hiányában; amit hallottunk, színvonalas, de nem kiérlelt produkció volt. Kocsár Balázs érezhető kedvvel dirigálta Erkel operáját, de – mint oly sokszor, most is kénytelen vagyok leírni – akaratát nem tudja oly mértékben érvényesíteni az operaházi együttes élén, mint tudta Debrecenben, ahol egytől egyig kiemelkedő betanítások fűződtek nevéhez. A Dózsa revelatív újrafelfedezése helyett így „csak” a korrekt, színvonalas megszólaltatást értékelhetjük ezúttal.

Miksch Adrienn, Boncsér Gergely és Kelemen Zoltán (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Miksch Adrienn, Boncsér Gergely és Kelemen Zoltán (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

A szereposztásban kevés eltérés volt a négy évvel ezelőttihez képest, azért a kevésért azonban kár volt – a mostani fellépőket, bármily tisztességesen is álltak helyt, jóval kevésbé éreztem meggyőzőnek. Kelemen Zoltán természetesen rendelkezik a Zápolya szerepéhez szükséges hangi kvalitásokkal, magvas, sötét baritonját, mint mindig, most is élvezet volt hallgatni – de a nemesi tartás, a gőg, a rosszban is megnyilvánuló nagyság hiányzik művészi eszköztárából, s ez még egy koncertszerű előadás keretei között is kiviláglik (vagy így még inkább?). Heiter Melinda költője pedig a hangok szép megszólaltatásán túl nem tudott jelentőséget kölcsönözni az egész dráma eszmei mondanivalóját hordozó dalsorozatnak.

Sokat érett a két női főszereplő alakítása: ha Miksch Adrienn (Csáky Lóra) és Fodor Beatrix (Rózsa) kapcsán egyaránt bizonyos nagyságrendbeli eltérést véltünk felfedezni korábban, úgy ezúttal bátran kijelenthetjük, hogy a kifogástalan vokális produkciók mellett immáron a figurák is jóval pontosabban fedik az Erkel által koncipiáltakat. Wiedemann Bernadett szuggesztív Jósnője már négy éve is minden szempontból készen volt; szereplésére most is az előadás egyik legbiztosabb pontjaként emlékszünk.

Jelenet az előadásból (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Jelenet az előadásból (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

A címszerepet megformáló Fekete Attilát újfent megkísértette a túlzottan intenzív hangadás veszélye, mely egy pillanatban apróbb hibát is eredményezett. Mindezek ellenére nem kétséges, hogy bizonyos alkati meg nem felelés ellenére is ma ő az egyetlen posszibilis Dózsa György, s ily módon nem lehet nem eléggé értékelni helytállását, szemmel látható involváltságát. Boncsér Gergely Bornemisszájának legfőbb érdeme, hogy karakteresen más tud lenni, mint Dózsa; további előadások során ezt remélhetőleg a mostaninál is árnyaltabb vokális eszközökkel fejezné ki. Geiger Lajos királya most sem volt több korrektnél, Molnár Zsolt pedig ezúttal sem adott súly Barna szerepének, elsősorban a voce fakósága okán; szereplésének őszintesége, átéltsége mindazonáltal nem vitatható el. A férfiszekció nyertese ezúttal Cser Krisztián volt, aki a kiegészítések által megnövekedett szerepében teret kapott arra, hogy felépítse és kibontakoztassa Lőrinc barát karakterét: pompásan zengő basszusán, árnyalt vokális eszközeivel ennek maradéktalanul eleget is tett.

Összességében szép, de nem kiemelkedő Dózsa-előadásnak tapsolhatott az a szűk félháznyi közönség, mely ellátogatott az ünnepinek szánt előadásra – melyet épp a tüntető távolmaradás árnyékolt be leginkább. Mert ugyan kiknek készül a lemezfelvétel, ha a magyar operákat, és különösen Erkelt minduntalan (és joggal) reklamáló nézők a jelek szerint nincsenek annyian, hogy akár csak egyetlen estére is megtöltsék egy kétmilliós főváros kétezer fős színháztermét?

Fotók: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház

Hasonló bejegyzések