De ha igen, miért nem? – I.

2014. május 9.

Don Giovanni – Primavera-fesztivál 2014 – a Miskolci Nemzeti Színház vendégjátéka az Erkel Színházban, 2014. április 25. ÁDÁM TÜNDE kritikája

Don Giovanni: Haja Zsolt (fotó: Nagy Attila)

Don Giovanni: Haja Zsolt (fotó: Nagy Attila)

Molnár Ferenc Ibolyájában jegyzi meg a címszereplő, hogy számára elegendő annyi tehetség, amennyi jutott neki, majd hozzáteszi: „Elég szemtelenség, hogy a kritikusoknak több kell, mint amennyivel magam megelégszem.” Megszólítva érezte magát a kritikus ezen az estén, amikor azon tűnődött, jogosan kér-e számon olyasmit egy előadáson, amire az eleve nem is vállalkozott?

A miskolciak Don Giovanni-produkciója mind zeneileg, mind színpadilag igényes és szórakoztató előadás. Nyilván többen is volnánk, akik azonnali hatállyal és tokkal-vonóval elfogadnánk a jelenleg futó operaházi rendezés helyett, bár ezzel még nem mondtunk sokat, ismerve annak alacsony színvonalát. Hatalmas igen tehát a produkcióra, ám egy bizonytalan nem is jár mellé, amit meg kell indokolnunk.

Miért igen?

Olyan az előadás, mint maga a címszereplő: mindent akar, és lehetőleg egyszerre, így aztán hihetetlen kavalkádot látunk a színpadon, unatkozni nem lehet, annyi minden történik. Szerencse, hogy magyarul énekelnek, és a feliratbámulás nem vonja el a figyelmet a színpadról, mert így is állandóan két-háromfelé kell figyelni egyszerre. Nem, nem szerencse, hanem szükségszerűség: ez az előadás csak így, magyarul működik. Ez persze komoly feladatot ró az előadókra, akik jelesre is vizsgáznak érthető szövegmondásból, pedig néhol szinte hadarva kell ráigazítani a dallamra az egészen más prozódiájú szöveget – ebben Cseh Antal jut legtovább, valóban példás artikulációval.

Zerlina és Masetto: Molnár Ágnes és Kelemen Dániel (fotó: Nagy Attila)

Zerlina és Masetto: Molnár Ágnes és Kelemen Dániel (fotó: Nagy Attila)

A díszlet nem látványelem, hanem funkciója van. Szánalmas, hogy ezt le kell írni, hisz ez volna a normális, mégsem ehhez vagyunk szoktatva. A forgószínpad csupán egy sávban forog, és az égvilágon mindent és mindenkit be lehet hozni vagy ki lehet vinni rajta, illetve a szereplők gond nélkül tudnak egy helyben járni és a haladás érzetét kelteni, anélkül, hogy ténylegesen haladnának. A rendező pillanatok alatt képes székekkel temetőt varázsolni (fejfákkal), vagy éppen Don Giovanni és Leporello viszonyát érzékeltetni egy olyan egyszerű gesztussal, mint amikor Don Giovanni leül az egyik székre, és mielőtt Leporello elfoglalhatná a másikat, ő teszi fel rá a lábát, hogy világos legyen: az úr ülhet, a szolga állva marad. A táncosoknak köszönhetően a többnyire eseménytelen áriákat is sikerül kitölteni, olyannyira, hogy a húzások csak a recitativókat érintik, és azokat is biztos kézzel rövidítették, fontos részletek nem maradtak ki.

Miért nem?

Szabó Máté rendezése nehéz helyzetbe hozza a kritikust, hiszen ha az utóbbi évek nívótlan vagy csekély gondolatiságú budapesti bemutatóihoz mérjük ezt a Don Giovannit, akkor szuperlatívuszokkal kell illetnünk. Ha azonban a darab mélységeit keressük benne, avagy elgondolkodtató kérdéseit tesszük fel neki, nem nagyon találunk választ. Jogos a kérdés, hogy ha a cél csupán a színpadra állítás volt, akkor miért kérünk számon rajta olyasmit, amire eleve nem vállalkozott? Egyáltalán: miért nem érjük be azzal, ha legalább közlekedésrendészetileg rendben van az előadás, a díszlet és a szereplők kitöltik a teret,  a színre lépők értelmes, manírmentes mozgást végeznek, értik és érzik a figurát, akit alakítanak? Talán azért, mert a műsorfüzet szerint 21. századi Don Giovannit kell(ene) látnunk, valamint „kommentárt a modern emberről”, azonban a szakmailag pontosan megkomponált jelenetekben mégiscsak a leggyakrabban látott, hagyományos figurák mozognak: például Leporello, aki a legszokványosabb beállítást kapja: kicsit gyáva, kicsit nyárspolgár, de párja lehetne Masetto is a némileg ostoba, de jólelkű parasztlegény megformálásával, vagy éppen a mindig epekedő és Annájára hiába váró Ottavio. Ennél zavaróbb, hogy Donna Anna figurája meglehetősen homályos, jó lenne biztosabbat tudni arról, hogyan is viszonyul élete három meghatározó férfijához; Donna Elvira esetében pedig erős az gyanúnk, hogy Herczenik Anna (számos korábbi alakítását ismerve) tudna izgalmasabb Elvirát is formálni, ha lehetőséget kapna. Haja Zsolt Don Giovannija beérett, de ő pedig attól jó, hogy ennyire lazán, természetesen mozog ÉS énekel a színpadon – okos rendező ezt persze kihasználja, de akár ennél is többet hozhatna ki belőle.

Donna Anna és Donna Elvira: Kozári Alinka és Herczenik Anna (fotó: Nagy Attila)

Donna Anna és Donna Elvira: Kozári Alinka és Herczenik Anna (fotó: Nagy Attila)

Megtörténik a csoda is: úgy száll pokolra főhősünk, hogy nem eregetnek hozzá füstöt, nincsenek vetített lángok, és nem kell végignézni, ahogyan a süllyesztő kínosan lassan elnyeli a címszereplőt, aki esetleg még integet is kissé félúton… Itt most valóban a föld nyílik meg, száraz falevelek kavarognak tölcsérszerűen, majd villámgyorsan, mint egy tornádó – csak nem felfelé, hanem lefelé rántják Don Giovannit. Szavakkal nehezen leírható, döbbenetes látvány volt, olyannyira, hogy az a közönség, amelyik a Regiszter-ária közepébe beletapsolt, itt szóhoz sem jutott – akarom mondani, nem tapsolt bele a zárószextett elejébe. Visszamenőleg már értjük, miért sétálgattak az avarban a táncosok, és igen, szép utalás a közelgő végre, még ha nem is előre, csak utólag lehet értelmezni. Viszont nem új: a 2003-as Kesselyák-rendezésben például óraütések figyelmeztettek rendszeresen a hamarosan bekövetkezendőkre.

Megkapó jelenet, amint a gödör felett, amely elnyelte a csábítót, a három nő bánatosan térdel: mégiscsak hiányozni fog nekik… Szép, csak már ezt is láttuk: a Kovalik Balázs rendezte előadásban beverik a szögeket a koporsóba, majd elsiratják hősünket. Ámde Don Giovanni örök, nyilván ezért látjuk viszont a fináléban az ő korábbi álarcát a karmesteren. Ez sem korszakos ötlet: a DVD-n elérhető madridi előadás is visszahozza a címszereplőt a finálé után (csak ott filmrendezőként).

Sok a jó ötlet, főleg az apróságokban; ezek igényes rendezői munkát jeleznek, de az egészet összefogó gondolat mégis hiányzik. Nem derült ki, mitől 21. századi az előadás – azon kívül, hogy 2014-et írunk. Ha az volt a feladat, hogy színvonalas Don Giovannit kell rendezni a miskolci közönségnek – ez maradéktalanul sikerült. Pesten is bevált, hiszen az Erkel Színház közönsége is tombolva ünnepelt a végén. Hogy miért kérünk számon mégis olyasmit, ami nem is szerepelt a tervekben? Inkább úgy érdemes kérdezni: használ-e a műfajnak, ha továbbra is megdicsérünk minden rendezőt, aki érti a szakmáját, vagyis színre tud hozni néhány szereplőt, eléri, hogy ne tébláboljanak a színpadon, hanem vezeti őket, és még szórakoztató előadást is kanyarít belőle? Mire kell nekünk a mondanivaló meg a koncepció? Vagy: miért akarunk gondolkodni, miért akarjuk, hogy a rendezés válaszokat adjon, de legalább kérdéseket tegyen fel? Talán azért, mert ezt jelenti a színház évezredek óta. A zenés színház is. Vagy ezt kellene jelentenie.

Donna Anna és Don Ottavio: Kozári Alinka és Decsi András (fotó: Nagy Attila)

Donna Anna és Don Ottavio: Kozári Alinka és Decsi András (fotó: Nagy Attila)

Cser Ádám vezényelt, mielőtt Don Giovannivá változott, és kezdem is vele, mert nagy öröm volt a hallgatni Miskolci Szimfonikusok játékát – nem csak azért, mert az Erkel akusztikája a miskolci teátruménál ideálisabb, de főleg azért, mert friss, lendületes, élvezetes örömzenélést hallottunk.

A szereposztás is meglehetősen jól sikerült, például biztos vagyok benne, hogy ha Haja Zsolt már az ország minden operajátszó helyszínén elénekelte a címszerepet, talán a Magyar Állami Operaház is felkéri rá. Mint már említettem, könnyed színpadi jelenlétét ugyanilyen éneklés jellemzi, amely ráadásul színes és kifejező. Fontos lenne, hogy minél több és minél jobb rendezésben énekelhesse a szerepet a jövőben is.

Zerlina és Don Giovanni: Molnár Ágnes és Haja Zsolt (fotó: Nagy Attila)

Zerlina és Don Giovanni: Molnár Ágnes és Haja Zsolt (fotó: Nagy Attila)

Ha Leporello nem is rugaszkodik el a hagyományoktól, azért még rokonszenves és szerethető figurát kapunk Cseh Antaltól. Éneklése nemcsak érthető, de jó is hallgatni. Cser Krisztián ezúttal a Kormányzót alakította, kellő súllyal és elképesztő hangvolumennel – ezzel együtt jobban kedvelem, amikor visszafogottabban énekel. Főleg egy Erkel Színház méretű térben nagyon hatásos, amikor a temetői képben láthatatlanul, valahonnan az erkélyről szólal meg. De nagy ötlet az is, amikor (még életében) vívni érkezik Don Giovannival – kerekes székben. A kontraszt, hogy egy mozgásában korlátozott ember vokálisan ennyire hatalmas lehet, megint a rendezés erényei közé sorolandó. Kelemen Dániel Masettója is pontos, a többiekéhez jól illeszkedő produkció. Ebben a darabban, ahol ennyi mély férfihang találkozik, sikerült úgy kiosztani a szerepeket, hogy jól elkülöníthető hangkaraktereket hallunk, és mindenki a helyén van. Don Ottavio szólamát Decsi András tolmácsolta, alapvetően ellene sem volt kifogásunk, bár a második ária közben többször el-elfogyott a levegője.

Az első felvonás fináléja (fotó: Nagy Attila)

Az első felvonás fináléja (fotó: Nagy Attila)

Amennyire zavart, hogy Donna Anna nem eléggé kidolgozott karakter, annyira örültem, hogy az általam korábban még nem hallott Kozári Alinka könnyedén abszolválja a nehéz szólamot. Aztán a második felvonásban Anna és Ottavio kapcsolatáról is többet tudtunk meg, illetve megismerkedtünk a művész koloratúrkészségével is. Nem okozott csalódást. Herczenik Anna, az egykori Zerlina immár Donna Elvira szerepében mutatkozott be. Ezzel együtt sosem volt ő igazán Mozart-énekes, de ha ettől elvonatkoztatunk, tulajdonképpen várakozásainkon felül teljesített. Zerlina ezúttal kevésbé bájos lányka, mint inkább olyan nő, aki tudja, mit akar: Masettónak esélye sincs. Molnár Ágnes is stabil pontja az előadásnak.

És még valami, ami különösen az Erkelben kivitelezhető és hatásos: az erkélyről megszólaló énekkar – ez is tovább bővítette a vokális élvezetek listáját.

Szerencsés tehát a miskolci közönség, becsüljék is meg a Don Giovannijukat! Vagy ha nem megy rögtön, tekintsék meg a budapestit, garantáltan felértékelődik a sajátjuk.

Igen, szerettük. Igen, élveztük. Igen, újranéznénk. De mégis: ott az a fránya gondolat, hogy több is lehetett volna, mert az alapok megvoltak hozzá…  Sebaj, majd legközelebb.

Fotók: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház

Hasonló bejegyzések