Csukott szemmel

2015. november 3.

Richard Wagner: Tannhäuser – HD-közvetítés a Metropolitan Operából, 2015. október 31. BÓKA GÁBOR kritikája

Tannhäuser: Johan Botha (fotó: Marty Sohl / Metropolitan Opera)

Tannhäuser: Johan Botha (fotó: Marty Sohl / Metropolitan Opera)

A kurrens színházi műfajok közül csak az opera képes minket olyan helyzetbe hozni, hogy a produkció, amellyel szembesülünk, adott esetben idősebb legyen, mint mi magunk. A Met-vetítések sorában néhány nappal ezelőtt színre került Tannhäuser pontosan ilyen előadás: premierje 1977. december 22-én volt – és, mi tagadás, jelen sorok írója akkor még nem volt az élők sorában. A bemutatón fellépő művészek (James McCraken, Leonie Rysanek, Bernd Weikl, Grace Bumbry) neve ma már egytől egyig történelem; a produkciót azóta újabb és újabb vérátömlesztések tartják életben több-kevesebb sikerrel. A kérdés ilyen esetekben mindig az: érdemes-e ragaszkodni a jól bevált előadáshoz, vagy célravezetőbb lenne friss szellemű, korszerű produkcióra cserélni a már levitézlett régit?

A válasz ezúttal egyértelműen az utóbbi – a látottak sajnos nem állnak jót Otto Schenk rendezések életképességéért. Természetesen nem az a legfőbb probléma, hogy az egész előadás olyan, mint egy operamúzeum: a rendező által képviselt realista stílus ismeretében ez aligha érhetett bárkit meglepetésként, mi több, Günther Schneider-Siemssen díszleteit is előre ki lehetett találni. Ez a valóságot minél pontosabban láttatni kívánó látványvilág és játékmód, bármennyire is idejétmúlt és keveset mond a mű mélyebb jelentésrétegeiről, ma is eredményezhetne érvényes Tannhäuser-előadást, ha a maga jelrendszerén belül megoldást találna a darab által felvetett szcenikai és színjátékbeli problémákra – ám a produkció mindkettővel adósunk marad.

Erszébet: Eva-Maia Westbroek (fotó: Marty Sohl / Metropolitan Opera)

Erzsébet: Eva-Maia Westbroek (fotó: Marty Sohl / Metropolitan Opera)

Az utóbbiért hibáztathatjuk a majd’ négy évtized romboló hatását – némi meglepetéssel, hiszen a Metropolitanre nem jellemző az az igénytelenség, amivel ezúttal színpadra engedték a szereplőket. A darabért felelős asszisztensek mintha a legalapvetőbb instrukciókat sem közölték volna az énekesekkel, akik jobbára csak tehetségüktől és előképzettségüktől függő mértékben mórikálják magukat; a megírt és megkomponált figurához színészi értelemben egyiküknek sincs köze. A legkínosabb mind közül éppen a címszereplő, Johan Botha esete, akiről tavaszi budapesti fellépése óta tudhatjuk, hogy nem színészóriás, ám aki mindennek ellenére két felvonásnyi passzív ácsorgás után önhatalmúlag úgy dönt, hogy az opera zárójelenetében játszani óhajt. Megengedem, a gigantikus nézőtérrel rendelkező Metropolitanben mindez nem olyan kínos, mint a moziban ülve a szuperközelik jóvoltából, ám ez minket aligha vigasztal.

Legalább ennyire meglepő a szcenikai megoldatlanság, ezt ugyanis nem kenhetjük a produkció elaggott voltára. Az opera három helyszíne közül kettő – a völgy és a dalverseny csarnoka – különösebb gond nélkül ábrázolható a realista színház konvenciórendszerében (a Met díszletei nem csak monstruózusak és szemet gyönyörködtetőek, de játéktérként is jól funkcionálnak), a Venus-barlang megjelenítése azonban aligha nyúlhat vissza bármilyen „realista”, pláne „korhű” előzményhez: itt bizony ki kell találni valamit. Schenk és Schneider-Siemssen viszont semmit sem talált ki: a Venus-barlang azonos a következő kép türingiai tájával, csak éppen sötétben – a kínos kérdéseket felvető színváltozás (a barlangnak a másodperc törtrésze alatt kellene semmivé foszlania, hogy helyette előbukkanjon a völgy) valódi lebonyolítása helyett pedig a világítás felkapcsolásával vágják át a gordiuszi csomót. Ez bizony nem csupán színházelméleti szempontból tűnik a probléma egyszerű és a műhöz méltatlan megkerülésének, de a nézőt is fontos vizuális élménytől fosztja meg – és végső soron a zenei élmény teljességét csorbítja.

Wolfram: Peter Mattei (fotó: Marty Sohl / Metropolitan Opera)

Wolfram: Peter Mattei (fotó: Marty Sohl / Metropolitan Opera)

Az utóbbi azonban szerencsére olyan erős, hogy még ezt is elbírja. Johan Botha színészetéről sok rosszat el lehet mondani, de hangja, ez a vérbeli, kompromisszumoktól mentes hőstenor olyan tünemény, amely párját ritkítja manapság. Tannhäuserje sem a plasztikus német deklamációval, sem az olaszos kantilénával nem marad adósunk – a szólam szinte felmérhetetlen nehézségi fokát figyelembe véve különösen hangsúlyozandó, hogy a múlt nagyjai között is kevesen akadtak, akik a Botháéhoz fogható vagy azon túlnövő vokális produkciót nyújtottak e szerepben. Peter Mattei Wolframja a német dalkultúra legjobb hagyományait plántálja az operaszínpadra – ahogy a nagy Wolframok mindig is tették. Günther Groissböck Herrmannjából elsősorban a pompás basszus képviselte autoritásra emlékszünk szívesen; a német operai tradíció „apa-hangja” egyelőre mintha nem lenne a sajátja.

Venus: Michelle DeYoung (fotó: Marty Sohl / Metropolitan Opera)

Venus: Michelle DeYoung (fotó: Marty Sohl / Metropolitan Opera)

A női mezőny egy árnyalatnyival halványabb, de ez természetesen Metropolitan-színvonalon értendő. Michelle DeYoung (bő évtizede a szerep birtokosa a Metben) megbízható Wagner-énekesnő benyomását kelti, aki vokálisan magas színvonalon tolmácsolja a Venushoz kapcsolódó sztereotípiákat: elvárásainkat kielégíti, de a karakter egyéni oldalának megmutatásával nem kísérletezik. Eva-Maria Westbroek mintha már túl lenne Erzsébeten – vagy művészegyénisége eleve túl összetett e wagneri léptékkel mérve egyszerű nőalak megformálásához? Az az emelkedettség és tisztaság, ami e figura legsajátosabb vonása, szinte teljesen hiányzik az amúgy kiváló énekesnő – nem, nem eszköztárából: ez ugyanis olyasmi, amit nem lehet csinálni, ez vagy megvan, vagy nincs. Westbroeknak nincs, elsősorban vokális értelemben: a hang egy cseppet vastagabb és lebegősebb a kelleténél, az ideális jugendilch-dramatisch helyett egy olasz drámai szopránt idéz. Kellő rendezői segítség híján pedig nincs, ami e vokális meg nem felelést ellensúlyozni tudná. (Hogy a Csarnokária kellemetlen kétvonalas H-ja ezúttal nem sikerült az amúgy jó diszpozícióban fellépő énekesnek, azt inkább Wagner számlájára írom: nem is tudom, Elisabeth Grümmeren kívül hallottam-e már valakitől ezt a csúcshangot meggyőzően…)

Jelenet a II. felvonásból (fotó: Marty Sohl / Metropolitan Opera)

Jelenet a II. felvonásból (fotó: Marty Sohl / Metropolitan Opera)

A Metropolitan Opera Énekkara (karigazgató: Donald Palumbo) az utóbbi években egyenletesen fejlődik, és mind nagyobb lépéseket tesz a meggyőző összhangzás felé: a Zarándokkar ezúttal hasonlíthatatlanul egységesebben szólt, mint a tizenegy évvel ezelőtti rádióközvetítésben – de még mindig nem úgy, mint akár csak a Magyar Állami Operaházban egy-egy jobban sikerült Tannhäuser-előadáson. A zenekar viszont változatlanul csúcsteljesítményt nyújt – mert élén változatlanul James Levine áll. Betegen, törődötten, tolókocsiban ülve szállt le ismét a zenekari árokba; az a vezénylés, amit jelen állapotában nyújtani tud, egy Abendkapellmeistertől alighanem elfogadhatatlan lenne, mert veszélyeztetné az előadás biztonságát. Az idős maestro azonban egy szemvillanással is képes megértetni magát együttesével: az eufonikus hangzásban és az ilyen körülmények között már-már csodaszámba menő precizitásban évtizedek közös munkájának gyümölcsét élvezhettük, mi több: csodálhattuk.

Fotók: Marty Sohl / Metropolitan Opera

Hasonló bejegyzések