Csodavárás után

2015. február 12.

José Cura Otellója a Magyar Állami Operaházban. A február 8-i előadásról BÓKA GÁBOR írt kritikát

Otello és Jago: José Cura és Fokanov Anatolij (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Otello és Jago: José Cura és Fokanov Anatolij (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

A csodával való szembesülésként várta a közönség José Cura bemutatkozását Verdi Otellójának címszerepében. Nagy névtől kiemelkedő teljesítményre számítunk, s ez még akkor is így van, ha az operaélet eseményeiben naprakész hallgatók előzetesen csóválhatták a fejüket: a külföldi kritikák szerint Cura már nem tartozik az élvonalba, éneklését egyre-másra súlyos bírálatok érik a nemzetközi szaksajtóban… S le is vonhatták a realitásérzékből kisebbrendűségi komplexusból egyszerre táplálkozó végkövetkeztetést: de nekünk még jó.

A kritikus, aki kellő elszántsággal hegyezi a tollát, hogy lerántsa a leplet a művészi fedezet nélkül nagyra értékelt teljesítményekről, ezen a ponton elgondolkodik. Cura immár tizenötödik éve jár vissza Magyarországra: karrierje kibontakozásakor, nemzetközi hírnevének csúcsán érkezett ide első alkalommal – aligha állíthatjuk tehát, hogy csak hanyatlófélben vett volna tudomást a térkép e kicsiny pontjáról. Hogy egy világsztár rendszeres vendége hazánknak, minden kritikától függetlenül őszinte örömmel kell regisztrálnunk: azt a hamis illúziót keltheti ugyanis bennünk, hogy Magyarország operai vonatkozásban is része a nemzetközi vérkeringésnek – és néha jól esik álmokba ringatnunk magunkat. Nem kell tehát súlyosbító vagy mentő körülményeket keresnünk, ha José Cura produkcióját óhajtjuk mérlegre tenni: jótáll az magáért is. Lássuk tehát, milyen tapasztalatokkal gazdagodhattunk a február 8-i előadást követően?

Desdemona és Otello: Pasztircsák Polina és José Cura (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Desdemona és Otello: Pasztircsák Polina és José Cura (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

A kritikus mindenekelőtt vallomással tartozik: hiába az említett másfél évtized, mégis először nyílt lehetőségem, hogy élőben szembesüljek az argentin énekes művészetével, melyről eddig csak felvételek, rádióközvetítések jóvoltából lehettek benyomásaim. Ezek azonban – úgy tűnik – nem festettek hamis képet a Cura-jelenség főbb vonásairól: produkcióját ugyanazok az erények és hiányosságok jellemezték, mint másfél évtizeddel korábbi – felvételen is megörökített – Erkel színházi debütálását vagy közkézen forgó CD-it és DVD-it. Vokális perfekcióval sosem vádolhattuk Curát: éneklésével kapcsolatban mind a nagyvonalú kottaolvasás, mind technikai hiányosságok kérdése joggal vethető fel. Az utóbbi ráadásul szorosan kapcsolódik a hangterjedelem problémájához: Cura magasságai erőteljesen korlátozottak – biztos, hogy alakításait nem az exponált csúcshangok ereje és fénye miatt jegyzik majd az operajátszás aranykönyvében. A mérleg másik serpenyőjében viszont ott van a matéria természettől adott szépsége. Ízlés dolga, hogy a világos vagy a Curáéhoz hasonló sötétebb hőstenort részesítjük-e előnyben, ám ha nincs kifogásunk e baritonális változat ellen, úgy el kell ismernünk, hogy Cura hangja a közép- és mélyfekvésben gyönyörű, a magasságokat pedig részint megcsinálja, részint nagy meggyőző erővel elhiteti róluk, hogy szépen szólnak. Mindezt azonban várni lehetett. Ám meglepetéseket is tartogatott számunkra a sztár – méghozzá olyasmiből adott leckét, melyből számos, sokkal kisebb presztízsű kollégája tanulhatna: művészi alázatból. Cura megtehetné, hogy nagy vivőerejű hangján végigkiabálja a szólamot; a közönség tekintélyes része vélhetően akkor is tapsolna neki. Nem ezt teszi: a szerelmi duettben, a harmadik felvonás monológjában vagy az opera fináléjában ezernyi érzelmi, hangi és dinamikai árnyalatot felvillantva énekel – igaz, technikai korlátai által meghatározottan, ám azok között maximális fantáziával, mindvégig a kifejezés szolgálatában.

Desdemona és Otello: Pasztircsák Polina és José Cura (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Desdemona és Otello: Pasztircsák Polina és José Cura (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Még kellemesebb csalódás a szerepformálás színészi eszköztára: egy Willy Decker rendezte barcelonai előadás felvételét ismerve erős, a túlzás határán mozgó gesztusrendszerre, afféle vadember-Otellóra számítottam – úgy tűnik azonban, ez csupán az aktuális rendezői utasítások realizálása volt. Ezúttal ugyanis épp az keltett feltűnést, hogy milyen sallangmentesen tud Cura a színpadon létezni; minden, amit csinál, a természetesség illúzióját kelti, noha nyilvánvaló, hogy játéka hosszas mérlegelés, az arányok pontos kimunkálásának eredménye.

Ez lenne tehát a leltár: közel sem hibátlan, ám számos elemében figyelemre méltó, az egyéniség súlya jóvoltából bizonyos pillanatokban formátumos alakítást nyújtott a hazánkban ideiglenesen állomásozó világsztár. Hogy hol is tudnánk őt elhelyezni a világ nagy Otellóinak, vagy akár csak az Operaházban látott elődöknek a sorában? Ez aligha olyan kérdés, amelyre matematikai pontosságú választ adhatnánk. Az biztos, hogy jelen sorok írója számára Cura több megoldása is örökre emlékezetessé vált, még ha az alakítás egésze el is maradt mások összességében teljesebb élményt nyújtó szerepformálásától.

Desdemona és Otello: Pasztircsák Polina és José Cura (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Desdemona és Otello: Pasztircsák Polina és José Cura (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

A Magyar Állami Operaház egészében véve is jobbik arcát mutatta ezen az estén: Cura mellé méltó társakat állított főszereplőként. Pasztircsák Polina már tavaly is szép reményekre jogosító Desdemonája mostanra teljesen beérett. A szerep éthoszát: magasrendű líráját, naiv, de nem kisgyermeki, hanem érett asszonyi báját és ártatlanságát már akkor is hibátlanul közvetítette mind színészi, mind vokális eszközökkel – énekprodukciója ugyanakkor még nem volt tökéletesnek mondható. Nem tudom, hogy kisebb indiszpozíció, vagy a még nem tökéletes kimunkáltság volt-e az oka, de apróbb szeplők tarkították még az egészében véve már akkor is több mint korrekt szólamformálást. Mostanra mindez eltűnt, s ha José Curáról csak bátortalanul, úgy Pasztircsák Polináról bátran jelenthetjük ki, hogy Desdemonája méltó utódja a nagy elődökének. Fokanov Anatolij Jagóként mindig elsősorban vokális téren állt helyt, s e tekintetben az elmúlt két évtized szerencsére semmiféle változást nem hozott. A karakter árnyalt színészi megjelenítése viszont mindig is túlmutatott művészi eszköztárán, ami kétségkívül elszegényíti a figurát – de közel sem annyira, hogy nagyvonalúan legyinthessünk zenei értékeire.

Desdemona és Otello: Pasztircsák Polina és José Cura (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Desdemona és Otello: Pasztircsák Polina és José Cura (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

A Magyar Állami Operaház Énekkara (karigazgató: Strausz Kálmán) ezúttal inkább korrekt, mintsem emlékezetes teljesítményt nyújtott. Jóval több örömünket lelhettük a zenekari játékot hallgatva, s ez az együttes rutinja mellett Marco Comin érdeme is. Még nem nagyformátumú Otello-dirigens: az eget-földet megrengető partitúra százszázalékos megvalósítását egyelőre nem volna jogos számon kérni rajta. A szakmai minimumnál (vagyis az előadás biztonságos levezetésénél) azonban jóval többet kaptunk tőle: a szólamok igényes kidolgozását, tempók és karakterek világos megformálását, a zene életteli lélegeztetését és a színpaddal való élénk kommunikációt – nem árt, ha regisztráljuk, hogy az utóbbi vérbeli opera-karmesteri erény. Ennél sajnos jóval kevesebbel kell beérnünk Verdi-előadásaink többségén; hogy aztán kaphatunk-e majd ennél is többet Comintól, arra térjünk vissza tizenöt év múlva.

Fotók: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház

Hasonló bejegyzések