CSI London, 1894

Michael Dellaira A titkosügynök című operája Armel Operaversenyen. ÁDÁM TÜNDE írása

Miksch Adrienn és Jonathan Blalock (fotó: Kelemen József)

Negyedszer rendezték meg idén októberben az Armel Operaverseny és Fesztivált Szegeden. Valószínűleg nem ez az a kerek évforduló, melynek kapcsán érdemes összegezni az eddigi eredményeket – versenyről lévén szó, amúgy is hosszabb idő szükséges ahhoz, hogy rangot szerezzen nemzetközi vizeken. Nézőként pedig a fesztivál része izgat minket, nem a versenyzés, annál is inkább, mert kortárs műveket felvonultató fesztiválként indult 2008-ban, és ezt a jellegét 2010-ig őrizte is, vagyis az öt produkcióból kettő-három mindig kortárs mű volt, a többi pedig kevésbé ismert vagy ritkábban játszott opera.

Marschner Vámpírját másképp aligha ismertük volna meg, és Ravel Pásztoróráját vagy Martinů Alexandre Bis című egyfelvonásosát sem gyakran tűzik műsorra Magyarországon (nem gyakran=soha). Strauss Ariadnéja, Prokofjev Tüzes angyala és Cilèa Adriana Lecouvreurje sem a hazai alaprepertoár részei – utóbbi reményeink szerint nem is lesz az soha. A kortársakat főleg amerikai, illetve olasz, francia és norvég szerzők művei képviselték:

Gershon Kingsley–Michael Kunze: Raoul (2008)
Robert Ward: A salemi boszorkányok (2008)
David Alagna: Egy halálraítélt utolsó napja (2009)
Marco Tutino: Vita (2009)
Tobias Picker: Emmeline (2009)
Knut Vaage: Veslefrikk (2010)
Thomas Pasatieri: A sirály (2010)
Marco Tutino: A lakáj (2010)

A műveket és a létrejött előadásokat többségében a megfelelő helyen értékeltük már, így most nem térünk ki erre. Inkább azt a jelenséget mutatnánk fel, hogy a 2010-es Traviatával megjelent a Fesztiválon a legszűkebb alaprepertoár, és ez a Rigolettóval folytatódott a 2011-es évben. A tendencia érthető, ha a közönség felé akar nyitni a produkció, illetve a versenyzőknek kínál olyan énekelnivalót, amit életükben egynél többször is előadhatnak majd. Csakhogy az eredeti célkitűzés nem ez volt, és idén már egyetlen egyre olvadt a valóban kortárs művek száma, miközben az Atlantisz császára a 20. század első felét képviselte, Zandonai Francesca da Riminije vastagon a verizmus terméke, az Antigona pedig egyenesen barokk darab. Melléjük társult a Rigoletto és az emlegetett egyedüli kortárs mű, jelen írásunk témája: Michael Dellaira A titkosügynök című operája.

Nicolas Rigas (fotó: Kelemen József)

Mivel a közelmúltban többször is foglalkoztunk a kortárs amerikai operával, most visszatérünk ehhez az előadáshoz, amelyet szombaton vetít a Duna Televízió 2-es csatornája.

Számos alkalommal bíráltuk ezen oldalakon a fesztivál kortárs műveinek kiválasztását: a felsorolt nyolc operából az általunk látott hat darab között igazán kiemelkedő remekművet nem találtunk, sőt a bemutatásuk szükségszerűsége is nem egy esetben megkérdőjeleződött. Hogy mégis miért kérjük számon a fesztiválon az új műveket? Egyszerű: ha nem próbálkoznak a bemutatásukkal, esélyünk sincs rá, hogy értékeset találunk köztük. Talán maguk az illetékesek is elunták már a válogatást, mert a hírek szerint a következő években direkt a fesztivál számára írnak operát felkért szerzők. Kíváncsian várjuk.

Várakozással és némi irigységgel telve utaztam Szegedre A titkosügynök előadására, amely produkciót a Center for Contemporary Opera jegyzi – ebbe most gondoljunk bele egy pillanatra innen, Budapestről: New Yorkban külön műhelye van a kortárs operának… Sőt, a szerző, Michael Dellaira életrajzát böngészve megtudhatjuk, hogy rezidens komponistája az intézménynek. Melyik magyar zeneszerző mondhatja el ugyanezt magáról?

Izgalmasnak ígérkezett az előadás, melyről a címén kívül semmit nem tudtam előzetesen. Lelkesedésem némiképp alábbhagyott, amikor Szegedre érve elolvastam a cselekményt, majd elolvastam újra, hátha… A sokszereplős, bonyolult összeesküvésekkel, ál- és igazi terroristákkal tarkított cselekmény kihámozása nézőt és rendezőt próbáló feladat. Hálával tartozunk a színpadra állító Sam Helfrich-nek, hogy követhetővé tette a cselekményt, sok egyebet sajnos ő sem tehetett a darabért.

Nemrég Molnár Szabolcs zenetörténész segítségét kértük, hogy megismerhessük a kortárs amerikai opera innen, Európából nehezen követhető irányzatait. Ő alapvetően két csoportra osztotta ezeket: a nemrég a Metropolitanből közvetített Glass, illetve Adams művei tartoznak az egyikbe, és a tradicionális, európai gyökerűként jellemzett másik iskolába sorolta a 2008-as Operaversenyen elhangzott Salemi boszorkányokat. Alighanem a most megismert Tikosügynök is ebbe a körbe tartozik, ahogyan a 2009-es Emmeline is. Ez az átlag operahallgató számára lefordítva annyit tesz, hogy mosógépzörgés helyett dallamokat hallgathat ezekben a művekben. Ám hogy érdemes-e ezek meghallgatására időt áldoznia, az több tényezőtől is függ: például a téma elég érdekes-e, és sikerül-e adekvát színpadi formát találni hozzá.

Jelenet az előadásból, elől Miksch Adrienn (fotó: Kelemen József)

Két éve az Emmeline esetében sikerült: a 19. századi történet Alföldi Róbert letisztult rendezésében élvezetes előadást eredményezett, a téma pedig, a kifordított Oidipusz-történet (Emmeline a tőle csecsemőként elszakított és halottnak hitt fiához készül feleségül menni) is újszerűnek hatott, amellett, hogy az opera zenéje vélhetően nem lesz mérföldkő a 21. század zenetörténetében.

Alighanem Dellaira operája sem újítja meg a műfajt, ráadásul esetében igazi beszélgetős, társalgási operát kaptunk, vagyis a néző figyelme egy pillanatra sem lankadhat, mert azonnal elveszíti a fonalat. Szereplőink megállás nélkül beszélgetnek, kettőnél kevesebben szinte soha nincsenek a színen, a cselekmény pedig jóformán a történésekről való beszélgetésekben realizálódik. Aki a cím alapján James Bondra számított, csalódik, ugyanis a címszereplőnk távolról sem az a 007-es típus, az egész darab jobban hajaz a CSI-sorozatokra, mint izgalmas kémtörténetre, csakhogy mindez 19. század végi környezetben játszódik, és a tévés párhuzamnál maradva: pont annyira érdekes, mint egy olyan CSI-epizód, melyet kizárólag a laborban beszélgetve forgattak volna le. (Nem véletlen, hogy sosem tették.)

Operaműfajban joggal várnánk el a szereplők közötti viszonyok bővebb taglalását, vagy legalább ezen viszonyok meglétét. Ehelyett van egy címszereplőnk, akit semmi nem jogosít fel a címszereplésre, mert a figura jelentéktelen; ha már valaki, akkor a feleség karaktere izgalmasabb volna erre a célra, de nem lenne menthetetlen a történet, ha a tulajdonképpeni áldozat, a feleség fogyatékos öccse lenne a középpontban, mivel az ő személyisége és a többiek hozzá fűződő kapcsolata (lenne) az egészben a legérdekesebb. Ám sajnálatosan a fiú az első felvonás közepén meghal – körülbelül akkor, mert valós időben nem látjuk az eseményeket, csak később mesélik el, és ha nincs a rendező, aki a felvonás végén némajátékkal eljátszatja a fiú halálát, akkor egyáltalán nem volna róla vizuális élményünk.

Miksch Adrienn és Nicolas Rigas (fotó: Kelemen József)

Halogatom, hogy összefoglaljam a cselekményt, de tovább nem halaszthatom, lássuk hát:

Az első felvonásból kiderül, hogy a londoni német nagykövet valamiért hihetetlenül fontosnak érzi (1894-ben!), hogy az angol kormányt ráébressze a terrorizmus veszélyeire. Ennek (szerinte) legjobb módja, ha felrobbantják a csillagvizsgálót, majd abból értenek a britek. Ehhez felbéreli az amúgy is neki dolgozó Adolf Verlocot, aki foglalkozására nézve titkosügynök, és valódi terroristákkal ápol munkakapcsolatot. Verloc úgy álcázza tevékenységét, hogy kis boltot vezet a feleségével, de nem ám sarki fűszeres! – szép körülírással mondjuk, hogy felnőtt képes újságokat terjesztenek, ez bizonyára a legjobb módja a rejtőzködésnek. Verloc ráadásul megnősült, ami megintcsak nem titkosügynökre jellemző vonás (erről valaki elmélkedik is a darabban), és ha ez nem volna elég, magához vette a felesége öccsét is, aki felügyeletre szorul. Alighogy meghatódtunk ezen a szép gesztuson, látjuk, amint a robbantáshoz elviszi magával a fiút, aki bele is hal az akcióba. A rendőrség nyomoz – itt több érdektelen és unalmas szálat kihagynék –; legyen elég annyi, hogy a fiú halálára fény derül, a feleség, Winnie eszét veszti a fájdalomtól, és minden különösebb előzmény nélkül megöli a férjét, aki közvetve a fiú halálát okozta. Utána még az örökség körüli huzavonáról értesülhetünk: az egyik terrorista próbálja kisemmizni a magára maradt nőt, aki ekkor már beszámíthatatlan. Végül a férj holttestét is felfedezik, a záróképben pedig a nő egyedül marad a tébolyával.

Báljelenet (fotó: Kelemen József)

A két felvonás majd’ két órát vesz el az életünkből, többségében olyan képekkel, mint bálok a nagykövetségen és egyebütt vagy a filozófus hajlamú, bombagyáros terrorista elmélkedései, esetleg a rendőrfőnök és beosztottja közti információcsere. A két tulajdonképpeni főhős, a házaspárunk talán ha két jelenetben szerepel együtt: először kiderül, hogy a nő milyen hálás a férjének, aki gondoskodik a testvéréről is, majd ugyanez a nő megöli a férjét – ugyanezért.
A Stevie nevű fiú egyszerű, igazságos világképe az egyetlen egészséges hozzáállás a darabban, mégis ő az, akinek pusztulnia kell. Ezzel együtt Jonathan Blalock szereplése színt vitt a produkcióba. Jelentős énekteljesítményeknek azért sem tapsolhattunk, mert a szólamok nem tették lehetővé a tehetség felmutatását: jóformán végig szövegelés zajlik, de ne a Wagnertől ismert Sprechgesangra gondoljunk, inkább valami zenére előadott próza lenne ez.

A modernnek látszani akaró zenei anyag – hiszen ez az érzésünk, amikor a leghagyományosabb eszközök mellé valamivel több ütős hangszert használ a szerző: modernkedni akar – leginkább vonós szólókkal próbál sejtelmes-baljóslatú stb. hangulatokat előcsiholni a zenekarból, közben legfeljebb unalmas, lapos, filmzene jellegű az egész. És még az sem lenne baj, hogy a zenére rámondott szövegek nem hozzák szokásos áriaformát, de valamit azért hozhatnának, ami indokolja a Joseph Conrad-regényből készült librettó megzenésítését. A darab végén sem tudom megmagyarázni, hogy miért kellett ebből operát írni, ha krimiként prózai színpadra is alkalmazhatták volna – bár ahhoz meg a cselekménykezelés jelen formája teljesen alkalmatlan. Amikor kivételesen dallamot kellene énekelni, a címszereplő francia bariton, Nicolas Rigas elvérzik a feladaton, a feleséget alakító Miksch Adrienn pedig azt bizonyítja be, hogy a szerep tanulására és előadásra elpazarolt időt fordíthatta volna olyasmire is, ahol tehetségét, énektudását is kamatoztatni tudja, ugyanis legalább a finálé erejéig felvillantja, hogy milyen az, amikor a szólam jóvoltából valóban énekelhet, és így a szomorú és lelombozó előadást legalább egy pillanatra élvezhetővé teszi.

Zárójelenet(fotó: Kelemen József)

Ez a másik ok, amiért nem örülünk a Rigolettóval és Traviatával fémjelzett alaprepertoár jelenlétének: az énekverseny szempontjából jobb, mérhetőbb, ha a klasszikusokban bizonyítanak a versenyzők, ám a felemás összeállítás miatt a vetélkedés igazságtalan: Gilda vagy Violetta szerepében azonnal kiderülnek az énektechnikai hiányosságok, ám kortárs műben, mint például a most tárgyalt Titkosügynök, ezek nagyrészt elfedhetők. Így történhetett, hogy az első években mindig a gálán szembesültünk azzal, hogy a versenyszerepében jónak talált énekes mennyire nem jó, ha mondjuk Mozartot kell énekelnie.

Most, hogy már csak egyetlen kortárs mű volt a műsorban, az arányok egyértelműen eltolódtak a klasszikusok felé – ám ilyen jellegű énekverseny untig elég van világszerte, ráadásul bejáratott, rangos versenyek ezek, amelyekkel egy fiatal operaverseny úgysem mérkőzhet meg. Az Armel Operaverseny és Fesztivál vonzereje eddig a kortárs zene felkarolásában, fókuszba állításában rejlett, ám ha ez elvész, akkor vajon mi emeli ki a hasonló fesztiválok tömegéből? Könnyen lehet, hogy a négyéves produkció még az útkeresés fázisában van, így aztán mást nem tehetünk, mint hogy követjük az útját.

Ám a New York-i operakedvelőkre továbbra is irigykedünk: ahol rendszeresen mutatnak be kortárs műveket, olykor bizonyára találnak közte maradandó alkotásokat is.

Fotók: Armel Operaverseny / Kelemen József