Csepp a tengerben, avagy pillanat az operában

Antonio Vivaldi: Farnace – bemutató a Magyar Állami Operaházban. A június 20-i előadásról MONA DÁNIEL írt kritikát

Tamiri és Farnace: Meláth Andrea és Xavier Sabata (fotó: Vermes Tibor)
Tamiri és Farnace: Meláth Andrea és Xavier Sabata (fotó: Vermes Tibor)

Mikor volt már az a Farnace? – tehetné fel bárki joggal a kérdést. Bizony, lassan egy hónapja, hogy megnéztem az Operaház új rendezését, a Vivaldi-mű magyarországi bemutató-sorozatának (decemberig) utolsó előadását. Hogy kopnak-e az emlékek? Még az is lehet. De hogy van jelenet, amire visszagondolva azóta is kiráz a hideg a drámai hatástól, igazolja a darab és a rendezés kéz a kézben elért sikerét.

A projekt két tekintetben is első. A pesti Operaház először mutatott be Vivaldi-operát, ráadásul olyat, amely az országban is először került színre. Érdemes tehát beszélnünk magáról a zenéről is. Az áriák – minden sablon követése ellenére – változatosak. Nem spórolt velük a szerző; a közel háromórányi zenében számos fülbemászó dallam, több virtuóz zártszám is található. A recitativók pörgősek voltak – ezt elsősorban a Magyar Állami Operaház Zenekarának és természetesen a karmesternek, Németh Pálnak köszönhettük. Egy ilyen terjedelmű opera alatt elkerülhetetlen, hogy legyenek részek, ahol „leül” a zenei intenzitás. Ezek a részek ugyanakkor dramaturgiailag is jelentéktelenebbek voltak; a cselekmény igazán fontos pontjainál kifogásolhatatlan, érzékeny, méltó zenét kaptunk.

És akkor lássuk a rendezést… „Ez egy elmebeteg!” – fakadt ki egy idős hölgy, miután kijött a Puskin Mozi vetítőterméből, ahol Rossini Tell Vilmosának botrányt, de minimum vitát kiváltó rendezését közvetítették a Covent Gardenből. Hogy miért? A díszlet miatt nyilván nem. Szépen kivitelezett, többfunkciós farönk, a színpad földdel borítva, ma már korántsem meglepő jelmezek (gépfegyveres katonák stb.)… Minden bizonnyal a balettbetét helyén található megerőszakolási jelenet váltotta ki a felháborodást többekben. Katonai erővel megszállt falu, rettegő népből kiragadott nő, nagyképű, hatalomittas katonák – nem túl eredeti ábrázolása egy háborús helyzetnek. Ám hogy ki is lyukadjak valahova: mit szólt volna (vagy mit szólhatott) szegény néni, ha látta volna, mikor felgördül a Farnace függönye, és a színpadon embert boncolnak az opera szereplői?! Voltak persze megrökönyödő hangok, alapvetően mégis működött a látvány.

Selinda: Schöck Atala (fotó: Vermes Tibor)
Selinda: Schöck Atala (fotó: Vermes Tibor)

A rendező, Anger Ferenc már sokadik munkájához kéri fel jelmeztervezőnek Zöldy Z Gergelyt. Korábban is elismeréssel nyilatkoztam róla, ezúttal sem tudok másképp. Az orvosköpeny, mely alatt erősen sejlenek a meztelen felsőtestek, a barokkos körgallér, mely a ruhák stílusától függetlenül dukált a jelmezhez…

[Off: A sok körgalléros alak és a középen boncolt áldozat láttán rögtön bevillantak 17. századi, boncolásról vagy anatómiai előadásról szóló festmények, úgymint Rembrandt vagy Michiel Jansz van Miereveld munkái. Talán ezért nem sikoltottam fel az esetleg polgárpukkasztónak ható boncolás-tematikán. Hiába a (szó szerint) modern köntös, a látvány nem volt idegen a kortól – leszámítva persze, hogy a zene, nem pedig a cselekmény koráról beszélünk.]

Berenice: Szabóki Tünde (fotó: Vermes Tibor)
Berenice: Szabóki Tünde (fotó: Vermes Tibor)

Egyre inkább megbizonyosodtam róla: a kortárs látvány „megy” a barokk zenéhez. A jelmezek egyszerű üzeneteket közvetítettek egyszerű módszerekkel. Farnace (Xavier Sabata) családjának színe a kék volt, de míg Tamiri (Meláth Andrea) estélyiszerű ruhája virágszerű fantáziamintákban pompázott, a hadvezér Farnace hátán koponyafej rajzolódott ki. Egységes ruhák voltak, mégis jellemábrázolóak. A rómaiak jelmeze egyszerre volt klasszikus és neoklasszikus. A viseletek leginkább elgondolkodtató pontja a Farnace és fia (Leveleki Gábor) szívénél található kivágás volt. A mű elején Farnace egy szívet emel ki a boncolt férfi mellkasából, az ő fémlemezzel takart szívnyílása viszont sokkal inkább kapcsolható halott apjának szívéhez, az ő szellemiségének öröklődéséhez. Gondolhatnánk szívtelenségre is, ám a kölyök (akit ártatlannak és naivnak tekinthetünk) kivágott ruhája az öröklés-vonalat erősíti.

Leveleki Gábor (fotó: Vermes Tibor)
Leveleki Gábor (fotó: Vermes Tibor)

Szendrényi Éva munkájára sem lehet panasz. Kétszintes díszlete egyszerűen hidalta át a színváltások problémáját. A földszinten található (többnyire) boncterem elé áttetsző függönyt lehetett húzni, ami szembefénnyel elrejtette, hátfénnyel, árnyjátékkal pedig izgalmassá tette a történéseket. Az emelet ehhez képest kissé kihasználatlan maradt; a hatalmas síremléken és néhány tárgyalási jeleneten kívül üresen állt. Az onnan levezető lépcső viszont kiváló helyet biztosított a Magyar Állami Operaház Énekkarának, akik a tőlük elvárt és megszokott színvonalon énekeltek és színészkedtek.

Venekei Marianna elsőre homoerotikus utalásokat sejtető tánckoreográfiái többféle értelmet is nyertek a szememben. A nőket mellőző, de gyakran kiforgatásokat, emeléseket, klasszikusan páros elemeket tartalmazó férfitáncokba bele tudtam magyarázni társadalmi defektet, egy, a végletekig magára utalt férfi ábrázolását, valamint az adott koreográfiától függően sok mást.

Selinda és Aquilio: Schöck Atala és Szigetvári Dávid (fotó: Vermes Tibor)
Selinda és Aquilio: Schöck Atala és Szigetvári Dávid (fotó: Vermes Tibor)

Öröm írni az énekesekről is, senkit nem éreztem gyengébbnek egy kielégítő átlagszínvonalnál. Az összes kalapom megemelem Meláth Andrea előtt, aki idén sorra mutatkozott be változatosabbnál változatosabb, karakteresebbnél karakteresebb szerepekben. A kéjenc útja Török Babája, illetve a Leánder és Lenszirom kerálnéja után most szerelmes, kötelességtudó, okos, érzékeny, erős feleséget alakított. Kifogástalan hangja mellett ismét részesülhettünk megható mimikájából és testbeszédéből. Az opera a legkülönbözőbb női karaktereket sorakoztatja fel, és az alkotóstáb minden karakterre megtalálta a megfelelő énekesnőt. Szabóki Tünde bumfordi, határozott, de szíve mélyén érzékeny Berenicét, Schöck Atala kacér, furfangos, fiatalos (ma úgy mondanánk: csajos) Selindát, Ducza Nóra pedig ügyetlen, felvágós, szórakoztatóan pasis Gilade kapitányt nyújtott. Mindhárom énekesnő bátor volt, abban az értelemben, hogy a határokig feszegették, de át sosem lépték a műfaj énektechnikai, hangszínbeli lehetőségeit.

Selinda és Gilade: Schöck Atala és Ducza Nóra (fotó: Vermes Tibor)
Selinda és Gilade: Schöck Atala és Ducza Nóra (fotó: Vermes Tibor)

A férfigárda is emlékezetesen énekelt. Hegyi Barnabás (Pompeo szóvivője) kimért és precíz alakítást nyújtott. Anger rendezésében magát Pompeót is láttuk: a néma szereplő, Pál Botond egy járógépbe kényszerült, ruhája alatt harci sérülésektől véres hadvezért alakított, aki lassan járt-kelt a színen. Az elsősorban buffo Szigetvári Dávid megnyerte az elsősorban buffo Aquilio szerepét. Ezúttal sem kellett csalódni az ifjú énekesben. Megnevettetett, de szórakoztató karaktere egy pillanatra sem ment a zenei minőség rovására.

Tamiri és Farnace: Meláth Andrea és Xavier Sabata (fotó: Vermes Tibor)
Tamiri és Farnace: Meláth Andrea és Xavier Sabata (fotó: Vermes Tibor)

Végül Xavier Sabata… A katalán kontratenor a darab elején nem nyűgözött le. Korántsem volt rossz, csak épp hiányoztak a nagy pillanatok – mígnem Anger megteremtette neki a lehetőséget. Az újabban divatos, három felvonást két részre osztó gyakorlat először sült el igazán jól. Az első rész végén Farnace magába zuhan, és siratja halottnak hitt gyermekét. A felelősség terhét magán érző Farnace kivonul az összehúzott függöny elé, és egyetlen fejgép fényében énekli megható áriáját. Ha Vivaldi zenéje nem lenne elég a hatáshoz, Sabata, mintegy „mea culpát” jelezve, elkezdi öklével ütni mellkasát. A sírástól remegő ajkak, a fokozatosan kihunyó fény, a piano, majd elhaló zene – ez a Pillanat. Anger pillanata, Farnace pillanata, a Farnace pillanata.

Fotók: Vermes Tibor