Cseh operák osztrák földön II.

2011. augusztus 2.

Bedřich Smetana: Az eladott menyasszony – styriarte fesztivál, Graz, 2011. július 2. BÓKA GÁBOR kritikája

Nikolaus Harnoncourt (fotó: Werner Kmetitsch)

Cseh hullám söpör végig Ausztria operaházain: A Staatsoper Janáček-ciklusa közepette, a Salzburgi Ünnepi Játékok Janáček-produkcióját, a Makropulosz-ügyet megelőzően a styriarte is cseh operával rukkolt elő – a változatosság kedvéért nem Janáčektől, hanem Smetanától. Az eladott menyasszony, noha közismert mű, mégsem mozgatja meg oly mértékben napjaink előadóinak fantáziáját, mint a morva zeneszerző opuszai; ha tehát egy kiemelkedő művészi színvonalú fesztivál központi produkciójául választja a darabot, joggal várhatunk nagy dobást.

A rendezői színház aranykorában persze anakronizmusnak tűnhet, hogy épp egy félszcenírozott előadástól reméljük a darab újrafelfedezését. Ám ha a szóban forgó produkció karmestere Nikolaus Harnoncourt, úgy elvárásaink egy csapásra érthetővé válnak. Az idén nyolcvankét éves maestro (a „karmester” szó aligha lenne elég széles tevékenységi körének jellemzésére) évről évre egy-egy opera újszerű olvasatával lepi meg az általa alapított grazi fesztivál közönségét. Ezen előadások elsődlegesen zenei fogantatásúak: teátrális értelemben nem lépnek túl a szabatos színpadra állítás keretein – s mégis, miként arról a rádióközvetítések, vagy a nyomukban készült lemezfelvételek jóvoltából is meggyőződhetünk, szinte kivétel nélkül revelatívak.

Jelenet az előadásból (fotó: Werner Kmetitsch)

A látszólagos ellentmondás nyitja nem bonyolult: Harnoncourt a műértelmezés olyan mélyrétegeibe ás le, ahol a zenei megvalósítás önmagában szavatolja a produkció újdonságértékét. Elmerenghetünk persze azon, milyen eredményekre vezetne, ha mégis jelentős rendezők működnének közre a grazi előadások létrehozásában; főként hogy Harnoncourt nem egyszer dolgozott számottevő egyéniségekkel (legyen elég Jean-Pierre Ponnelle, vagy az utóbbi évekből Martin Kušej nevét említeni). Ám a hullámok szuperponálódásának pozitív példája mellett az is jól ismert jelenség, hogy két ellentétes irányultságú zseni gondolatai kioltják egymást – s ha Harnoncourt úgy látja, hogy jelen pillanatban nincs olyan nagy rendező, akivel harmonikusan tudna együttműködni, úgy készséggel elfogadjuk fia, Philipp Harnoncourt teljes értékű színpadi produkciónak is beillő, ízléses félszcenírozását, mely új utakat ugyan nem tör Az eladott menyasszony interpretáció-történetében, de híven szolgálja az édesapa gondolatainak kibontakozását. (A rendezői újraértelmezést Kovalik Balázstól várhatják novemberben a szerencsés berliniek.)

Philipp Harnoncourt kiegyenesített körhintát állíttatott fel az ipari létesítményből koncertteremmé formált Helmut-List-Halle gigantikus terében: az előadás közege a vurstli, mely éppúgy megfelelő terepe a falusi nép ünnepi semmittevésének, közösségi életének, mint a harmadik felvonás cirkuszi jelenetének. A szereplők mozgatásában a rendező leginkább azok saját egyéniségére hagyatkozik: a darabot egy az egyben elmesélve bontja ki egy-egy karakter jellemét. Könnyű a dolga, hiszen ritka tökéletes szereplőgárda áll rendelkezésére: még néhány mondatos epizódszerepekben is olyan énekes-színészeket csodálhatunk, mint a mostohafiát engesztelhetetlenül utáló, ám édes gyermekét babusgatva szerető Elisabeth von Magnus (Háta), a Krušinát nem túljátszó, nem megöregedett Papagenóként, hanem egyszerű parasztemberként megformáló Anton Scharinger, vagy a feleségét, Ludmilát fiatal kora ellenére meglepő hitelességgel hozó Elisabeth Kulman. No és a veterán Heinz Zednik, az egykori ragyogó Vašek, akinek színpadra lépése cirkuszigazgatóként több mint jutalomjáték: vele igazi játékmester érkezik a porondra, aki még az előadást mindvégig szorosan kézben tartó dirigensnek is joggal vetheti oda: „Maestro, prosím!” – jelt adva ezzel, hogy ideje megkezdeni a komédiások táncát.

Masenka és Jenik: Dorothea Röschmann és Kurt Streit (fotó: Werner Kmetitsch)

Ez a skočná kétségtelenül az előadás egyik csúcspontja (a mókázásba örömmel beszálló zenekari tagok egyike még egyensúlymutatványt is bemutat közben hangszerével): nem csak a pazar hangszeres kivitelezés okán – az Európai Kamarazenekar, mint mindig, most is lenyűgöz virtuozitásával és összetéveszthetetlenül egyéni hangzásával –, de azért is, mert Harnoncourt kivételes gondot fordít a táncok, s általában az egész opera tempóinak pontos betartására. Mint nyilatkozatából tudható, csodálkozással vette észre autentikusnak tartott cseh felvételeket hallgatva, hogy az eleve gyors számokat a karmesterek többsége a Smetana által metronómszámmal pontosan megadott tempónál akár kétszer is gyorsabban játszatja. Ez a jelenség a népies operett irányába mozdítja el a darabot – márpedig e súlyos szociális mondanivalót hordozó librettó minden, csak nem könnyed szórakozás. Harnoncourt a librettista, Karel Sabina Bakunyinnal való barátságára is hivatkozik: aligha hihető, hogy a forradalmár elkötelezettségű szerző mulattatás céljából állította volna színpadra Masenka többszörös áruba bocsátását. (Ezzel függ össze az is, hogy a német nyelvű előadás régi-új fordítást használ: Max Kalbeck általánosan elterjedt, ám túl könnyűnek érzett változatát most Emanuel Züngel Smetana által jóváhagyott, de mindeddig elő nem adott szövege váltotta fel.)

Kecal: Ruben Drole (fotó: Werner Kmetitsch)

Az elméleti megalapozást igazolja a gyakorlat. A megszokottnál jóval lassabb tempók nem engedik, hogy a korszellemnek engedve felületesen végigrohanjunk a darabon, s az elmélyülés érdekes felfedezésekkel jár. A Smetana-muzsika máskor csehes zamatnak érzett elsötétülései, mollba fordulásai most a fájdalom hiteles ábrázolásaként tűnnek fel. Ha az 1893-as bécsi bemutatót követően a kritika az opera mozarti jellegét hangsúlyozta, úgy ebben az előadásban a vidám pillanatokon is minduntalan átszűrődő melankólia schuberti reminiszcenciái szembetűnőek. A társadalmi problémafelvetés sokkal súlyosabb, mélyen emberi drámává alakul az este előrehaladtával, melynek ábrázolásában a karmester ideális partnere a Masenkát éneklő Dorothea Röschmann. Az elsősorban Mozart-szerepekből ismert, sötét, drámai, ám kellően hajlékony hanganyagával lefegyverzően bánó énekesnő nem marad adós a parasztlány temperamentumával sem, alakításának csúcspontjai mégis a magába forduló pillanatok. Partnere, Kurt Streit a megszokottnál jóval lágyabb Jeník: noha színészi eszközeivel mindvégig a fiú talpraesettségét igyekszik hangsúlyozni, az éneklés egy már-már taminói Mozart-hőst idéz. Még a július 2-i előadáson fellépő vokális problémák sem tehették kétségessé e kiváló tenor énekkultúrájának magasrendűségét.

Finálé – középen Dorothea Röschmann (fotó: Werner Kmetitsch)

Ezek után azt hihetnénk, hogy a cirkuszi jelenet amolyan komikus betétként hatott egy alapvetően sötét, drámaira hangolt, szikár előadásban. Szó sincs róla: ha van igazán nagyszerű vonása Harnoncourt-ék olvasatának, úgy az a művet átlengő kedély. Szociális mondandó ide, emberi dráma oda, Smetana színpadán nem szörnyetegek, hanem szerethető emberek mozognak, akiknek hibáin őszintén lehet derülni. Milyen könnyű volna a házasságközvetítő Kecalból rideg, visszataszító, erőszakos alakot formálni, aki inkább félelmet, mintsem nevetést vált ki! Harnoncourt-ék a nehezebb utat választják: az ő Kecaljuk (Ruben Drole nagyszerű megformálásában talán csak a mély hangokat találhattuk kevéssé meggyőzőnek) ellenállhatatlan, bumfordi svihák, akinek be nem áll a szája; az a fajta csirkefogó, akire lehetetlen haragudni. Vašek alakja maradt meg talán leginkább a hagyományos keretek között, ám Markus Schäfer olyan pontosan adja a dadogó óriáscsecsemőt, hogy a szerep valódi értelmezése iránti igényünk elhal a kivitelezés nagyszerűsége láttán és hallatán.

Harnoncourt a zenekar előtt állva is sokkal inkább szellemi irányító, mintsem Kapellmeister. Még sosem éreztem ilyen kézzelfoghatóan a különbséget a nagyszerű művész és a zseni között: két nappal korábban, Bécsben Franz Welser-Möst Kátya Kabanovája első osztályú produkció volt – Harnocourt-é azonban több ennél: nagy. S e nagyság a megszólaltatott műre is átsugárzik: a dirigens szinte eszköztelen, csak néhány energikus mozdulatot alkalmazó vezénylése nyomán az oly népszerű táncok valóságos szimfonikus költeményekként kelnek életre; a Fodor Géza által nagyon pontosan „szerény remekműnek” nevezett darab pedig nagy remekművé változik.

Fotók: styriarte / Werner Kmetitsch

Hasonló bejegyzések