Leoš Janáček: Kátya Kabanova – Bécsi Állami Operaház, 2011. június 30. BÓKA GÁBOR kritikája
Nagy fába vágta a fejszéjét első évadjának végén az új bécsi operavezetés: a XX. századi repertoár fontosságát és a morva zeneszerző zsenialitását egyaránt hangsúlyozni kívánó Janáček-ciklusba fogott, melynek első darabját, a felújított Kátya Kavanovát június közepétől láthatja a közönség. A szándék feltétlen dicséretre méltó: nem tudom, van-e még olyan Csehországon kívüli színház a világon, ahol ciklikusan láthatók a Janáček-operák – márpedig aki nyitott füllel és szívvel hallgatja e muzsikát, egyet érthet Franz Welser-Möst főzeneigazgatóval, kinek véleménye szerint Janáček az alaprepertoár négyesfogatával, Mozarttal, Verdivel, Wagnerrel és Puccinivel egyívású zseni. Vitathatatlan az is, hogy Bécs már letett az asztalra ezt-azt Janáček-ügyben: noha épp a Kátya Kabanovát csak 1974-ben játszották először a hajdani császárvárosban, a Jenůfa már 1918-ban színre került itt, s innen indult világhódító útjára – a bécsi premier előtt Janáček (részben személyes nézeteltérések okán) még Prágában sem számított túlzottan ismert zeneszerzőnek. Ha belegondolunk, hogy Budapesten 1965-ig kellett várni az első Janáček-bemutatóra (éppen a Kátya Kabanovára), akkor képet kaphatunk arról, milyen mértékű késéssel kullog a mindenkori magyar operajátszás a világ után. S ha néhanapján sikerül is kitörnie a szűklátókörűségből, s létrehoz, teszem azt, egy világszínvonalú Jenůfa-előadást, akkor sem képes mit kezdeni a helyzettel: a kezdeményezést nem követik újabb előadások, a közönség pedig szép lassan elfogy. Az azóta kibontakozott tendenciákat figyelve pedig erős a kétségünk, hogy belátható időn belül újra Janáček-operát üdvözölhetünk idehaza – akárhány miniszteri biztos is ígérget Kátya Kabanovát.
Pedig a bécsi előadást nézve nem egyszer, nem kétszer juthatott eszünkbe: a mi Jenůfánk bizony meggyőzőbb művészi teljesítményt nyújtott, mint ez a vérszegényre sikeredett Kátya Kabanova. Természetesen le kell szögeznünk: a Staatsoper szakmai nívója megkérdőjelezhetetlen, a benne zajló előadásokat meg sem kísért az fajta amatőrizmus, ami mifelénk nem csak alkalomszerűen, de az elmúlt évadban immár tendenciózusan jelen van. A Kátya Kabanova felújítása minden ízében profi, végiggondolt, igényesen kivitelezett, világszínvonalú munka – a tíz ujjunkat megnyalnánk, ha ilyet kapnánk itthon. Csak egyvalami hiányzik belőle: az ihlet.
Dominique Meyer igazgató bemutatkozó évadja aligha az emlékezetes rendezőválasztások okán fog bekerülni a színház aranykönyvébe: ahogy a Figaro házassága és a Boleyn Anna esetében is a korrektség volt a legtöbb, amit elmondhattunke téren, úgy a francia André Engel Kabanova-rendezése is legfeljebb ezt a benyomást kelti.
A szerző persze nem könnyíti meg a színpadra állító dolgát: a Kátya Kabanova – ha létezik egyáltalán ilyen kategória – az életmű leghagyományosabb darabja; nyoma sincs benne a Prücsök úr, A ravasz rókácska, A Makropulosz-ügy vagy A holtak házából világát jellemző fantasztikumnak és rendhagyó dramaturgiának, de még a Jenůfa szokatlan személyi konstellációját, négyszögét is teljesen hagyományos szerelmi történet váltja itt fel. A darab már-már Puccini szellemében írja elő, határozza meg a realista előadásmódot – kivételesen nagy alkotónak (például Robert Wilsonnak) kell lenni ahhoz, hogy ezt valaki hitelesen felül tudja írni. Engel nem is kísérletezik ilyesmivel: célkitűzése eleve a realista beállítás volt – csak éppen az eredeti miliőt más időbe és térbe helyezve. A Volga-menti kisvárosból így lesz a Staatsoperben New York oroszok lakta negyede, Little Odessa – ám hiába minden dramaturgi és rendezői érvelés, ha az előadást nézve nem derül ki, mi is az oka és a célja e változtatásnak. Igaz, ahogy értelmét nem találjuk, úgy különösebben zavarónak sem nevezhetjük – a jelenség inkább az egész előadás ad hoc-jellegére világít rá. Mert hiába illúziókeltőek Nicky Rieti díszletei, melyek jobb pillanataikban még a szereplőket mintegy magába záró nyomasztó hangulatot is képesek érzékeltetni (az egész este legszebb gondolata, hogy a négyes randevú a tetőn – a mindennapok fölé emelkedve – zajlik), hiába funkcionál jól a rendezés alapszinten, vagyis a karakterek pontos értelmezése és világos beállítása síkján – ha az egész előadás célja nem világos. Pusztán azért előadni valamit, mert benne van a műsortervben, meglehetősen vérszegény indok.
Benyomásunkat a szereposztás is megerősíti: míg a Figaro, de különösen a Boleyn Anna esetében a korrekt rendezést kiváló énekesek hada változtatta ünnepi élménnyé, addig a Kátya Kabanova szereplői nem emelkednek túl egy hétköznapi repertoár-előadáson elvárható szinten. Újfent le kell szögeznünk, hogy ez a nívó, lévén szó a Staatsoperről, magas – csak hát a világ egyik elsőszámú dalszínházának új produkciójától mégiscsak többet vár az ember. Az egyetlen „nagyágyú” a Kabanyiha, Kátya zsarnok anyósa szerepében fellépő Deborah Polaski, autoritásával és könyörtelenségével képes valamit megvillantani a darab igazi nagyságrendjéből. A címszerepben fellépő Jenice Watsonból viszont bántóan hiányzik a költőiség, ami Kátyát kiemeli környezetéből, és ami felkelti Borisz érdeklődését. A nem szerencsés szereplőválasztás (az énekesnő hangja az általam látott előadáson fáradtnak is tűnt, majdnem végig lebegett) nem kevesebbet veszélyeztet, mint a darab lényegét. Klaus Florian Vogt Borisz szerepében mindenekelőtt azzal lepett meg, hogy nehezen besorolható hangkaraktere milyen jól illik a szláv repertoárhoz – a jövőben talán érdemes lenne nagyobb hangsúlyt helyeznie erre a területre a számára csak kompromisszumokkal megoldható Wagner-darabok helyett. Wolfgang Bankl (Gyikoj), mint mindig, most is erős színpadi jelenlétével és karakteres basszusával teremtett figurát – más kérdés, hogy a rendezés egy rosszul sikerült szado-mazo játékkal ebben igyekezett megakadályozni. A Tyihont éneklő Marian Talaba esetében nem bírálat, hanem dicséret, hogy kellően jelentéktelen: a szerep kívánja meg, hogy ilyen legyen. Norbert Ernst Kudrjása és Stephanie Houtzeel Varvarája az előadás legélőbb, leginkább eltalált figurái – hajlamos vagyok azt hinni, hogy ez jórészt saját tehetségük, és nem a rendezői segítség következménye.
Franz Welser-Möst keze alatt a Bécsi Állami Opera Zenekara a megszokott első osztályú teljesítménnyel rukkol elő: ám a technikai perfekció és a széphangzás mellett észre kell vennünk, hogy a színpad légkörtelensége és bizonytalansága hatással van az előadás legproblémátlanabb összetevőjére is. Amit hallunk, kiváló, gyönyörű, szépséges, de nem emlékezetes, nem katartikus. Ugyanakkor nem lehetünk elég hálásak a főzeneigazgatónak azért, hogy ismét górcső alá vette a partitúrát, s a korábbiaknál is jobban megtisztította a hajdani áthangszerelésektől – úgy tűnik, az e tekintetben úttörő Charles Mackerras munkája sem volt száz százalékos. Legalább filológiai haszonnal járt tehát a Janáček-ciklus e nem éppen felvillanyozó nyitánya – melyet remélhetőleg jóval izgalmasabb folytatás követ decemberben A holtak házából premierjével. A rendező, Peter Konwitschny neve mindenesetre bizakodásra ad okot.
Fotók: Wiener Staatsoper / Michael Pöhn