Személyes élményeink – FÜLÖP KÁROLY, JÁNOSI ILDIKÓ és BÓKA GÁBOR írása
A keramikus Csavlek Etelka művészetével alighanem előbb megismerkedhettem, mint az énekművészével. Történt mindez 1987-ben, nyolcadikos koromban, amikor a gimnáziumra való felkészülés jegyében vettem néhány magánórát, hogy humán érdeklődésem mellett a matematika is gördülékenyebben menjen majd középiskolás fokon. A sors hozta, hogy egyik órára egy operalemezzel érkeztem Karcsi bácsihoz, aki rögtön érdeklődést mutatott, azonnal kibontatta velem, és elkezdtünk beszélgetni… A tanár-diák viszony egyszerre barátivá vált, s az órák kötelező hatvan perce is hétről hétre mindinkább többszörösére nőtt, a komoly képleteket hosszas zenei beszélgetésekkel lazítva fel. Szó esett operáról, lemezekről, énekesekről, köztük Csavlek Etelkáról, aki – mint kiderült – a tanár úr családjához tartozik, s néhány kerámiáját Karcsi bácsi is nagy becsben őrzi sashalmi otthonában, s ekkor mint „szakértő” vendégnek, büszkén mutatta meg nekem az énekesnő alkotásait. Ma már persze megmosolyogtató, de akkor úgy éreztem, nagyon közel kerültem a művészethez, az operaénekesek világához, hihetetlen volt. Mint ahogy hihetetlen volt az is, hogy Karcsi bácsi rövidesen távozott közülünk – jól megérdemelt boldog nyugdíjas évei kezdetén. Emlékszem, amint átszellemült lelkesedéssel beszélt Etelka egyéni hangszínéről, mennyire szereti senkiével össze nem hasonlítható, kifejezésteljes orgánumát, színpadi alakításait.
Később magam is többször megcsodálhattam az énekművész alakításait: démonian csábító volt a Hoffmann meséiben (Giulietta), gyönyörködhettem arisztokratikus tartásában a Don Carlos Erzsébetjének, a Figaro házassága Grófnéjának, valamint Csáky Laurának szerepében. Mindehhez társult a szenvedés stációinak finom kidolgozása a Boleyn Anna címszerepében. A kis feladatot is nagy igényességgel látta el: Diánaként szerepelt az Orfeusz az Alvilágban című produkcióban, s noha nem övé volt a főszerep, nem lehetett nem észrevenni, hogy az epizódfigurát is nagy formátumú művész teremti meg. Tetszett – fiús frizurájával – a Szinetár-féle különös hangulatú Fidelio-filmben, akárcsak az aktív énekesi pálya záró szakaszát jelentő, énekesi és színészi kvalitásokat összegző Britten-operában, A csavar fordul egyet-ben, ahol egy színpadon lehettem vele, s csodálhattam a lényéből és művészetéből sugárzó harmóniát.
Csavlek Etelka azon különleges művészek közé tartozik, akiknek legemlékezetesebb operaélményeimet köszönhetem. Bármely szerepében láttam-hallottam az operaszínpadon, alakításainak emléke – akár egy gyönyörűen felépített ária vagy egy frázis, akár egy-egy mozdulat, egy tekintet, egy mosoly – a mai napig él bennem.
Mindenekelőtt három szerepét emelném ki, amelyekben számomra ő az etalon: a Bánk bán Melindája, a Figaro házassága Grófnéja és a Tannhäuser Erzsébete. Ezekben a darabokban énekes és szerep igazi egymásra találása történt – azóta sem hallottam hozzá hasonló, ezen nőalakok lényét, lényegét, lelki finomságát, belső fájdalmát ilyen művészi fokon megragadó alakítást.
Ha Csavlek Etelka művészetének legjellemzőbb jegyeit kéne megneveznem, akkor a kifejező, árnyalt éneklés mellett a színpadi atmoszférateremtő képességet és az alakításaiból áradó tisztaságot, őszinteséget emelném ki. Bizonyára ezért is bíztak rá annyi tiszta jellemű, őszinte hősnőt: az említett szerepeken kívül A varázsfuvola Pamináját, a Don Carlos Erzsébetét, az Otello Desdemonáját vagy a Fidelio Leonóráját.
Csavlek Etelkát azonban nem lehetett beskatulyázni ebbe a szerepkörbe. Sokoldalúságát bizonyítja, hogy a Hoffmann meséi kurtizánját, Giuliettát is remekül eljátszotta, de komikai vénáját is megcsillogtatta a Falstaff Alicéjaként vagy a Così fan tutte Fiordiligijeként, illetve A denevér Rosalindájaként. Igazi dívát elevenített meg a Toscában, nemes, méltóságteljes, a szerep filozófiai mélységeit is érzékeltető Tábornagynét A rózsalovagban, s nagyravágyó, önző Vitelliát a Titusban.
De kis szerepekben is mindig emlékezetes alakítást nyújtott: pályája kezdetén a Pillangókisasszony Kate-jeként (Fodor Géza több mondatban is méltatta ezen szerepformálását, pedig ritkaság, hogy kritikus Kate alakítójáról szót ejtsen), a Mario és a varázsló Angioleri asszonyaként vagy A gólyakalifa Anyájaként is oda kellett figyelni rá.
S még egy személyes élmény: a művésznő alakításai mindig annyira megragadtak, hogy több előadása után megvártam a művészbejárónál, hogy autogramot kérjek tőle. Amikor megjelent, fogalmat alkothattam Csavlek Etelkáról, az emberről és a képzőművészről is: harmónia és derű áradt belőle, s – minden primadonnás allűr nélkül, rendkívül kedvesen – nemcsak a nevét kanyarította a füzetembe, hanem néhány vonással lerajzolta azt a nőalakot is, akit aznap este énekelt.
***
Csavlek Etelka művészete televíziós szereplései jóvoltából gyermekkorom óta jelen van az életemben. Ha gyerekfejjel csodálkozással vegyes értetlenséggel néztem is a Szinetár Miklós rendezte Fidelio-tévéfilmet, abban biztos voltam, hogy Csavlek Etelka Leonórája valaki ebben az előadásban, mégpedig nagyon hasonló ahhoz, amilyennek az Operakalauzt lapozgatva megálmodtam ezt a magasztos nőfigurát. Később portréfilmjét nézve talán elsőként szembesültem azzal, hogy egy jelentős művésznek nem feltétlenül kell civilben is jelentős művészként viselkednie – lehet egyszerűen is. Csavlek Etelka számomra ebben is példamutató volt és maradt mind a mai napig.
Élő találkozásaink sokáig nem voltak ilyen szerencsések: legjobb szerepeiben – mindenekelőtt Melindaként – sajnos elkerültem; erről az alakításáról csak kritikák és felvétel-részletek segítségével mondhatom, hogy talán az utolsó volt a régivágású Melindák közül – Fodor Géza szavaival: ő hozta utoljára magától értetődően a „delnőt”. Ez a tulajdonsága tette kiváló Toscává is – örök fájdalmam, hogy az egyetlen alkalommal, amikor láthattam őt ebben a szerepben, a hozzá nem méltó partner miatt nem teljesedhetett ki alakítása. Nagyon élveztem viszont önfeledt komédiázását A denevér Rosalindájaként, noha papírforma szerint ez a szerep messze állt egyéniségétől. De hányszor látjuk, hogy mit sem ér a papírforma, főképp, ha művészetről van szó?
S végül ha későn is, ha az utolsó lehetséges alkalommal is, de csak megajándékozott a sors élőben egy megrendítő Csavlek-élménnyel. A 2009-es Tavaszi Fesztiválon szokatlan helyszínen, a Vasúttörténeti Parkban került színre Haydn egyfelvonásos operája, a Philemon és Baucis Kovalik Balázs rendezésében. „Csavlek Etelka alakítása korona az előadáson: egyenesen megrendítő – szavakkal alig jellemezhetően éli meg Baucis figuráját, valóságos jellemet teremtve a bábopera keretei között” – írtam akkor, voltaképpen szűkszavúsággal leplezve megrendültségemet, amit a szerepformálás felett éreztem. Csavlek Etelka itt az elmúlás, a megrendültség, az öröm, az odaadás olyan hiteles kifejezésével ajándékozott meg, ami minden más emlékemnél élesebben él bennem vele kapcsolatban – köszönet érte.
Bánk bán – Melinda áriája
Tannhäuser – Csarnokária
Figaro házassága – A grófné áriája (3. felv.)
A varázsfuvola – Pamina és Papageno kettőse (partner: Gáti István)
Hoffmann meséi – Giulietta és Hoffmann kettőse (partner: Kelen Péter)
Anna Bolena – Come innocente giovane