Csak tiszta forrásból?

2017. július 27.

George Gershwin: Porgy és Bess – a Margitszigeti Szabadtéri Színpad június 25-i előadásáról BÓKA GÁBOR írt kritikát

Nem csak a szélsőséges időjárási viszonyok tették izgalmassá a Margitszigeti Szabadtéri Színpad idei első operaprodukcióját – ám ha teljes képet akarunk nyújtani az estéről, úgy szót kell ejtenünk arról is, milyen gördülékenyen hárították el a szervezők a nyakunkba zúduló víztömeget. Pontosabban: milyen profin gondoskodtak arról, hogy az ne zúdulhasson a nyakunkba. Az előadások közreműködői már évek óta védve vannak a szigeten: a színpad fedett, az esetleges csapadék nem zavarja őket – a közönség pedig egyszer használatos esőkabátot kap, amit felvéve többé-kevésbé zavartalan a műélvezet. Így volt ez június 25-én, vasárnap este is: eső ide, szél oda, a publikum zöme szakadatlan türelemmel hallgatta a koncertszerű operaelőadást.

Porgy és Bess: Kenneth Overton és Laquita Mitchell (fotó: Éder Vera / Szabad Tér Színház)

Persze nem csoda, ha olyan művel találkozhattunk, amely Budapesten utoljára bő negyedszázada volt hallható (mint most, akkor is a Margitszigeten). Sokan, sokszor leírták már, hogy George Gershwin 1935-ben bemutatott Porgy és Bessének kevés dolog árt annyira, mint a vélhetően jószándékkal megfogalmazott tiltás: a mű jogörökösei a ’80-as évektől kezdve

csak olyan előadásokat engedélyeznek, melyekben a színesbőrű karaktereket valóban fekete művészek alakítják. Az olyan országokban, ahol nem lehet saját erőkből ilyen csapatot kiállítani, ez által csaknem lehetetlenné vált a mű bemutatása

– s mivel Magyarország ebbe a kategóriába tartozik, különösen értékelnünk kell a tényt, hogy mindössze négy éven belül találkozhattunk újra a művel. Mert ha Budapesten nem is, Szegeden színre került a Porgy 2013-ban (annak idején be is számoltunk az előadásról); ám az akkori előadás ténye okozta öröm sem feledtethette velünk, hogy a produkció összességében vaskos csalódást okozott. Az énekesek személyét illető korlátozást a feketék jogegyenlősége melletti kiállás mellett ma sokkal inkább indokolhatná az autentikus előadás iránti igény – ám mit ér az anyanyelvi természetesség, ha mindehhez nem társul megfelelő minőségű hang? Elvégre a Porgy – függetlenül a benne megjelenő zenei stílusok némelyikének könnyűzenei gyökerétől – minden musicales vonása ellenére is opera, előadásához operai hang kell. Annak idején a Szegedre tévedt vendégtársulat adósunk maradt ezzel – most viszont a Margitszigeten csaknem hiánytalan volt az élmény.

Bess: Laquita Mitchell (fotó: Éder Vera / Szabad Tér Színház)

Ez elsősorban a szereposztásnak volt köszönhető, amely csaknem minden ponton teljesen adekvátnak bizonyult. Mindenekelőtt Laquita Mitchellt kell kiemelnünk, aki pusztán vokális eszközökkel is érzékeltetni tudta Bess törékeny asszonyiságát, ugyanakkor izgató dekadenciáját is. Kenneth Overton Porgyja mindenekelőtt a testi fogyatékosság ellenére is megnyilvánuló férfierő, a lelki nagyság sugárzása révén vált emlékezetessé. Méltán aratott nagy sikert a Sporting Life-ként kivételesen karakteresen megnyilvánuló Robert Mack:

a szerep visszataszító volta mellett azt is hihetővé tudta tenni, hogy a figura végtelen kiábrándultságában és cinizmusában van valami vonzó – mert akitől mindezt halljuk, mégiscsak egyéniség.

Épp ezt hiányolhattuk Darren K. Stokes Crownjából, akinek szerepformálása korrektsége ellenére is valamelyest egysíkúra sikeredett – igaz, a figura mintha a szerzők figyelmét is kevésbé kötötte volna le. NaGuanda Nobles Clarája emlékezetesen, a dal izgalmasságára rávilágítva tolmácsolta az oly sokszor elcsépeltnek ható Summertime-ot.

Sporting Life és Bess: Robert Mack és Laquita Mitchell (fotó: Éder Vera / Szabad Tér Színház)

James Meena korrekt, színvonalas produkcióra ösztökélte a Magyar Állami Operaház Zenekarát; kiemelkedő volt viszont az Operaház Énekkarának teljesítménye, akik egyrészt mindvégig egy színpadi előadás karaktergazdagságával, másrészt a műben megjelenő stílusrétegek sokféleségét megjelenítve énekeltek (karigazgató: Strausz Kálmán).

Apró hiányérzetet csupán az előadás koncertszerű volta kelthetett:

a zenedrámai igényességű kompozíció bizony megérdemelné, hogy a maga teljességében ne csak hallható, de látható is legyen.

Az a csenevész színpadi játék, amit az énekesek a színpad előterében, estélyi ruhában a történet könnyebb követhetősége érdekében elővezettek, mindezt természetesen nem pótolhatta. Ezzel együtt is csak köszönettel tartozhatunk az előadás létrejöttéért: ha már az eredetileg tervezett, az Operaházzal koprodukcióban bemutatni kívánt szcenírozott produkció nem valósult meg, legalább ilyen módon megmerítkezhettünk Gershwin csodálatos dallamvilágában, hangszerelésének csillogásában, muzsikájának székhez szögező, drámai erejében. Ki tudja, mikor lesz rá legközelebb lehetőségünk!

Fotók: Éder Vera / Szabad Tér Színház

Hasonló bejegyzések