Csak egy tánc volt…

2013. december 4.

Richard Strauss: Salome – Magyar Állami Operaház, 2013. november 28. MONA DÁNIEL kritikája

Salome és Jochanaan: Rálik Szilvia és Johannes von Duisburg (fotó: Nagy Attila)

Salome és Jochanaan: Rálik Szilvia és Johannes von Duisburg (fotó: Nagy Attila)

Richard Strauss Saloméjának november 28-i előadását két kulcsjelenetével jellemezhetjük. Ami e két részre igaz, az uralkodott az egész est alatt. Jelentős hibát nem tartalmazó, kicsit fantáziátlan, kicsit erőtlen, kicsit unalmas Salome

„Csak egy tánc volt, mit tőled kértem én…” És valóban. Akárhogy forgatom: a Hétfátyoltánc csak egy tánc volt/csak egy tánc volt. A jelenet, melynél a néző eldobja az agyát; melynél megáll az idő… A tánc, mely egy ember életébe kerül; mely mindenkit elcsábít… Mozdulatok, melyek szexualitást árasztanak magukból… Ebből vajmi keveset kaptunk. Pártay Lilla koreográfus biztonsági sorozatot állított össze. Nem túl bonyolult lépések, kis szaladgálás jobbra, kis csípőriszálás balra. Egyrészről Rálik Szilviára (Salome) komolyabb koreográfiát is rá lehetett volna bízni; másrészről, ha az egyszerűbb sorozat sincs tökéletesen előadva, elvész a hatás. Rálik – bár néhány alkalommal esetlenül mozgott a színen – többnyire korrektül adta elő a betanított táncot. Akkor hát a koreográfiában a hiba? Vagy nem elég a „korrektül” előadás? Mindkettő. A legnagyobb baj, hogy a látvány egyáltalán nem volt méltó a zenéhez. A tánc kiszámíthatóra, monotonra és unalmasra sikerült, Rálik pedig – mintha nem érezte volna sajátjának a mozdulatokat – feszülten és erőlködve adta elő azt. Képtelen voltam átadni magam a hangulatnak. Csak arra tudtam gondolni, hogy egy énekes táncol a színpadon, s hogy bár inkább énekelne… Az egyre csak fogyó fátyolhalmaz alól végül egy testszínű dressz villant elő, mely feltette az antiszexi tánc i-jére a pontot. „És a többit nem tudom…”

Heródiás (Wiedemann bBernadett), Heródes (Gerhard Siegel) és a zsidókvintett (fotó: Nagy Attila)

Heródiás (Wiedemann Bernadett), Heródes (Gerhard Siegel) és a zsidókvintett (fotó: Nagy Attila)

„Csak egy csók volt, boldog pillanat…” Hát, ennek a jelenetnek is illett volna többnek lennie, mint egy negyed órás (kvázi) koncertszerű éneklést követő csók. A Jochanaan (Johannes von Duisburg) levágott fejéhez éneklő Salome itt sem kapott lehetőséget, hogy igazi őrületet varázsoljon a színpadra. Szikora János rendező és Pártay Lilla meglepően egyszerűre képzelték ezt a szakaszt. A fanatikus szerelemtől tébolyulásig felizgatott Salome helyett egy színházi kellékfejhez udvariasan vallomást intéző hölgyet kaptunk. Semmi mozgás. Csak a fej a kézben, szem a fejre szegezve. Salome mindvégig térdepel egy emelvény mellett. Ez egy izgalmas, és hangi kvalitása miatt emlékezetes jelenet leírása is lehetne. Az igazság azonban az, hogy Rálik aznap este nem tudta megugrani azt a mágikus vokális szintet, mely felett a hallgató megfeledkezik minden negatívumról. Az eredmény: egy szép hangú énekesnő hosszan gubbaszt a földön; röviden: jól hangzó unalom. A klasszikus rendezés nem ment fel az ötletek alól. A darab csúcspontján eszeveszett kirohanásokat és megszállott tekinteteket vártam. Ehelyett tisztességes és kockázatmentes megoldást kaptam. „És a többit nem tudom…”

Salome, Jochanaan és Narraboth: Rálik Szilvia, Johannes von Duisburg és Nyári Zoltán (fotó: Nagy Attila)

Salome, Jochanaan és Narraboth: Rálik Szilvia, Johannes von Duisburg és Nyári Zoltán (fotó: Nagy Attila)

„Azután ment minden könnyedén…” Kár a néhány kiaknázatlan lehetőségért, a függöny feljövetelekor ugyanis azonnal elállt a lélegzetem. Csikós Attila díszlete a klasszikus operajátszás monumentális látványát biztosította. Egy rendezés, amely megmutatja az opera – mint műfaj – komplexitását: látványos jelmezeket (jelmeztervező: Schäffer Judit) és díszletelemeket vonultat fel. Szerencsénkre a sok átlagos muzsikálás közepette akadt több kiemelkedő hang is. Az egyik ilyen hang a Magyar Állami Operaház Zenekarának hangja volt. A vendégkarmester Pinchas Steinberg keze alatt igazán kitűnően teljesítettek a zenészek. Eget rengető, hasító fortissimók és kéjjel teli melódiák hibátlan interpretálása bizonyította Strauss zsenijét. Akadtak kimagasló énekhangok is. Nyári Zoltán (Narraboth) lenyűgöző átéléssel s mégis könnyedén énekelte szerepét. Az est másik kimagasló énekművésze a vendég Gerhard Siegel volt, aki Heródesként egészen káprázatos teljesítményt nyújtott. A technikailag bonyolult szólam csaknem hibátlan előadásán túl egy folyamatosan változó Heródesről árulkodó, árnyalt színészi alakítást kaptunk tőle. Nyári és Siegel (s nyugodtan idevehetjük Rálik Szilviát is) színpadi játéka azonban gyakran a hangi minőség rovására ment. A nagyon agresszívnek, indulatosnak, haragosnak szánt frázisok olyan mértékben mentek el az énekbeszéd irányába, ami már inkább bántó, mint kifejező/fokozó. Az elnyelt utolsó szótagok és az elkiabált tőmondatok élesen kiugrottak a zenei textúrából. A torzítás mellőzése, a fokozott lelkiállapot kizárólag minőségi zenei hanggal való kifejezése emeli Wiedemann Bernadett Heródiását az előadás legemlékezetesebb szereplőjévé. A tőle már megszokott biztonsággal, kristálytiszta és határozott hanggal, ellentmondást nem tűrő asszony volt. Wiedemann volt az egyetlen, aki ha megjelent és énekelt, borsózott a hátam. A rendezés és a hangulat szürkesége ellenére ő (és érdemben csak ő) elkapta Strauss operájának atmoszféráját. Egy ötletszegény estén pedig kifejezetten hálásak lehetünk ezért…

Fotók: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház

Hasonló bejegyzések