Csak az a szép zöld gyep…

2015. április 13.

Richard Wagner Parsifalja az Operaházban, 2015. április 6. FÜLÖP KÁROLY jegyzete

Kundry és Parsifal: Németh Judit és Kovácsházi István (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Kundry és Parsifal: Németh Judit és Kovácsházi István (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Az Operaház Parsifal-produkciója krisztusi korba lépett: a februári születésnap betöltése után Mikó András rendezése immár harmincharmadik évében jár. Mondhatni születése óta figyelemmel kísérem az előadást; kezdetben csak hanglemezről ismertem, pár évvel később már színházból is. 1987-ben az akkori címszereplő, Molnár András sajnálatos balesete miatt csak részleges lehetett az élmény: koncertszerű előadásban láttam először, majd egy év múlva végre a színpadi játék is kiegészítette a művel való kapcsolatomat. Azóta – ha nem is évről évre – időnként megnézem az előadást a húsvét méltó megkoronázásaként. Mindig nagy tisztelettel gondoltam – s gondolok a mai napig – az eredeti szereposztás hosszú évekig egyeduralkodó művészeire; olykor megbocsátó sajnálattal fogadtam el egy-egy kevésbé sikeres új beállást, máskor bosszankodtam olyan színpadtechnikai újításokon, mint az erdőjelenet ködösítése, mégis örömmel tölt el a tovarohanó világban a budapesti Parsifal megbízható mozdulatlansága. Az a fajta megjelenítés, történetmesélés, ami nálunk kezd ódivatúvá válni, s amit a – főként német – rendezői színháztól megcsömörlött külföldiek nosztalgikus rácsodálkozással kezdenek újra felfedezni maguknak.

Húsvét hétfőn pár év kihagyás után kissé megújult formában láttam viszont régi kedvencemet: megdöbbenve tapasztaltam, hogy Monsalvat erdejében a fű nagy részét felszedték (Forray Gábor díszlettervező sajnos nem óvhat már), csak néhány kisebb textildarab maradt a színpadot egykor teljesen elborító drapériából. Megütköztem a második felvonás Klingsor–Kundry-jelenetének megújításán, pantomimosokkal való felduzzasztásán: ahelyett, hogy Kundry a fölé magasodó Klingsorral vívná reménytelen harcát, most két virágfiú karjai közt vergődik, drámai izzásától teljesen megfosztva, szinte mulatságossá silányítva a nagyszerű kettőst. Gyanítom, ez a 2013-as, Nina Dudek általi újragondolás terméke lehet, de amint az erdő korábbi ködös fátyolfüggönyét már eltávolították, úgy a művésznő teljesen felesleges ötleteit is visszavonhatnák a további előadási gyakorlat során. Etikai kérdést is felvet a dolog: az idei színlap nem tartalmazza Nina Dudek nevét, rendezőként csupán Mikó András szerepel rajta. Mikó munkáját lehet hagyománytisztelő szeretettel dicsérni, lehet porosnak, avíttnak nevezni, de ha már bíráljuk, akkor csak azért tegyük, amiről valóban az eredeti rendező tehet. Akárhogy is, új Parsifal-kiállításba az Operaház nem fogott bele, tehát egy ideig marad a jelen produkció a nyolcvanas évek operajátszási kultúrájának lenyomataként. Véleményem szerint egy vadonatúj koncepció megszületéséig hozzá sem kellene nyúlni; hagyni kellene, hogy az egyszerűségében, tisztaságában bájos színpadi világ elsősorban zenei igényesség minél magasabb szintű megvalósulását szolgálja. Amíg manapság a rendezői ötletparádék és szcenikai látványorgiák világában éppen a zenei minőség szorul a külsőségek árnyékába, Operaházunk Parsifal-produkciója dacol az idővel; talán pont egyszerűsége okán marad évről évre életképes, és szólal meg kimagasló zenei színvonalon Wagner hattyúdala.

Amfortas: Molnár Levente (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Amfortas: Molnár Levente (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Idén az újdonság erejével hatott rám a kórus megosztása, mozgatása is. Először jámbor balgaként csak azt hittem, szellőztetési céllal, a hosszú felvonástól elpilledt közönség felfrissítésére nyitják meg a felvonás közepén a nézőtéri ajtókat a harmadikon. Kétségtelen, hogy némi légáramlat is érezhető volt, de aztán a csarnokjelenetben megszólalt hátam mögött az énekkar, úgy, ahogy anno Kovalik Balázs Turandot-rendezésében. Annál inkább meglepő volt ez a Dolby Surround megoldás, mert a nagypénteki előadáson még nem így játszották a művet.

Mindezekkel együtt hétfő este zeneileg kiemelkedő színvonalú Parsifalt kaptunk húsvéti ajándékul az Operaháztól. Christian Badea karmester kissé lassabbra vette a tempót, mint azt korábban megszoktam, bár lemezről ez a terjengősebb előadásmód sem ismeretlen számomra. A két csarnokjelenet és a középső felvonás sodróbb lendülete így is megmaradt, a nyitány szinte földöntúli és ünnepi pátosszal megszólaló dallamvezetésébe nagyon finom érzékkel, szinte lopva építette bele a sötétség erőinek, Klingsor varázsvárának motívumát. Badea tisztes vezénylete alatt kiemelkedően játszott az Operaház Zenekara. Az Énekkar általában egységes hangzásképet produkált, már amennyire ezt a háromemeletnyi és nézőtérhossznyi távolság lehetővé tette. A harmadikon élvezetes volt a hatás, a földszinti nézőket meg kell majd erről kérdezni. A második felvonásban, a viráglányok jelenetében volt hallható némi pontatlanság, bizonytalanság – bár a színpadon voltak mindannyian.

Gurnemanz (Eric Halfvarson) és a Grál-lovagok (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Gurnemanz (Eric Halfvarson) és a Grál-lovagok (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Remek csapat hozta létre az ünnepi varázslatot, a legfontosabb szereplők mindegyike nemzetközi tapasztalatokkal, hosszabb kinti szerződése mellett, külföldi fellépései között érkezett Budapestre. Az ebből fakadó elvárásoknak megfelelően minden főszereplő kiemelkedően oldotta meg feladatát. Molnár Levente a vokális produkció makulátlansága mellett Amfortas testi-lelki fájdalmának expresszív tolmácsolásával sem maradt adósunk. Kovács István valós életkoránál jóval idősebb karaktert játszik Titurelként, lehet, hogy csak ennek tudatában tűnik kevésbé fajsúlyosnak a figura, noha hangilag semmivel sem marad alatta a szerep korábbi megszólaltatóinak. Nem könnyíti meg helyzetét Titurel trónusának a színpad hátsó síkjába történt száműzése sem. Ha egyvalakit kellene kiemelnem a szereplők közül, az a Gurnemanzot éneklő Eric Halfvarson lenne. Igazi világnagyság kiérlelt szerepformálással, az idős lovag terjedelmes szólamának könnyed, minden regiszterében átütő erejű magszólaltatásával. Nem hagyhatom ki: Gurnemanz számomra – talán mások is vannak ezzel így – egyet jelentett Polgár Lászlóval. Hiánya pótolhatatlan űr, nemcsak a Parsifal-produkcióban. Sokáig kételkedtem benne, hogy képes lesz-e valaki hasonlóképp lenyűgözőt adni Gurnemanz szerepében. Halfvarson most lenyűgözött, meggyőzött. Nem az űrt töltötte be, hanem másképp hozott adekvát figurát a vokális perfekció és expresszivitás mellett. Polgár László eszményi, kicsivel az emberi világ felett járó nemes lovagja után Eric Halfvarson megmutatta a figura emberi gyarlóságát, az apródokkal évődő atyai szigorát és humorát is.

Parsifal (Kovácsházi István) és a viráglányok (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Parsifal (Kovácsházi István) és a viráglányok (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Kovácsházi István szintén egy nagy legenda, Molnár András méltó követője, a címszerep immár évek óta kimagasló – és mindig fejlődő – birtokosa. Klingsor alakítója immár hosszabb ideje Egri Sándor, az adott körülmények közt, magas emelvényének szűk terében jól hozza az ellenszenves király figuráját. Ráadásul a már említett pantomim-jelenet Kundryval való párbeszédének drámaiságát is lefokozza. Egri hangszínét az ízlés jegyében szokás bírálni; én most nem teszem: ha nem is a Wagner-szerepekre megálmodott erőteljes basszbaritont halljuk, úgy vélem, Klingsor ellenszenves alakjának összhatásához nem rossz ez a hangkarakter. A furcsa, félénk lány és csábító kurtizán talányos figurájának, az öröklétre kárhoztatott Kundrynak megformálója ezen az estén Németh Judit volt, a szerepnek a nemzetközi színpadokon is avatott tolmácsolója. Németh Judit Kundry transzcendens lényének valamennyi arcát, útjának valamennyi stációját mind szerepformálásban, mind vokálisan sokféle színből építi fel. Nagy énekes, aki meri vállalni, hogy hangja, ha kell, csúnya legyen; sikolt és mély fájdalommal felnyög, máskor igéző hangszínnel csábít; a krisztusi szenvedés kikacagója és az anyai szeretet hírnöke, akinek végső célja a Grál szolgálata és a megváltásban való hit. A szerepformálás és a vokalitás sokszínűségét bámulva már-már észre sem vesszük, hogy olykor egy-két magas hang kiesik a művészi kontroll alól, kiélesedik, hogy aztán átlényegülve rögtön az ábrázolás eszközévé nemesedjék. (Az előadás előtt huszonöt éves pályafutása alkalmából Németh Juditot Ókovács Szilveszter főigazgató és Kovács János karmester köszöntötte az Operaház elfüggönyözött színpadán.)

Zárójelenet (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Zárójelenet (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Jövőre is lesz Parsifal, a szereposztást böngészve ígéretes. Az idei szinte tökéletes volt, jó emlékeim közt őrzöm majd. Csak az a szép zöld gyep, az fog hiányozni…

Fotók: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház

Hasonló bejegyzések