„Csak árnya volt nagyobb” – 3. rész

2014. november 17.

A Dózsa-téma művészi feldolgozásai. KONDOR KATA tanulmányának befejező része

Dózsa György és a felkelés története Erkel operája után kezdte igazán érdekelni a közvéleményt. Az 1880-as évektől a Magyarországon is felbukkanó baloldali mozgalmak indították el azt a folyamatot, amely a 20. század közepére a parasztvezérből megkérdőjelezhetetlen pozitív hőst csinált. Az ideológiai alapú, minden korlátozástól mentes istenítés természetesen nem tett jót a róla készült alkotások esztétikai színvonalának: rengeteg közhelyes Dózsa-ábrázolás jelent meg, még ha akadtak is olyan szerzők, akik újszerű látásmódjukkal vagy problémafelvetésükkel képesek voltak a közéleti-politikai mondanivalón túl művészi eredményeket is elérni a feldolgozásukkal.

Dózsa portréja a húszforintos bankjegyen

Dózsa portréja a húszforintos bankjegyen

A hős

Az irodalomban a századfordulóra jelent meg ismét a korábban Petőfi által képviselt szemlélet: Dózsa hős forradalmár volt, akinek az alakja példaként szolgálhat a hasonló társadalmi törekvésekkel bírók számára, és az elnyomottakért folytatott küzdelme miatt történelmünk legnagyobb alakjai közt van a helye. A 19. század második felében még csak alternatív irányzatokban megjelenő szemlélet ekkora ver gyökeret a szépirodalomban is, melyben Ady Endre verseinek és publicisztikájának is döntő szerepe volt. A Dózsa György unokája című versében a parasztvezér szellemi örökségével való azonosulást hirdeti, Egyszer volt csak kezdetű költeményében egy új Dózsa György eljövetele iránti vágyának ad hangot, míg a Dózsa György lakomáján című alkotásában a keresztes vezér kivégzését szinte mitikus eseménnyé tágítja, ami az urakra átkot hoz, de a népet megváltja. A Dózsa-versek mellett Ady Werbőczyről és az országot toldozó Werbőczy-utódokról is megemlékezik, miközben cikkében egy Dózsa György-szobor felállítását sürgeti (ami meg is történik hamarosan, 1913-tól kezdve egyre több helyen állítanak emléket a parasztvezérnek). Az Ady-kortársak közül Juhász Gyulát is megérinti a téma, Dózsa után című versében a megtorlás képeit festi, melyek nem tarthatnak örökké, egyszer el kell jönnie egy jobb világnak az elnyomottak számára. Hasonló témát ír meg, de balladisztikus hangulatú feldolgozásban Dózsa feje címmel.

Derkovits Gyula: Dózsa a várfokon

Derkovits Gyula: Dózsa a várfokon

Miközben a hivatalos kultúrpolitika továbbra sem rokonszenvez a Dózsa-témával, 1928-ban elkészül az az alkotás, amely a baloldali mozgalmak ikonikus darabja lesz: Derkovits Gyula metszetsorozata. Az expresszionista hatást tükröző képek drámai erővel festi a felkelést, és szinte egy természeti csapás erejével ruházza fel, a művet az erős kontrasztok és a szélsőséges érzelmek jellemzik. Ábrázolásában Dózsa óriási izomzatú, félistenszerű hős, aki még bukásában is méltóságos. A hatvanas évek elején Ránki György komponált művet a metszetek alapján, a zongorára és zenekarra írt 1514 fantázia sodró lendületű mű, amely a Derkovits által megjelenített monumentális indulatokat szólaltatja meg, és óriási fokozások, hatalmas ellentétek, statikus és mozgó szólamok ellenételezése jellemzi. Az egyes metszetekhez egy-egy tételt kapcsoló zenemű végül diadalmas epilógussal zárul.

A Dózsa-témát realisztikus regényben feldolgozni kívánó írók számára két körülmény nehezítette a munkát: túl sokat, egyben túl keveset tudtak róla. Márki Sándor 1913-ban megjelent monográfiája sok tisztázatlan kérdést tett helyre a felkelés történetét illetően, miközben annak indítékaival és eszméivel (amennyiben voltak ilyenek) kapcsolatban továbbra is nagyrészt csak elméleteket lehetett gyártani. Így az írók két lehetséges utat követhettek: vagy letettek róla, hogy hősüknek Dózsát válasszák, és olyan fiktív vagy kevéssé ismert történelmi figurát állítottak a középpontba, akit – ismeretek hiányában – saját fantáziájuk szerint rajzolhattak meg, és szájába adhatták koruk eszméit. Másik lehetőségnek az mutatkozott, hogy az író félretett mindent, amit Dózsáról tudott, csak néhány ismert tényhez ragaszkodott, és írt egy „saját Dózsát”, aki a nevén kívül alig mutatott azonosságot a parasztvezérrel.

Az előbbi esetre példa Gergely Sándor háromkötetes, Dózsa György című nagyregénye. A harmincas évek Moszkvájában élő és alkotó író naturalisztikus részletességgel festi a felkelést: szinte szadista részletességgel magyarázza el a kínzásokat és a kivégzéseket (mindkét fél részéről), miközben műve középpontjába azt a gyakorlati kérdést helyezi, hogyan lehet egy újonnan alakított gazdasági és politikai képződményt működtetni. Központi figurája nem Dózsa, hanem egy művelt diák, Balogh Gábriel, aki igazi fanatikus forradalmár. Bár a regény megpróbálja pozitív hőssé változtatni, egyes jellemhibáit szinte meg sem kísérli mentegetni. Mellette Dózsa súlytalan, kidolgozatlan figura, aki szinte csak rábólint a döntésekre, saját akarata nincs. A gyenge cselekményvezetés és az elnagyolt karakterek a regényt a Dózsa-témának inkább csak terjedelmi szempontból jelentős feldolgozásává teszik.

Akárcsak az ugyan kevésbé monumentális mérettel, de hasonló szemlélettel és teljességre törekvő szándékkal bíró másik századközepi regényt, Szabó Pál A nagy temetőjét. Dózsa-ábrázolás tekintetében azonban ez a mű a másik utat választja, hősét számos elképzelt jellemvonással ékesíti fel, nemzetközi összeesküvésben résztvevő, tudatos forradalmárnak mutatja be, akinek a sorsa egyfajta bukott karriertörténetként értelmezhető: a szervezkedő főurak és az intrikát szövő szépasszonyok között a tiszta lelkű fiatalember nem képes boldogulni. A fiktív elemeknek történelmi témán való felülkerekedése miatt a regény szinte alig foglalkozik magával a felkeléssel, jelentős részét Dózsa elképzelt ifjúkora és katonáskodása teszi ki.

Derkovits Gyula: Menetelők

Derkovits Gyula: Menetelők

Szimbolikus ábrázolás, megváltószerep

Juhász Ferenc A tékozló ország című eposza a hősi Dózsa-képet viszi tovább, de elszakad a realisztikus keretektől. Különös, látomásos világa kozmikus keretek közé helyezi a felkelés eseményeit, ahol minden mindennel összefügg, és a természet gazdagsága egészíti ki, vagy éppen ellenpontozza az emberi világot. A történetmesélés is ennek megfelelően eltávolodik az ok-okozati rendtől, és visszaemlékezések folyamatában zajlik, ahol néha azt sem lehet tudni, ki az emlékező. A megtorlás kegyetlenségei pedig a nagyon színes, asszociatív leíráson keresztül veszítik el naturalisztikus élüket.

A tékozló ország egy olyan motívumot is kibont, amely szintén a 20. századi parasztfelkelés-feldolgozásokban jelenik meg. Már Ady és Juhász Gyula verseiben is feltűnt Dózsa alakjának egyfajta szó szerinti értelemben vett szakralizálása, megváltószerepben való feltüntetése. Ez a megközelítés egészen a 21. századi ábrázolásokig elkíséri a Dózsa-témát: a Honvéd Táncszínház 2010-ben bemutatott Dózsa című táncjátéka népéért meghaló messiásként tünteti fel a parasztvezért. Juhász Ferenc eposza párhuzamot von a keresztesek és Krisztus szenvedése között, valamint a vezérüket megevő népről azt állítja, istenét falja fel, Dózsa halálát pedig a passiótörténet képeivel írja le: „György szívét lándsával megdöfik. Elvégeztetett.”

Az áldozat, illetve az emberevés az a két motívum, amelyek a Dózsa–Krisztus-párhuzamot a legtöbb műben felidézi. Érdekes egybeesés, hogy a hagyomány több helyen azt írja, hogy Szapolyai a kivégzés után egy évig nem volt képes magához venni az Oltáriszentséget (illetve Hevesi Sándor 1514 című drámájában nem látta azt). Bár a felkelést a megváltás történeteként leíró művek egyikében sem szerepel valamennyi motívum, azok együttesen mégis jól felépített rendszert alkotnak. A népvezérnek meg kell halnia saját népéért és ahelyett, így Istennek ajánlott áldozattá válik, akinek a testét, Krisztuséhoz hasonlóan, követőinek kell elfogyasztania. Az újrajátszódó megváltástörténetet fel nem ismerő Szapolyai pedig elszakad Istentől, helytelen szerepet töltve be a szeme előtt lejátszódó áldozathozatalban, ezért nem képes hozzájutni annak analóg változatához.

Derkovits Gyula: Leveretés

Derkovits Gyula: Leveretés

A vívódó ember

A szakrális ábrázolás nem zárja ki, hogy a szerzők Dózsában vagy a parasztfelkelésben a századokra meghatározó döntéseket meghozó ember dilemmáját fessék le. Ezt a szerepet nem is mindig Dózsa játssza, többször Bakócz vagy valamelyik főúr az, aki érzi a népéért viselt felelősséget, és ennek terhe alatt szüli meg nehéz választásait. Ezeket a karaktereket általában a drámai művek hordozzák, bár Herczeg Ferenc Az élet kapuja című regénye, mely a pápaválasztás miatt Rómában járó Bakócz körüli intrikákkal foglalkozik, felvillantja a hazáját fenyegető veszély miatt aggódó érsek képét, aki a keresztesek élére a nép által is kedvelt és elfogadott vezért akar állítani, hogy katonái maguk közül valónak éreznek majd.

Hevesi Sándor 1514 című drámája szintén Bakóczcal foglalkozik, bár a Dózsa-tábor eseményei részben Eötvöstől vett motívumokkal megrajzolva szintén megjelennek (Telegdy lányába itt is egy íródeák szerelmes, bár a Balog nevet viselő fiatalembert ebben a darabban Bakócz bocsátotta el, és a deák, ellentétben a regény Orbánjával, negatív figura, árulóvá válik). Miközben az érsek a főurak és a keresztesek közt, Dózsa saját táborának mérsékelt és radikális oldala közt vívódik, végül a vezér gyakorlatilag belesodródik a felkelésbe az éhező parasztok fosztogatása és az urak támadása közepette. A harcot nem meggyőződésből folytatja, hanem kényszerből, népével együtt nem mindent elsöprő győzelemre, csak egyszerű, jó életre vágyik, míg végül csak a hősi halál jut neki.

Móricz Zsigmond drámatöredéke csak néhány jelenetet tartalmaz, melyek nagy része még Dózsának végvári katona korában játszódik. A vitéz Székelyföldnek egyfajta igazságosztója volt, aki a nép nyomorán próbált segíteni. Nem tartozik se az urak, se a szegények közé, hatalomvágyó felesége hatására próbál felfelé törni, miközben maga is érzi, a nemesek sosem fogják befogadni maguk közé. A Budán játszódó jelenet Bakács vívódását mutatja meg: olyan fővezér kell a keresztes sereg élére, aki még nem kompromittálta magát, és erre az érsek leginkább a fiatal Szapolyait tartaná alkalmasnak.

Szapolyai János

Szapolyai János

Illyés Gyula drámájában Dózsa a világtól elvonultan él, szeretne megmaradni a romlott országban maga számára készített kis menedékhelyén, ám Bebek és Lőrinc felhasználják őt saját céljaik érdekében, és kihasználják a nép iránti együttérzését. Illyés Dózsája idealista, aki nem vágyik kincsre vagy hatalomra, egyetlen célja, hogy segítsen az emberek nyomorán. A hazát nem csupán az urak nélkül, de ellenükben akarja megvédeni, és mikor serege királynak nevezi, visszautasítja azt. Még a főúri várak bevétele után is a török legyőzését tervezi, majd a csöndes visszavonulást és a családalapítást. Ám éppen ez a hajlíthatatlansága okozza vesztét, mivel nem hódol be Zápolyának, hiába csábítja, fenyegeti az, és tárja fel neki: a nép már elfordult tőle. „Senkit nem büntet a csorda oly szörnyen, mint felsült üdvözítőit. Méltán! Mennyországot vesztett velük”- állítja a vajda, ám éppen ő lesz az, aki vágyai meghiúsulásáért dühödt bosszút áll. Dózsa azonban nem bukott üdvözítő, a dráma az emberevésen keresztül ismét a Megváltóval állítja párhuzamba alakját.

1970-ben film készült Dózsáról Ítélet címmel, Kósa Ferenc rendezésében. A két idősíkon játszódó mű a felkelés bukását és az ítélkezést váltogatja a felkelés kitörésével és fontosabb eseményeivel. Miközben mind a nemesek, mind a felkelők oldalán túlkapások és kegyetlenkedések történnek – Dózsa nem kíméli saját embereit sem, ha a sereg rendjét kell fenntartani –, a vezérnek egyszerre kell szembenéznie múltjával és jelenbeli cselekedetei következményeivel. Valaha Erdélyben az ő vétke miatt ölték meg a táborába jövő asszony férjét, most pedig ezrek sorsa van a kezében. Fogságában Werbőczy arról próbálja meggyőzni: ha nem enged az uraknak, elveszejti népét, ha a halált vállalja, azzal beismeri vereségét. Bár Dózsára hatnak az érvek, mégis kitart meggyőződése mellett, és nem hajlandó behódolni az ígéretek ellenére sem. A filmben kimondatlanul megjelenik a felkelések céljaiba és kimenetelébe vetett kétely, amelyet a maga korában az 1956-os forradalomra is lehetett érteni.

Rendhagyó összegzés

Tanulmányunkat nagyrészt a Dózsa-figura feldolgozásainak, értelmezéseinek szenteltük, ám az idézett művekben számos további történelmi vagy fiktív szereplő fordul elő, akiket szintén érdemes áttekinteni abból a szempontból, hogyan változott a megítélésük, illetve milyen szerepet játszanak akár a mű fő konfliktusában, akár a parasztvezér jellemének ábrázolása szempontjából. Mivel a főurak között bizonyos csereszabatosság jelentkezik, a szerzők szinte tetszés szerint váltogatják, mikor melyikük a népnyúzó gaz, akinek tettei igazolják a felkelés jogosságát, így közülük csak azokra térünk ki részletesen, akiknek az interpretációtörténete ennél valamivel bonyolultabb.

Dózsa és a nők

Jókai óta szinte divattá vált, hogy aki közelebbről foglalkozik a keresztes vezér alakjával, valamilyen magánéleti konfliktust is szőjön köré. Az olyan bonyolult szerelmi háromszög azonban, mint amilyen a drámában és később az operában megmutatkozik, ritkaságnak tekinthető, már csak azért is, mert egy idealizált Dózsa-képhez nem illett volna bármiféle jellembeli gyengeség. Ahogyan a boldog szerelem sem felelt meg az önfeláldozó hős történetének: Dózsának mindössze Móricz Zsigmond drámatöredékében van felesége, ám a kapcsolat korántsem mondható harmonikusnak: a nő manipulálja férjét, hogy az minél jobb életet biztosítson számára. Szabó Pál regénye egy elvesztett kedves után csak szeretőt enged meg hősének (boldog családi élete csak az öccsének, Gergelynek van), s bár nem egyértelmű, hogy az író forrásul használta-e Jókait, figyelemre méltó, hogy a nő szintén Csáky-lány, a püspök húga, aki komoly szerepet vállal a korszak politikájában, részt vesz egy huszita összeesküvésben, és finoman irányítja a háttérből a férfiakat.

A történelmi tragédia miatt be nem teljesülő szerelem motívuma több alkotásban is feltűnik. Illyés Gyula drámájában Dózsa kedvesét Annának hívják, a lány jegyesét megölték, a vitéznek kell elrabolt húgait is megmentenie. Ettől kezdve a radikális hangon megszólaló lány végigkíséri a felkelés eseményeit, és végül – ismét Jókaihoz hasonlóan – ő mondja ki a végkövetkeztetést, de a jobb jövő helyett az ország pusztulását jövendöli meg. Egy másik nőalak Dózsa mellett a szegedi bíró több műben is felbukkanó lánya, Pálfi/Pálffy Piroska. Juhász Gyula Dózsa feje című versében a lány is elsorvad a parasztvezér tragédiájának következtében, bár kettejük előtörténetét balladai homály fedi. A Honvéd Táncszínház Dózsa című darabjában viszont a lány is színre lép, és szerelmi jelenetük kétséget sem hagy kapcsolatuk természetét illetően.

Szapolyai János

Dózsa mellett természetesen legnagyobb ellensége, Zápolya is örök szereplője a feldolgozásoknak. Bár a 19. században még akadt történelmi munka, amely idealizáltan tüntette fel őt, a későbbi utókor – elsősorban Dózsa kivégzésének kegyetlensége miatt – nagyon erős ellenszenvvel viseltetett iránta. Hegedűs Géza Dózsa-életrajzában a magyar történelem legellenszenvesebb alakjának nevezi, és más írásokban is annyira negatív a megítélése, hogy mára honlap jött létre a Szapolyai-családdal kapcsolatos tévhitek eloszlatására, és az igaztalan vádak cáfolatára.

Egyetlen motívum van, amely árnyalja az erdélyi vajda alakját: egyes források úgy vélik, kezdetben támogatásáról biztosította Dózsát, hogy felhasználja saját érdekében, a főúri párttal szemben. Ennek hatására egyes művek az okos intrikus szerepében tüntetik fel, aki kezdetben rokonszenvez Dózsával, és meg akarja nyerni céljainak. Ebből a szempontból Illyés Gyula drámája a legérdekesebb, akinél Zápolya mindent megtesz, hogy a fogságba esett Dózsát rábírja, ketten vegyék át az ország vezetését. Nem engedi foglyát Budára vinni, mivel attól tart, ellenségei kivégeztetnék a „barátját”, hanem ravaszul próbálja maga mellé állítani a vezért, mert tudja, általa tömegeket nyerhet meg. „Akié a parasztkirály, azé most a parasztság, de a királyság is” – mondja Báthorinak, és csak mikor Dózsa következetesen kitart vele szemben, válik dühében azzá a bosszúálló szörnyeteggé, akinek más művek is festik.

Werbőczy István

Derkovits Gyula: Verbőczy

Derkovits Gyula: Verbőczy

A Tripartitum íróját szintén a 19. századtól kezdve marasztalta el az utókor, hiszen őt tették felelőssé azokért a rendelkezésekért, amelyek a jobbágyság helyzetét évszázadokra megnyomorították. Így általában Szapolyaihoz hasonlóan negatív színben festik, még ha kissé háttérbe szorul is mellette, hiszen egy törvénykönyv kevésbé képes megmozgatni az utókor fantáziáját, mint valamely véres esemény. Szabó Pál regénye személyes sértettségnek tulajdonítja a Hármaskönyv egyes passzusait, a regényben Werbőczy az erőszaktevőkkel szemben azért olyan szigorú, mert a nála vendégeskedő Dózsa – miután az urak játszmáikkal felingerelték – rárontott a feleségére. Az egyetlen kivétel a Werbőczy-ábrázolásban Az ítélet című film, melyben ő kapja azt a szerepet, amelyet Illyésnél Zápolya: megpróbálja maga mellé állítani a parasztvezért, hogy elkerüljék a vérontást. A filmben éppen ő az, aki felhívja az ítélkező urak figyelmét: kegyetlenségük szándékaikkal ellentétesen is elsülhet, lehet, hogy a nép nem rémülettel, de csodálattal fog emlékezni Dózsára.

Bakócz Tamás

Az esztergomi érsek alakját szintén ellentmondásosan ítéli meg a művészi hagyomány. Számos mű azzal vádolja, hogy a keresztes háború meghirdetése után magára hagyta az összegyűlt sereget, helytelen vagy gyenge intézkedéseivel maga idézte elő a felkelést, majd sorsára hagyta a jobbágyokat. Miután a felkelés kitört, helyzete ellehetetlenül, a köznemesi párt végre félreállíthatta a király egyik kedvelt emberét, és miatta hozzák meg a jobbágyok egyházi méltóságra kerülését tiltó törvényeket.

Az általános Bakócz-képpel szemben néhány alkotás a korszak nagy gondolkodójaként, Magyarországért felelősséget érző, cselekedni akaró emberként mutatja be az érseket. Herczeg Ferenc regényében azért munkálkodik Rómában a pápaságért, mert ezt az egyetlen esélyt látja hazája számára a török veszedelemmel szemben, veresége után pedig a keresztes háborúba helyezi minden reményét. Hevesi Sándor drámájában is igyekszik úgy mozgatni a szálakat, hogy a széthúzó főurakkal szemben nagy tettel segítse az ország helyzetét. Ebben a műben nem is hagyná magára Dózsát, de mikor a királyhoz indul, már késő: a kivégzés híre jut csak el hozzá.

Ulászló király

II. Ulászló

II. Ulászló

A király alakja egyetlen műben sem tölt be központi szerepet, bár gyakran megjelenik. A feldolgozások szinte kivétel nélkül az ő megítélésében is az Eötvös által kijelölt utat követik: Ulászló gyenge, beteges, az uralkodás terhet jelent a számára. Felesége halála után magába zárkózik, ha csak teheti, nem foglalkozik az államügyekkel, eközben a királyi kincstár kiürül, a főurak pedig tetszés szerint garázdálkodhatnak. Ha mégis gyűlésre kerül a sor, a király kiszolgáltatott az urakkal szemben, kétségbeesetten keres valakit, aki támogatná, miközben nem képes a főúri és a köznemesi párt ellentétén úrrá lenni.

Bornemisza János

Jókai és Erkel műve kivételesnek tekinthető Bornemisza János ábrázolásának szempontjából. A főúr lényegében a felkelés egyik leverőjének tekinthető: még ha nem is fűződnek nevéhez olyan kegyetlenségek, mint Zápolyáéhoz, a mozgalom Pest környéki, észak- és közép-magyarországi legyőzése az ő nevéhez köthető. Így például Juhász Ferenc műve a többi nemes úrral hasonló negatív színben tünteti fel, a legtöbb szerző pedig egyszerűen hallgat róla. Ahogyan a 19. század közepi eszmény, az összefogás egyre kevésbé szerepel a későbbi művek értékrendjében, pozitív hősként a főurak közül jóformán senki sem jelenik meg.

Lőrinc pap

A ceglédi plébános legendás alakja körül két, jól körülhatárolható megközelítés körvonalazódik. Egyrészt gyakran ő a Dózsánál is szélsőségesebb fanatikus, aki belehajszolja a parasztokat az urak elleni támadásba. Másrészt, ettől sok esetben egyáltalán nem függetlenül, ő a felkelés értelmiségi vezetője, akinek ideológia is van a tettei mögött, és sokkal tudatosabban tartja kézben a szálakat, mint a sereget névleg vezető Dózsa. Előbbi felfogásra már Erkel operáját is példának hozhatjuk, de hasonlóképpen jelenik meg Szabó Pálnál vagy Az ítélet című filmben. Utóbbira Eötvös regényét hozhatnánk fel, melyben Lőrinc szinte maga a forradalmi lelkület, az elpusztíthatatlan, aki újra és újra felüti a fejét, és ha valahol nem ér el sikert, odébbáll, és máshol próbál szerencsét.

Derkovits Gyula: Lőrinc pap

Derkovits Gyula: Lőrinc pap

Mivel Lőrinc papról sokkal kevesebbet őrzött meg a történelem, mint Dózsáról (sőt, utaltunk rá a történelmi bevezetőben, hogy valószínűleg nem egyetlen személyről szólnak a beszámolók), halála körülményei is ismeretlenek, így lehetőséget adott a szerzőknek, hogy belőle megkötés nélkül alkothassák meg azt a forradalmár-alakot, akit művészi mondanivalójuk kívánt. Eötvös regényéhez hasonlóan, a legtöbb mű végén életben marad, akár valamiféle tanulság kimondása, akár újabb felkelések kirobbantása céljából, néha pedig csupán azért, hogy alakja misztikus aurát vonjon a felkelés köré.

Dózsa Gergely

Az ifjabb testvér szerepeltetése általában egy célt szolgál: kontrasztot állítani az indulatos, keményszívű bátyjával szemben. Gergely általában szelídebb, békülésre hajlamos, óvja és visszafogja testvérét a szélsőséges tettektől. És fordítva, a vezérnek az öccse az egyetlen, aki közel áll hozzá, aki szereti, és akit ő maga is szeretni tud. Már Eötvös regénye is úgy jelenítette meg a parasztvezér ifjúságát, amelyben a zárkózott György szívéhez csak egyvalaki férkőzhetett közel, a jó pár évvel fiatalabb öccse. Ő később a csatákban mérsékli bátyja indulatait, és az mindent meg is ígér neki, hogy maga mellett tartsa. Éppen ezen tulajdonságai miatt tűnik fel – egyetlen kivételként – negatív színben Gergely Sándor regényében, mivel a felkelést erős ideológiai háttérrel leíró mű csak a forradalmi hevületű figurákat tudja hősként bemutatni, a mérsékeltek mind valamiféle jellembeli gyengeséggel, rosszindulattal, álnoksággal rendelkeznek.

Zárszó

Messzire kerültünk a 19. század önmérsékletre és összefogásra intő műveitől. Dózsa egyértelmű pozitív hőssé válásával a nemesekből megátalkodott gonosztevők lettek, akikkel lehetetlen az együttműködés. Az eseményeket kevésbé fekete-fehéren ábrázoló művek azonban időről időre felvetik az összefogás lehetőségét: kivel lehet szövetséget kötni, mire vezetnek az országon belüli ellentétek, hogyan lehet megtalálni a sokak számára legjobb döntést? Az eredendő ellentétek feletti összetartásnak szép szimbóluma lett Dózsa és Werbőczy nevének együttes emlegetése: a jobbágyságért életét áldozó keresztes vezér és az urakat képviselő jogtudós a múlt távlatában már megférnek egymás mellett. Így írja le Sánta Ferenc Három hely című művében a szívében egyaránt helyet foglaló két történelmi alak nevét, így illeszti őket egymás mellé József Attila A Dunánál című versében: „Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa – / török, tatár, tót, román kavarog / e szívben, mely e multnak már adósa / szelíd jövővel – mai magyarok!”

Felhasznált irodalom:

Gergely Sándor: Dózsa György, Bp., 1954.
Hegedűs Géza: Dózsa György, Bp., 1972.
Herczeg Ferenc: Az élet kapuja. In H. F.: Történelmi regények, Bp., 1983.
Hevesi Sándor: 1514, Bp., 1921.
Illyés Gyula: Dózsa György, Bp., 1956.
Juhász Ferenc: A tékozló ország, Bp., 2013.
Kulin Ferenc: Hódíthatatlan szellem, Budapest, 1982.
Móricz Zsigmond: Dózsa György, In M. Zs.: Színművek, Bp. 1956.
Pomogáts Béla: Dózsa György alakja a magyar költészetben, http://www.mnyknt.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=1520:dozsa-gyoergy-alakja-a-magyar-koelteszetben&catid=41:nyek-cikkek&Itemid=68
Romsics Ignác: Székely Dózsa György. Haramia és/vagy népvezér? Rubicon, 2014/3., 5-29.
Szabó Pál: A nagy temető, Bp., 1972.
Szapolyai János erdélyi vajda, magyar király, http://szapolyai.hupont.hu/

A tanulmányban hivatkozott egyéb művek:
Az ítélet, Kósa Ferenc filmje, 1970.
Derkovits Gyula: Dózsa György, metszetsorozat
Dózsa, a Honvéd Táncszínház előadása, 2010.
Ránki György: 1514, fantázia zongorára és zenekarra

Hasonló bejegyzések