A Dózsa-téma művészi feldolgozásai: Erkel operája. KONDOR KATA tanulmánya
A Dózsa György keletkezése és első színrevitele
Jókai drámájának 1857-es megjelenése után nem sokkal, már 1864-ben beszámolt róla a sajtó, hogy Erkel új, Dózsa György című operáján dolgozik, melynek szövegkönyvét Szigligeti Ede írta. A komponálásban ugyan a zeneszerzőt fiai is segítették, a munka mégis lassan haladt. Bár koncerteken korábban is elhangzottak részletek a darabból, a teljes művet a Nemzeti Színház csak 1867. április 6-án mutatta be. Erkel ugyanakkor a premier után is folyamatosan dolgozott művén, javításokat végzett rajta, a második felvonásnak négy változata is elkészült. A mű a közönség körében nem aratott osztatlan sikert, mindössze tíz előadást élt meg, utoljára 1869 januárjában adták. Bár a zeneszerző még ezután is változtatott rajta, életében többször már a teljes opera nem került színre.
A korabeli viszonylagos sikertelenségnek elsősorban az lehetett az oka, hogy a darab a kiegyezés évében került színre. A közönség, és különösen a korszak meghatározó gondolkodói kifogásolták, hogy amikor az egész ország megbékélni próbál, Erkel ilyen „lázító” darabbal áll elő. A kritika ugyanakkor több ponton dicsérte a művet: értékelték, hogy Erkel végre hajlandó volt a korabeli német zene, elsősorban Wagner bizonyos vívmányait beolvasztani művébe, így csökkentek a zárt számok, a zene sokkal inkább a drámaiság, drámai kifejezőerő hordozója lett. Ennek ellenére, amikor a mű legjobban sikerült részeit méltatták, rendre a zárt számokat emelték ki, a Fegyvertáncot (amelyről később közzétették, hogy Erkel Gyula komponálta), Rózsa áriáját és a nagyszabású kórusjeleneteket.
Változások Jókai drámájához képest
Bár a szakirodalom elmarasztalja Szigligeti Edét, amiért nem tömörített kellőképpen az eredeti anyagon, a librettista természetesen számos húzást hajtott végre rajta. Kimarad például az ottani negyedik felvonás első jelenete, a döntő csata, Barna halála, valamint Dózsa és Bornemisza párviadala, amely az előbbi fogságba esésével végződik. A legfontosabb változtatás azonban nem rövidítés, hanem betoldás: a drámában Dózsa börtönbeli vízióit csak egy egészen rövid jelenet mutatja meg, amelyben a hős elfogadva sorsát, már csak egyetlen feladatot lát maga előtt: meghalni kell még tudni. Az operában itt következik azonban az egész mű egyik legtöbbet méltatott jelenete, Rózsa és a jósnő álombeli felidéződése, akik egyfajta ördög-angyal párosként küzdenek a hős lelkéért.
Elsősorban a 20. századi szakirodalom igyekezett rávilágítani, hogy Erkel Dózsája forradalmibb, mint Jókaié. 1945 után egy hibákkal teli, önnön sértettségből harcot kezdő Dózsa nem volt kívánatos a kultúrpolitika számára, így a zenetörténészek – mivel a muzsika sokak számára kevésbé egyértelműen dekódolható, mint a nyelv – Erkel zenéjében próbálták felfedezni azt a forradalmi hevületet, amit a drámából hiányoltak. Való igaz, az operában a nagy csatakórusok magával ragadó és lelkesítő jelenetek, ám ettől még Erkel műve nem fest egysíkúbb, pozitív hőst, mint Jókaié, sőt, mai szemmel nézve az opera egyik legfontosabb erénye az a bonyolult lélekábrázolás, amivel a zene gyarló, emberi léptékű hősét festi.
Miről szól a Dózsa György?
Az eredeti opera öt felvonásos, később Erkel változtatásai nyomán létrejött egy négy felvonásos változat is, amelyben a lerövidített második és a harmadik felvonás tartozik egybe. Ezúttal a cselekményt öt felvonásra tagolva közöljük.
1. felvonás: Buda
Lőrinc pap hirdeti a keresztes hadjáratra felszólító pápai bullát. Közben a királyi palotában nagy ünnep készülődik: a király kitüntet egy jeles végvári harcost, Dózsa Györgyöt, és nemességet adományoz neki. A főurak, élükön Zápolyával, gúnyolódnak, micsoda komédiát rendez itt a már eddig is lenézett Ulászló király, milyen könnyű manapság nemessé lenni. A nép éljenzi Dózsa Györgyöt, aki esküt tesz hazaszeretetéről.
Az eskü után egy szép főúri lány, Csáky Lóra lép elő, és feltűzi Dózsa mellére a keresztet, melyet maga hímzett. A férfit elragadja a lány szépsége, nem is tudván, milyen veszélybe sodorja magát ezzel: Lóráért két főúr, Zápolya és Bornemisza is epekedik. A lány egyébként jobban szíveli az utóbbit, míg az erdélyi vajda köszöntését észre sem veszi, Bornemiszáét mosollyal fogadja. A három férfi a hölgy iránti vágyain és reményein töpreng.
A tercett után Zápolya gúnyolni kezdi Dózsát, mire az önérzetesen válaszol, a keresztes had fővezéreként még az erdélyi vajdát sem érzi maga fölött állónak. A nevető főurak távozásával Dózsa magára marad sértett büszkeségével, meg akarja mutatni a főuraknak, kivel is húztak ujjat.
Egy parasztlegény és egy leány érkezik Dózsa falujából: Barna, a gyerekkori pajtása, és Rózsa, otthon hagyott menyasszonya. A lány vágyott kedvesét látni, így átutazták az országot, hogy vele találkozhasson. Dózsa zavarban van, nemessé válva messzinek tűnik neki az egykori falusi élet. Rózsa homályosan panaszkodik az otthon történtekre, majd amikor Dózsa szándékosan nem ért belőle, Barna, aki titokban szerelmes a lányba, a férfi szemébe vágja az igazságot: Zápolyának odahaza megtetszett a kedvese, de mivel az visszautasította, felgyújtották a vitéz házát, anyját pedig, aki védte Rózsát, börtönbe csukták, ahol meghalt. Dózsában iszonyú indulatok támadnak, de helyzetéből adódóan csillapítani igyekszik azt, mire Barna csalódott lesz: az úri szív már nem érzi a szegények nyomorát. Közben megkezdődik a keresztesek felavatása, és az imához Dózsa és menyasszonya is hozzáfűzi saját, személyes könyörgését.
2. felvonás: Buda, a királyi palota
A királynak neve napja van, mulatozik a nemesi sereg a palotában. Zápolya és a főurak most is Dózsán és az uralkodón köszörülik a nyelvüket, de mikor Lóra is szóba kerül, Bornemisza rájuk szól, ne mocskolják be egy tisztes hölgy nevét. Érkezik a király, és Lóra egy költőt hoz elé, aki a haza ellenségeiről énekel, legnagyobb veszélynek a belső széthúzást nevezve. Az urak persze megsértődnek, és kedvükre valóbb dalt követelnek, így a költő most a régi dicsőségről énekel, de ezzel sem jár jobban a hallgatóság, hiszen a végkövetkeztetés szerint ez a dicsőség már a múlté lett. Végül az urak kívánságára még a lányka kék szeméről és a jó lóról is képes úgy énekelni, hogy az ő hibáikra hívja fel a figyelmet.
A király távozta után Zápolya felrója Lórának a tréfát, de a lány a szemébe vágja, igaza van a költőnek, hiszen az urak csak mulatoznak, és nem tesznek semmit a hazáért. Bezzeg Rákoson áll egy igazi férfi, aki épp arra készül, hogy a rongyos seregéből igazi hadat faragjon. A hölgyek Lóra pártját fogják, és a két tábor között veszekedés tör ki, melynek az a vége, hogy az urak megfogadják, a sértés miatt szétkergeti a pórhadat.
3. felvonás: Rákos mezeje
A sereg reggeli imája után a sátorhelyek kiosztása következik. Mivel mindenki magának akarja a legjobb területet, hamar összevesznek, először a polgárság céhei, majd a polgárok és a parasztok. Barna és Rózsa megjelenésére Ambrus, a szabók vezére abba ugyan beleegyezik, hogy Dózsa menyasszonyának átengedje a sátrát, de a parasztlegénybe beleköt, így végül a jelenet nagy verekedésbe torkollik.
Lőrinc pap jön, és rendet teremt. Dühösen prédikálni kezd arról, ki ellen kellene a seregnek inkább támadnia, ahelyett, hogy egymást marják. Ki a mi ellenségünk? – kérdezi. Az ördög, de az messze van, a pokolban. Aztán a török, de az is messze van, egy másik országban. Ki hát az az ellenség, aki a közelben van? Az úri rend. A sereg dühösen felzúg az urak ellen, mikor Zápolya érkezik. A főúr mindennek elmondja a pórhadat, mire Barna ellentmond neki, és a parasztok hazaszeretetére hivatkozik. Zápolya szökött jobbágyára ismer benne, és el akarja hurcolni őt és Rózsát. Dózsa érkezik, és a nemesek urának nevezi magát: a keresztesek táborában ő a vezér, ő parancsol. A főúr gúnyosan letépi Dózsa melléről a Lóra által hímzett keresztet, mire a vezér őrült haragra gerjed, és megüti Zápolyát, a keresztesek és az urak között pedig kitör a csata.
4. felvonás: csatatér Temesvár mellett
A sereg egy jövendőmondó szolgálataira kíváncsi, de az legtöbbjüket elküldi maga mellől. Barna és Rózsa azonban felkelti az érdeklődését, és rögtön átlátja a közöttük fennálló viszonyt: a férfi szereti a lányt, de az mást szeret – immár szintén viszonzatlanul. Jóslatában homályosan és sötéten utal valamilyen eljövendő boldogságra, és nagyon zokon veszi, mikor Barna kételkedik benne.
Dózsa érkezik, és a jósnő királyként üdvözli. A vezér próbára teszi, kitalálja-e, mit rejt a kezében – egy szalagot, melyet a rabságba esett Lóra vesztett el. Mikor a jósnő sikerrel jár, Dózsa megfontolja, hogy higgyen neki, és a szép jóslatért fizetséget ígér, ám nem adja meg annak a kérését, a szalagot, csak néhány ezüstpénzt. A jósnő baljóslatúan felel: Dózsa a koronát ingyen kapja, hát ő is ingyen jósolt neki. Rózsának fáj, hogy kedvese így kötődik egy másik nő holmijához, Dózsa pedig ismét úgy tesz, mintha nem venné észre, és megpróbálja rávenni menyasszonyát, válassza inkább Barnát.
Dózsának ítélkeznie kell az elfogott főurak fölött. Előtte azonban Lórát kéreti, és már előre örül, hogy a társaiért sírva könyörgő lánynak majd megbocsáthat. Azonban csalódnia kell: Lóra nem törik meg, szemébe vágja vétkeit, és kész elviselni, bármi is várjon rá. Dózsa azonban szintén büszke, nem ítéli el a rabokat, hanem nagylelkűen szabadon bocsátja őket, csak esküjüket kéri, hogy többé nem támadnak ellene. Mind meg is esküszik, kivéve Bornemiszát, aki azt mondja, Dózsa a haza ellensége, akit le kell győzni. Bátorságával elbűvöli Lórát, Dózsa azonban vele is kegyes, mígnem eszébe jut, a jósnő milyen kitételt fűzött szép jóslatához: csak attól tartson, aki a bort meg nem issza. Rögtön bort hozat, hogy ellenőrizze, nincs-e a foglyok között az illető, de mindenki kiissza a poharát. Ám megmutatkozik a jósnő első csele, hiszen a kitétel a főúr nevére vonatkozik, de Dózsa, mikor tudomást szerez erről, elhessegeti a rémképei: bolond, ki jóslatokban hisz – mondja. Egy kérését viszont nem teljesíti a szabadon bocsátott Bornemiszának, Lórát maga mellett tartja.
A sereg zúgolódik: mi történt Dózsával, hogy elereszti ellenségeiket? Barna felfedi a titkot, a Lóra iránti szerelem enyhítette meg a vezér szívét, de őrá bízta a lány őrzését, és az éjszaka titokban megöli majd, hogy visszatérítse a vezér szívét a csatához – és Rózsához. A lány azonban meghallja, mire készülnek a keresztesek immár sikeresebb vetélytársnője ellen, ezért belopózik sátrába, és titokban ruhát cserél vele. A szökésért cserébe csak annyit kér, ha Dózsa kerülne bajba, Lóra is segítsen rajta.
Barna jön, és a sötétben leszúrja a sátorban talált lány. Az ellenség támadására azonban Dózsa is megérkezik, hogy biztonságba helyezze rabnőjét. A halottat látva megátkozza a gyilkost, de hamarosan kiderül az igazság, és Dózsa fájdalmasan gyászolja meg egykori szerelmét, a teljesen összetört Barnával együtt.
5. felvonás: Temesvár, börtön
Dózsa fogságba esett, lázálmokat lát. Megjelenik előtte egykori otthona, és az őt váró Rózsa, de a jósnő árnya megzavarja a jelenetet: a lány meghalt, Dózsa pedig pusztulást hozott népére. Miközben Rózsa az angyalok közül hívogatja kedvesét, a jósnő feltárja egykori jóslata valódi jelentését: tüzes vasból készül a trón és a korona. Dózsa azonban Istenhez fordul, bánja bűneit, és reméli, majd egy jobb kor véghezviszi, ami neki nem sikerült.
Lóra érkezik, a Rózsának tett ígéretnek megfelelően meg akarja menteni Dózsát. A vezér azonban vállalja a sorsot, a tűz majd megtisztítja lelkét, és az Úr magához fogadja. Egyetlen kérése van csupán, amely enyhülést hozhat szenvedéseiben: Lóra egy csepp szánalommal, egy könnyel a szemében nézzen rá. A lányt megérinti a férfi önfeláldozása, a könnycsepp megjelenik, és miközben a kínzók gúnyolják a meghaló parasztvezért, az angyali kar magához veszi lelkét.
Néhány gondolat az operáról
Az Erkel-műben német hatás mutatható ki, az újszerű zenei eszközök számos érdekes dramaturgiai megoldást eredményeznek. A szakirodalom gyakran említi a wagneri énekbeszéd magyar környezetbe való átültetését, ám nem pusztán újszerűsége vagy haladó volta miatt érdekes ez a megoldás. Erkel remekül vette át Wagnertől azt is, adott esetben hogyan kell az énekbeszédet a dallammal ütköztetve drámai hatást elérni, vagy a szereplők viszonyát lefesteni. Az utolsó felvonásban többször is előfordul, hogy miközben megszólal valamely szereplő beszédszerű szólama, egy másik szereplő vagy a zenekar az ugyanahhoz a szöveghez köthető dallamot játssza, erős kontrasztba állítva például az égi boldogság közvetlen tükröződését Rózsa és az angyalok szavaiban, és annak földi visszfényét Dózsa szárazabb, fojtott érzelmeket viselő szólamában.
A jósnő-jelenet a mű megítélésében általában a közhelyesebb részletek közé sorolódik. Való igaz, hogy csupán a Dózsa-irodalmat nézve is sok példát találunk jóslatokra, jósnők szereplésére a parasztvezér sorsával kapcsolatban. Ugyanakkor nem lehet elmenni amellett sem, hogy Erkel jósnője szó szerint túlnő ezeken az elődökön, szinte a világot uraló egyik démon lesz belőle. Mikor Dózsa nem hajlandó átadni neki a fizetségül kért szalagot, saját végzetét fordítja maga ellen, a jövendőmondó, hasonlóan a meselogika nem megfelelően jutalmazott jótevőjéhez, elveszejti azt, aki nem adta meg neki, amit kívánt. Az pedig külön érdekessége a jelenetnek, hogy éppen Lóra szalagja az a kincs, amit a vezér nem hajlandó átadni, hiszen közvetetten a lányhoz való ragaszkodása okozza vesztét, nem csak a felkelés kitörése, de később, a rabok szabadon bocsátása miatt is.
Az opera egyik legnagyobb érdeme a különös gonddal ábrázolt címszereplő, akinek árnyalt jellemzése nem csupán a magyar operairodalomban számít különlegesnek. Erkel Dózsája jó szándékú és jóra hivatott, ám folyamatos bizonyítási vággyal küzdő ember, aki a nemesek közé kerülve mindenáron meg akarja mutatni, ő sem ér kevesebbet azoknál. Ennek a felemelkedési vágynak lesz az egyik konkrét, kézzelfogható tárgya Lóra, a szépséges nemes lány, aki egy személyben testesíti meg mindazt, amire a frissen kinevezett Dózsa vágyik: rangot, megbecsülést. Az élményeknek hatására a vitéz már nem képes az maradni, aki volt, egykori barátaival elbeszélnek egymás mellett, és bármennyire szereti is Rózsát – leginkább mint testvérét –, a lány már nem elég neki. Akik forradalmi szemléletet kerestek a műben, rendre kifogásolták a zárójelenetet: miért kíván a megtisztuló hős egy könnycseppet egykori imádottjától? Pedig ez a jelenet remekül beleillik Erkel Dózsájának jellemébe, aki hősként is ember és férfi marad: az áldozat vállalása nem szüntette meg benne teljesen büszkeségét, még most is arra vágyik, hogy elismerjék, hogy a csodált nő lássa nagyságát, és a zenében újra felcsendül a büszkeség hangja. Azzal, hogy Erkel az opera utolsó pillanatáig emberi hőst fest elénk, egyetlen percre sem engedi őt egydimenziós, papírmasé-karakterré válni, hanem különleges, izgalmas ember fejlődéstörténetét mutatja meg.
A mű utóélete, előadásai
Erkel halála után sok évnek el kellett telnie, hogy művét ismét hallani lehessen. 1950-ben a Magyar Rádió részleteket rögzített belőle, és bár 1952-ben az Operaházban történt egy kísérlet a mű egészének bemutatására, a felsőbb politikai vezetés végül nem engedélyezte azt. Ezután sokáig csak részletek jelentek meg egyes árialemezeken: Dózsa esküje, a Dal a régi dicsőségről, a Jósnő áriája vagy Rózsa búcsúja, illetve időnként a Fegyvertánc is felcsendült. 1991-ben készült teljes(nek mondott) felvétel a műből, ekkor Németh Amadé és Ruitner Sándor átdolgozásában rögzítették az operát. Bár a zenei megvalósítás színvonalas volt, az átdolgozás kevésbé lett sikeres: olyan fontos részek hiányoztak a darabból, mint például az utolsó felvonás álomjelenete, a szövegmódosítások pedig néha egészen szembe mentek a zenével.
1994-ben az Erkel Színház műsorra tűzte a Dózsa Györgyöt Tóth János rendezésében, Oberfrank Géza vezényletével. Erre az alkalomra új átdolgozás készült, Mészöly Dezső és Oberfrank Géza munkájaként. Bár ez a változat közelebb van a mű eredeti dramaturgiájához, az előadás mégsem aratott egyértelmű sikert. A kevéssé sikerült rendezés mellett, amely nagy történelmi tablót próbált színpadra vinni, és nem volt túlságosan érzékeny a mű egyik legfőbb erénye, az árnyalt lélekrajz iránt, oka volt ennek a részben sikerületlen szereposztás. Utoljára 2010-ben, az Erkel-év alkalmából hangzott fel a Dózsa György, két alkalommal, koncertszerű előadásban, keresztmetszetben, az 1994-es átdolgozás húzott változatában, a mostanival sok pontos azonos szereposztásban.
(Folytatjuk)
Fotók: Felvégi Andrea, Mezey Béla
Felhasznált irodalom:
Bónis Ferenc (szerk.): Erkel Ferencről és koráról, Bp., 1975.
Fodor Géza: Az ismeretlenből a félreismertségbe, avagy a Dózsa György útja Erkel színházától az Erkel Színházig. In F. G.: Zene és színház, Bp., 1998, 297-314.
Legány Dezső: Erkel Ferenc művei és korabeli történetük, Bp., 1975.
Németh Amadé: Erkel, Budapest, 1979.
Somfai László: Az Erkel-kéziratok problémái, Bp., 1961.
Szabolcsi Bence: A magyar zenetörténet kézikönyve, Bp., 1955, 41-47.
Szabolcsi Bence: A 19. század magyar romantikus zenéje, Bp., 1951.
Till Géza: Opera, Bp., 1973.
Winkler Gábor: Barangolás az operák világában I., Bp., 2003, 571-575.