A Dózsa-téma művészi feldolgozásai az Erkel-opera közelgő előadása előtt. KONDOR KATA tanulmánya
Idén a Dózsa-évfordulóról emlékezünk meg: pontosan 500 esztendeje tört ki a parasztfelkelés, amely – szinte hihetetlen módon – a mai napig nem hagyja nyugodni a közgondolkodást: időről időre felröppennek nézetek, amelyek az egyik vagy a másik oldalnak adnak igazat, néha olyan heves indulatokkal kísérve, mintha a napi politika eseményeiről lenne szó. A mai napig születnek tanulmányok, cikkek vagy akár műalkotások a témában, jelezve, hogy még mindig van mit mondanunk a fél évezreddel ezelőtt történtekről. Természetesen mi nem szeretnénk igazságot tenni, egyrészt mert nem hiszünk abban, hogy a történelemben jók és rosszak szembenállását kellene keresni, másrészt mert művészeti témájú oldalként a Dózsa-téma feldolgozásai, zenei, irodalmi, színházi, képzőművészeti továbbélése érdekel minket. A művészet pedig elsősorban nem a múltról, hanem a jelenről szól, kisebb részt az alkotó, nagyobb részt a befogadó jelenéről.
Tanulmányunk középpontjában természetesen Erkel operája áll, amely önmagában is elég sokaknak jelenthet újdonságot, hiszen sosem tartozott a szélesebb körben ismert darabok közé, alig néhányszor mutatták be a keletkezése óta eltelt kis híján százötven évben. Mégsem csupán az operát szeretnénk megismertetni az olvasókkal (miközben persze megragadnánk az alkalmat, hogy a közelgő előadáshoz is kedvet csináljunk, és némi fogódzót adjunk), hanem a Dózsa-téma szélesebb kultúrtörténeti aspektusait kívánjuk bemutatni. A történelmi hátteret csak olyan terjedelemben fogjuk ismertetni, amennyi a művek értelmezéséhez szükséges, illetve amennyire a történelemtudomány állása szerint lehetséges, hogy elválasszuk a valós eseményeket a teremtő képzelet és a legendaképződés produktumaitól, nem a történeti hűség igénye miatt (ez bármilyen, akár történelmi témájú, ám fiktív mű esetében értelmetlen felvetés lenne), hanem a gondolkodásmód, a történelmi téma megközelítésének jobb megértése érdekében.
A kortárs recepció vázlatos áttekintése után Erkel művének közvetlen előzményeire, a reformkori művekre fókuszáljuk a figyelmünket. A 19. század Dózsa György megítélésében is újat hozott, és a vele foglalkozó alkotásokat megismerve láthatjuk, hogyan megy végbe az a gondolkodásmódbeli változás, amely az elítélt parasztvezérből hőst csinál. A legnagyobb terjedelmű részt természetesen az Erkel-operának szenteljük, ám az áttekintésünket nem fejezzük be vele, hanem egészen napjainkig követjük a téma továbbélését, hiszen az a 20. században érte el legnagyobb népszerűségét (számos gyengébb művet is eredményezve). Végezetül még egyszer áttekintjük az egész anyagunkat, ezúttal azonban nem a kronológia, hanem egyes jellemző történelmi és fiktív szereplők, és a hozzájuk köthető fontosabb motívumok mentén.
Mi történt 1514-ben?
Ahogyan már említettük, a hagyomány, a történelmi legendák nagyon erősen meghatározzák a parasztháború eseményeiről kialakult képünket, sőt, évszázadokon keresztül történelemtudományunkat is befolyásolták: több eseményről csak a néhány évtizeddel ezelőtti kutatások fedték fel, hogy semmilyen forrással nem lehet igazolni megtörténtüket. Ami pedig a felkelés ideológiai hátterét jelenti, abba minden kor belelátta saját eszméit, hogy aztán a 16. században hírből sem ismert gondolatokkal, nézetekkel ruházza fel Dózsát és a többi vezért. Írásunk első részében azokat a történéseket vázoljuk fel, melyeket a történelemtudomány valósnak vél, elkülönítve a legendáktól és az utókor hiedelmeitől.
A felkelés előzményeit 1513-ban kell keresni. II. Gyula pápa halála után a bíborosok Rómában új egyházfő megválasztására készültek. Magyarországról Bakócz (egyes művekben Bakács) Tamás esztergomi érsek (aki témánk szempontjából nem elhanyagolhatóan jobbágyi származású is volt) politikai szövetségesein keresztül jó eséllyel pályázott a pápai trónra. A testület azonban nem akart nem itáliai származású pápát választani, így Giovanni Medicit, a később X. Leót, választották meg. Bakócz pedig nagy feladatot kapott az új pápától, Konstantinápoly pátriárkájának nevezték ki (a város ekkor a török birodalomhoz tartozott), egyszersmind fél Európára kiterjedő felhatalmazást kapott a pogányság elleni keresztes hadjárat megszervezésére (a fennhatósága alá tartozó területek természetesen Európa keleti és északi felén voltak, nem a török fenyegetéstől biztonságos távolságban élő Nyugaton).
Bakócz tehát hazatérve elkezdte szervezni a hadjáratot. 1513 márciusában a királyi tanács elé tárta tervét. A jelen levő urak között vita zajlott, hiszen a tervezett keresztes háború jelentős költségekkel járt volna, ráadásul a nyári mezőgazdasági munkáktól vonta volna el a jobbágyokat. Ám a főúri párt, melyhez az érsek is tartozott, végül felülkerekedett, és elfogadták a pápai bulla kihirdetését (ők könnyebben is egyezhettek bele, hiszen nagybirtokaikról nagyobb nehézségek nélkül tudtak nélkülözni néhány jobbágyot, szemben a köznemesekkel, akiknek földjein eleve nem dolgoztak sokan). Megkezdődött tehát a toborzás, és szükségessé vált egy vezér kinevezése.
Az utókor által különböző névváltozatai alapján Székely Dózsa Györgynek nevezett későbbi parasztvezér előéletéről nem sokat tudunk. Valószínűleg Dálnokról származott, és talán róla szól egy 1507-ben keletkezett irat, amelyben Szeben városa panaszt tett egy Makfalvára való, vele azonos névvel illetett rabló ellen. A származási hely kétessége miatt sem zárható ki, hogy ugyanarról a Dózsa Györgyről van szó, ám a források nem is támasztják alá ezt egyértelműen. A következő adat, amely bizonyosnak mondható róla, már 1514-ből való: ekkor végvári katonaként tünteti ki magát egy törökkel való párviadalban (egyes források szerint tőből levágta az ellenfél karját). A vitéz Budára ment – talán a hőstettéért járó jutalomért, talán más célja is volt ott –, ahol Ulászló király bőkezűen megjutalmazta, április 23-én pedig kinevezték a jobbágysereg vezérének. Hogy miért éppen rá esett a választás, kérdéses. Egyesek szerint a nemes urak közül senki nem akarta vállalni a fővezérséget, mások szerint a nemesek saját seregeikkel vettek volna részt a hadjáratban, illetve akad olyan nézet is, hogy a parasztok élére egyszerű embert akartak kinevezni, aki ért az ő nyelvükön (maga Dózsa egyébként nem volt jobbágy, a székelyek kollektív nemességét élvezte).
Májusban a sereg az előzetes terveknek megfelelően elindult délkelet felé, egy kisebb csapatot hagyva Pest mellett a további érkező keresztesek megszervezésére, egy magyarosított alakban Száleresi Ambrus nevű pesti polgár vezetésével. Ám az események már ekkoriban is feszültséggel terheltek voltak, a nemesség és a keresztesnek állni igyekvő jobbágyság között összetűzésekre került sor: előbbiek akadályozni próbálták a hadba igyekvést, utóbbiak pedig a sereg szegényes ellátása miatt rablásokat hajtottak végre. A történtek hallatára Bakócz leállíttatta a toborzást, ám már késő volt, a keresztesek főserege is összecsapott a nemesi seregekkel. A Maroson való átkelésnél ugyanis az elővédet megtámadták Báthori István csapatai, amire válaszul Dózsa Nagylak ellen fordult, és az ott gyanútlanul mulatozó főurakat elfogta és kegyetlenül kivégeztette.
Időközben Bakócz újabb rendeletet írt, amiben visszavonta az egész hadjárat tervét. A források szerint Dózsát felingerelte a levél, a parancsnak nem engedelmeskedett, a török elleni vonulás helyett a környező erősségek ellen vezette seregét. Ő maga a Maros menti várakat ostromolta, míg a had egy részét testvére, Gergely vezetésével a Tisza felé küldte. Időközben az ország több pontján is szembekerültek a keresztesek a nemesi seregekkel, bár a pesti tábort viszonylag könnyen sikerült felszámolni, a környékbeli gyülekezőket Bornemisza János pedig legyőzte, majd a délvidéki hadszíntérre vitte csapatait. Erdélyben egy bizonyos Lőrinc pap vívott ki győzelmeket, és bár a források több helyszínen számolnak be ilyen nevű egyházi személyről, a legendákban fennmaradt, mindenütt jelenlevő, a mozgalom szellemi vezetői szerepét is betöltő alvezér nem létezett.
A kisebb győzelmek után Dózsa a fősereget a Dél-Alföld legnagyobb erőssége, Temesvár ellen vezette. A várat a nagylaki csatából sikeresen elmenekült Báthori István védte, ám hamarosan szorult helyzetben találta magát: bár a keresztesek nem győzték bevenni a várat, a védők élelme az ostrom hetei alatt elfogyott. Éppen idejében érkezett segítségére az ország legnagyobb hadseregével rendelkező Szapolyai János, erdélyi vajda (nevét egyes források, így az irodalmi művek is régies helyesírással Zápolya Jánosnak írják). A főúri párthoz tartozó Báthori és a köznemesség élén álló Szapolyai között az elkövetkező évtizedekben igen erős ellentét alakult ki, így egyesek abban a színben tüntették fel a katonai segítségnyújtást, mintha Báthori végső szorongattatásában gyűlölt ellenfeléhez fordult volna, ám ez az adatok ellentmondásossága mellett már csak azért sem valószínű, mert ha így lett volna, abból Szapolyai később bizonyára előnyt próbált volna kovácsolni. Feltételezhetően a vajda inkább azért vezette a felkelők ellen seregét, mert az ország rendjének helyreállításához saját érdeke is fűződött.
A temesvári csatáról ismét ellentmondásosak a források: vannak, akik szerint a keresztes sereg éppen ünnepelt, és dorbézolás közben csapott le rájuk az ellenség, másutt azt írják, Dózsa szövetségesnek vélte Szapolyait, így nem tartott tőle. Valószínűbb azonban, hogy még a csata kezdete előtt egy délvidékről érkezett hadtest átpártolt az ellenséghez, és a keletkezett zűrzavarban Dózsát elfogták, a vezérét vesztett sereg pedig jórészt megfutamodott, vagy megadta magát. Ezzel a felkelésnek lényegében vége szakadt, az ország többi részében már csak a kisebb seregek felszámolása és a károk ellensúlyozása következett.
A történetírás és ezáltal az utókor figyelmét a parasztfelkelés történetéből leginkább a megtorlás embertelensége vívta ki. A legkegyetlenebb halálnem a vezérekre várt: a felingerelt nemességnek valakin ki kellett töltenie a bosszúját, miközben a józanész sem engedhette, hogy a felkelők egészét halállal büntessék, hiszen a már így is megtépázott gazdaságokra nem maradt volna elég munkáskéz. Így a később elfogott, vagy a felkelésben kisebb szerepet játszó parasztoknak általában jóvátételt kellett fizetniük az okozott károk miatt. A kor kegyetlen szokásainak szellemében végezték ki ugyanakkor a felkelés vezetőit, melyről a források néha már túlzott lelkesedéssel számolnak be. Szinte mindenütt megemlítik Dózsa hallatlan lelki erejét, amivel a kínzásokat tűrte: bár a tüzes trónt valószínűleg az utókor képzelete szülte, a tüzes koronát – mint az államrend ellen támadó bűnös szimbolikusan is értelmezhető büntetését – a korabeli források is megemlítik (bár a közhiedelemmel ellentétben Dózsa nem nevezte magát királynak, és a felkelők nem akarták a király uralmát megdönteni). Emellett a vezér testéből még életében saját embereinek kellett enniük, mire a források szerint ő csak annyit mondott: sajnálja, hogy katonák helyett kutyákat nevelt.
A megtorlás egyedi eseteinél sokkal fontosabbak azok a következmények, amelyek az államrend évszázados berendezkedésére voltak hatással. Az 1514 őszén tartott országgyűlés elfogadta Werbőczy István Hármaskönyvét, amelyben nagy szerep jutott azoknak a rendelkezéseknek, melyek egy újabb felkelést voltak hivatottak megelőzni. A jobbágyok nem viselhettek fegyvert, nem tölthettek be magasabb egyházi tisztségeket, valamint megvonták tőlük a szabad költözés jogát, hogy földesuraik örökös szolgaságába kerüljenek. Az utókor figyelme ezért a rendelkezésért fordult leginkább a parasztfelkelés eseményei felé, illetve az alig több mint tíz évvel későbbi mohácsi csatavesztés miatt. A közvetett és közvetlen hatások bonyolult összessége vezethetett ehhez a hatalmas vereséghez, ám a nem sokkal korábbi, egy jelentős háborúval felérő emberveszteség mindenképpen kihatással volt rá.
A kortárs emlékezet
A felkelés eseményeit a korabeli dokumentumok mellett jórészt a történetírók beszámolóiból ismerjük, akik az uralkodó nemesi közhangulat szellemében Dózsát kivétel nélkül rettenetes gonosztevőnek ábrázolták. Bár ebben a korban a tudományos és a szépirodalmi művek között nem húzható éles határ, a művészeti feldolgozások szempontjából számunkra Taurinus István 1519-ben írott hőseposza, a Paraszti háború a legérdekesebb, melyben a reneszánsz műveltségű szerző az antik istenek közbenjárásával bonyolítja cselekményét. A hosszú, a klasszikus retorika szabályai szerint felépített beszédek a mű jelentős részét teszik ki, többször szónokol maga Dózsa, de rajta kívül a király, a nádor, Bakócz és Bornemisza is.
Taurinus Dózsa-ábrázolása kortársaihoz hasonlóan negatív: képmutatónak, hatalomvágyónak mutatja be a vezért, akinek semmilyen gazdagság nem volna elég, esküt nem tart, az isteneket nem tiszteli, és nem szeret senkit. Ugyanakkor nem titkolja a vezér bizonyos érdemeit, többször vitéznek nevezi őt, elismeri a katonai eredményeit. Dózsa a beszédeiben a harcban szerzett sebhelyeit mutatja nemesi címer helyett: „ha itt az idő s kívánja az ügy, mutatok fel / lándzsát és lobogót, pajzs és kardot buzogánnyal, / sebhelyet is számost, mik testemet összemetélték. / Ily címert nyertem veritéken az önnön erőmből, / s büszke vagyok rá, hogy nevem ily címer nemesíti.” A későbbi, híres ceglédi beszédben a nemesek bűneiről esik szó, mivel azok nem dolgoznak, csak szórják a pénzt, miközben büszkék az ősi címerre, holott „az ős címer nem tesz senkit se nemessé: / virtus kell hozzá”. A később oly nagy karriert befutó jóslat-motívum már itt is megjelenik: Csáky Miklós halálára készülve jósolja meg Dózsa végét, ami természetesen be is következik, sőt, a költő még a parasztvezér alvilági büntetéséről is beszámol.
A reformkori fordulat
Az évszázados Dózsa-képben a reformkor hoz először változást. Mind szükségesebbé válik a társadalmi átalakulás, és mind nagyobb figyelem fordul a jobbágyság helyzete felé, így a gondolkodók elkezdik kutatni, mi vezetett annak kialakulásához. A történelemtudományba apránként beszivárog az a nézet, hogy a parasztok lázadása 1514-ben nem egyszerűen gonoszságukból fakadt, hanem az őket ért társadalmi igazságtalanság egyenes következménye volt. Az 1831-es koleralázadás, majd az 1846-os galíciai parasztfelkelés után a téma még aktuálisabb lesz, és egy újabb lehetséges lázadás réme is arra fűti a kor politikusait, hogy rendezzék a jobbágyság helyzetét.
Wesselényi Miklós 1831-ben elkészült Balítéletekről című művében veti fel, hogy az 1514-es törvények emberi jogaiktól fosztották meg a parasztságot. Az író rokonszenvez a felkelés résztvevőivel, akik elnyomóik ellen folytattak küzdelmet, és túlzónak érzi a megtorlást, amely rövid úton Mohácshoz, hosszabbon pedig saját korának társadalmi problémáihoz vezettek. Kölcsey Ferenc, bár nem híve a forradalmi megoldásoknak, Az örökös megváltás ügyében mondott 1834-es beszédében felveti: vajon kinek a bűne volt nagyobb, a felkelőké, vagy az őket oly súlyosan büntető nemességé? A történelmi kérdést lelkiismeretivé téve igyekszik Kölcsey rávenni az országgyűlést, hogy az egykor elkövetett vétket most hozzák helyre azzal, hogy elfogadják a jobbágyfelszabadítást.
A 19. század első felében az irodalom is fokozott érdeklődéssel fordul Dózsa alakja felé. 1825-ben a Hébe zsebkönyvben egy drámarészlet jelenik meg, Pap Gábor tollából. Ez a kiadvány széles körben ismert volt a korban, így nem meglepő, hogy a két jelenetből álló töredék számos motívuma visszaköszön a parasztfelkelést később feldolgozó művekben. Az első részlet az ostromlott Temesvár piacán játszódik, ahol a kémként küldött Lőrinc a keresztes had vérengzéseiről beszél. Két úrhölgy, Frusina és Katalin hallgatja az elbeszélést, és rémülten tudják meg, hogy apjuk, Telegdi István is a kivégzettek között van. A második jelenetben pedig egy jósnő lép színre, aki kétértelmű jóslatot mond Dózsának királyi székről és koronáról. Ez a jövendőmondó, hasonlóan Jókai drámájának szereplőjéhez, az arc- és kézvonásaikból von le következtetéseket az emberekről. A Telegdi család története pedig előrevetíti a korszakból az 1514-es események egyik legjelentősebb feldolgozását, Eötvös József regényét.
Eötvös József: Magyarország 1514-ben
Eötvös 1846-ban megjelent regénye nem csupán abban hoz újat a Dózsa-irodalomban, hogy művészi értékét tekintve a téma egyik (ha nem a) legjelentősebb feldolgozása. A monumentális alkotás számos ponton megelőlegezi a parasztfelkelés későbbi feldolgozásait, és közvetve vagy közvetlenül jóformán valamennyi műre kihatott. Amellett, hogy az utókor bizonyos továbbélő cselekményfordulatokat merített Eötvöstől, a regény elsősorban a Dózsáról kialakult kép megváltoztatásában játszott szerepet. Korábban, a lázadókkal való esetleges rokonszenv ellenére, Dózsa megmaradt megközelíthetetlen, zordon alaknak, akár pusztítóként, akár hősként jelenik meg. Eötvös Dózsája ezzel szemben megérthető, emberi motivációkkal rendelkező figura, akivel rokonszenvezni lehet.
Az író végrehajtja azt a bravúrt, hogy a történetírásból fennmaradt, Dózsának tulajdonított jellemvonásokat egy összetett, de koherens, erényekkel és hibákkal teli személyiség részeivé formálja. Ehhez természetesen szükség van a teremtő képzelet segítségére, bár Eötvös óvatosan egyensúlyoz a két véglet között, amelyek valamelyikébe később szinte minden, Dózsáról alkotó író beleesik: vagy túlságosan radikális eszközökkel nyúlnak a hőshöz, és regénybeli alakját eltávolítják a történelmitől, vagy nem képesek belőle valódi, hús-vér embert faragni, és inkább más szereplőket helyeznek előtérbe. Eötvös ugyan nem Dózsát teszi meg főhősének (amennyiben van egyáltalán főhőse a regénynek, amit egyes méltatók hiányolnak belőle), Walter Scott-i úton haladva inkább a nem túl közismert vagy fiktív hősökkel foglalkozik, illetve nagyobb teret hagy a történelmi adatok által kevésbé megkötött Lőrinc pap alakjának; ám a parasztvezért ennek ellenére is páratlanul árnyaltan festi le.
Eötvös előtörténetet is ír Dózsához: apja a székelyek jogaiért harcolva esett el, a gyermek mostoháját nem szerette, csak öccse, Gergely állt közel hozzá. A zárkózott természetű ifjú felnőve különösebb megrendülés nélkül hagyja el a szülői házat, a testvéri szereteten kívül egy emléket őrizve meg: anyja egyszer azt álmodta, hogy fiából király lesz, és ennek hallatán egy cigányasszony meg is jövendölte a gyermekről, hogy királyi trónon fog meghalni. A végvári harcossá lett vitéz jeles bajnoknak bizonyult, akit az ifjúkori nélkülözések következtében magával ragad a váratlan dicsőség. Párviadala után Budára érkezve a tömeg éljenzi: „Egy szegény székely, ki csak testi erejének s bátorságának köszöné, hogy a közkatonák sorából kiemelkedett, s ki most egyszerre győzelmes királyként fogadtatik; ki előtt mindenki leveszi süvegét; kit az apa gyermekének például mutat; kire minden erkélyből szép szemek tekintenek – hogyne érezze szédelgeni fejét, hogyne tartsa magát nagy férfinak, ha ezerek által annak kiáltatik ki! – Dózsa sokszor érzé a sors igazságtalanságát; midőn a harcmezőn ő küzdött legbátrabban, más nagy úr fia jutalmaztatott meg; midőn ő kapott sebeket, a babér másoknak osztatott; minden lépés, melyet eddig katonai pályáján előbbre tett, óriási küzdelmek díja vala: miként jusson eszébe, hogy a sors kedvezve is igazságtalan marad, s hogy érdeme, mely eddig nem méltányoltatott eléggé, most túlbecsültetik?” – jellemzi hősét Eötvös az első fejezetben.
Ebben a Dózsában már Jókai és Erkel hőse is benne rejlik, ahogyan szintén megelőlegezi Eötvös a gúnyolódó főurakkal szembeni személyes sértettség motívumát is. A kitüntetésre várakozó vitézt a fiatal nemes urak gúnyolni kezdik, mire az haragra gerjed, ugyancsak meglepve a föltétlen tisztelethez és megalázkodáshoz szokott ifjakat. Az egész regényt átszövi a felfelé törekvés motívuma: helyén van-e az ember, eljutott-e arra a pozícióra, megkapja-e azt a tiszteletet, amelyre vágyik? Dózsa is bizonyítási vágyból küzd, miközben végig kételyei vannak, mit érhet el seregével, mi lesz a harcok végkimenetele.
A végső csata a fővezért azonban ebben a feldolgozásban is ittasan éri, és egy különös, romantikus fordulattal hibája ad lehetőséget a nagyobb erényre: hiúságból díszes vértet vesz magára, ám az a csatában megvédi életét, és élve juttatja az ellenség kezére. Az esendő ember itt válik hőssé, mikor tudomást szerezvén a számára tervezett kivégzési módról, így válaszol: „Az ítélet végre fog hajtatni, de nem gyalázatom, melyet gyöngeségemtől vár: örök dicsőség leend következése. Lelkemet nehéz vétkek terhelik; tetteket követtem el, melyeket nyugodtabb órákban meggondolva, megbántam, s melyekért az emberek talán átkot mondanának fölöttem, de kínjaim eleget fognak tenni mindenért. Isten s a jövő kor ítélőszéke előtt, hol egykor a hatalmas vajda is megjelen, utolsó pillanatom eltakarja múltamat, s a megvetés nem az áldozatra, hanem hóhérjára vár. Mondjátok meg ezt Zápolyának. Mondjátok neki, hogy dühét megvetem. A népért emeltem fegyvert, a népnek élőképe gyanánt fogok ülni izzó királyi székemen, melyet számomra készíttetett, de az égő koronát, melyet fejemre tett, gyönge keze nem fogja levehetni homlokomról. A jövő ott találja azt, s meg fog hajlani a férfi előtt, ki azt panasz nélkül el bírta viselni.”
Petőfi és a szellem lángja
A halálában hőssé váló Dózsa Petőfi költészetében lesz egyértelműen pozitív értékek hordozója: a forradalmár költő követendő előképet lát a népet az elnyomók ellen vezető lázadó alakjában. 1847-ben írott verse, A nép nevében egy ekkoriban közkedveltté váló képpel írja le a parasztvezért: az igazságtalanság ellen küzdő szellem maga a tűz, összekapcsolva az emberéletet elpusztító tüzet a forradalmi lelkület olthatatlan tüzével: „Nem hallottátok Dózsa György hirét? / Izzó vastrónon õt elégetétek, / De szellemét a tűz nem égeté meg, / Mert az maga tűz; ugy vigyázzatok: / Ismét pusztíthat e láng rajtatok!”
Petőfinek sem Dózsa alakja a fontos, ő eszköz, mondhatni szimbólum csupán a kívánt társadalmi mondanivaló kifejezésére. A nép nevében kiáltvány az emberi jogokért: az elnyomott rétegekkel való megfelelő bánásmódért emel szót, élve ugyanakkor a fenyegetés eszközével is. Mint mondtuk, a környező országokban bekövetkező lázongások nyomán a parasztfelkelés felidézése ekkortájt már nem puszta szólam, hanem valós veszélyforrás, amely újra felboríthatja az ország békéjét. Ezt a félelmet emeli be versébe Petőfi, és a keretes szerkezettel a fenyegetést megismétli, a lázadás rémét hagyva maga után végkicsengésként.
Jókai drámája
Jókai Mór Dózsa György című darabja már nem a boldog reménykedés éveiben keletkezett, bemutatója csaknem tíz évvel a forradalom után, 1857 novemberében volt. Természetesen az 1848-49-es események után Dózsáról sem lehetett ugyanúgy írni, mint előtte, a felkeléssel való rokonszenvezés helyére a bukás okainak kutatása kerül. A dráma színre kerülése után többen támadták az írót, amiért arisztokráciaellenes művet alkotott, és a művet látva a nézők hasonlóan érezhették magukat, mint a második felvonásban színre lépő költő énekét hallgató főurak. Jókai ugyanis a széthúzással magyarázza a bukást – mindegyiket, az 1514-eshez hasonlóan: a darabban nem csak a különböző társadalmi rétegek marják egymást, hanem semmiségeken verekszenek össze a jobbágyok is, és az urak között is ellentét dúl.
Jókai drámája nem csak a felkelés, de a főhős témájában is újat hoz, szerelmi kapcsolattal színesítve annak jellemét. Dózsáját minél többféle élethelyzetben mutatja meg: szerelmesként, régi barátként, alattvalóként, új nemes úrként. Érdekesség, hogy éppen testvérként nem: bár történik utalás arra, hogy a táborban a vezér öccse is jelen van, ő egyszer sem szólal meg a mű folyamán, ezzel is fokozva a hős magányát. Azt ugyanis nem tudja megenyhíteni sem a vágyott, sem az egykor szeretett nő, a szerelmi háromszögbe kerülve Dózsa nem képes társra lelni.
Ez a rendkívül sokoldalúan jellemzett központi figura jellegzetes antihős-hőstípust képvisel. Jókai más műveiben, például az Erdély aranykorában is foglalkozik a kérdéssel, kikből lesznek a hősök, vajon miben térnek el a többi embertől. A főszereplők nem különleges emberek, erkölcsileg sem feddhetetlenek, hűtlenek a magánéletben, indulatból cselekszenek, a saját érdekük vezérli őket – ám eljutnak egy pontra, amikor ez megváltozik. Dózsa a börtönében szembesül vele, mi az egyetlen eszköze, hogy többnek, nemesebbnek mutatkozzon az őt elfogó főuraknál: önként kell vállalnia sorsát, legyen bármilyen borzasztó is az. Ebben az áldozatban, halálában válik csak hőssé az, aki korábban épp olyan gyarló ember volt, mint bárki más.
A drámában ugyanakkor van még egy pozitív hős, aki megkérdőjelezhetetlen lelki nagyságról tesz tanúbizonyságot, a Csáky Lóra kezét elnyerő Bornemisza. Bár ő fogja el a parasztvezért, nem olyan típusú ellenfele annak, mint Szapolyai, hanem a hadi és a szerelmi ellentétben is tisztességesen bánik vele. A mű elején még ő maga inti óva Dózsát, kerülje a főurakat, hiszen csak gúny céltáblája lehet köztük. Fogságában tanúsított rendíthetetlenségével kivívja a keményszívű Lóra megbecsülését és vonzalmát, a zárójelenetben pedig elismeri a legyőzött ellenség nagyságát: Dózsa erős és bátor szívvel halt meg, mondja a lánynak, és a történtek fájó bélyeget hagynak maguk után. A nemeslány zárómonológjában hangzik el az eseményeknek és Dózsa alakjának értékelése: „Nagy szellem volt, csak árnya volt nagyobb” – mondja róla Lóra, majd egy szebb jövőbe vetett hitét tárja fel, amelyet majd a nemzeti összefogás hozhat el.
Összegzés
A 19. század közepére a Dózsa-témáról vallott nézetek jelentős átalakuláson mentek keresztül. A parasztvezér egyre pozitívabb színben tűnt fel, és a hősi ábrázolás, illetve a felkelés túlkapásaitól való idegenkedés között egyensúlyozó szerzők néhány igen jól sikerült, összetett karaktert mintáztak róla. Eötvös regénye és Jókai drámája, majd az abból íródott opera ilyen tekintetben a kultúrtörténet legfigyelemreméltóbb alkotásai közé tartoznak, mivel még nem viselik magukon a későbbi, idealizáló megközelítések egyoldalúságát. Amit a korabeli, és különösképpen a 20. századi kritika kifogásolt ezen művekben, Dózsa jellemének bonyolult, ellentmondásos volta – ha a témát nem ideologikus céllal, valamilyen mondanivaló szolgálatában közelítjük meg – éppen az erényükké válik: hitelesebb figurát teremtenek általa, és lehet, hogy ezzel kevesebbet mondanak társadalmi változásokról, de annál többet az emberi lélekről.
(Folytatjuk)
Felhasznált irodalom:
Barta Gábor – Fekete Nagy Antal: Parasztháború 1514-ben, Budapest, 1973.
Eötvös József: Magyarország 1514-ben, Budapest, 1972.
Jókai Mór: Drámák I., Budapest, 1971.
Kulin Ferenc: Hódíthatatlan szellem, Budapest, 1982.
Révész Sándor: Dózsa hallgat. Népszabadság Online, http://nol.hu/belfold/dozsa-hallgat-1475037
Romsics Ignác: Székely Dózsa György. Haramia és/vagy népvezér? Rubicon, 2014/3., 5-29.
Sőtér István: Eötvös József, Budapest, 1967.
Taurinus István: Paraszti háború, Budapest, 1972.