Csak a zene van

2012. november 15.

Gioachino Rossini: Zelmira – a Decca DVD-felvételéről. BÓKA GÁBOR lemezkritikája

Rossini: Zelmira

Mikor hírét vettem, hogy az Universal hamarosan megjelenteti Rossini Zelmira című operájának világelső DVD-felvételét, a szokottnál nagyobb kíváncsiság lett rajtam úrrá. Érdeklődésem nem pusztán a zeneszerző iránti szeretetemből vagy az illusztris előadógárda iránti csodálatomból fakadt – legalább ennyire szólt Jókai Mórnak is. Hogy miért? Tizenéves koromban nagy lelkesedéssel olvastam az Egy magyar nábob párizsi jeleneteit, s azon belül is a Kárpáthy Abellino által kiprovokált színházi csatát, mely során a párizsi aranyifjak csoportjai csapnak össze két művésznő, Mainvielle-né Fodor Jozefine és Catalani sikeréért. Az összecsapás szándékaik szerint nem pusztán a két énekes, de két Rossini-opusz, a szerző két alkotói korszakának harcát is jelentené: míg Mainvielle-nével a már túlhaladottnak, biztos bukásnak tekintett Olasz nő Algírban címszerepét énekeltetnék, addig Catalanit Zelmiraként léptetnék fel ugyanazon az estén (ám végül nem az Olasz nő Algírban, hanem a Szemiramisz részlete kerül színre az est második felében.) Azóta foglalkoztatott a kérdés, hogy milyen is lehet az az opera, melyet oly különbözőnek véltek a Jókai által megálmodott regényalakok a ma is jól ismert és szeretett vígoperától – ám mindeddig sosem vettem magamnak a fáradságot, hogy valamely könyvtárban leemeljem a polcról a kottát, vagy éppen meghallgassam az egyik rendelkezésre álló lemezfelvételt. Pedig a Rossini nápolyi korszakában szerzett opera seriákkal való olykori találkozásaim (legutóbb ez év nyarán A tó asszonyát láthattam a Theater an der Wien-ben) nem pusztán pozitív élményekkel, de egyenesen rácsodálkozással szolgáltak: egy másik Rossinit ismerhettem meg általuk – a rokokó vidámság helyett a romantikus szenvedélyek felé kacsintgatót.

Ám ha már felemlegetem nyári Rossini-élményemet, az összehasonlítást sem kerülhetem el – számomra ez szolgált a legtöbb tanulsággal a komponista portréját illetően. Mert ha azzal kellett szembesülnünk A tó asszonyát hallgatva, hogy abban a korai romantika szinte valamennyi külsősége felvonul a borongós északi tájakhoz való vonzódástól kezdve a vadászzsánerig, a Zelmirában, úgy tűnik, más aspektusból újul meg a Rossini-muzsika. Stendhal germán operának tartotta a Zelmirát (igaz, színpadon sosem látta), s e darab kapcsán jelentette ki, hogy ha Rossini tovább alkot, talán még Beethovennél is németebbé vált volna. Mivel állításának alátámasztására Mozart Don Giovanniját hozta fel példaként, feltételezhetjük, hogy elsősorban az erőteljes drámai hatások megfelelő zenébe ültetését gondolhatta tőrőlmetszetten németnek; mai füllel azonban legalább ennyire feltűnő a Zelmirában minduntalan feltűnő, s más, általam ismert Rossini-operákból jószerivel teljesen hiányzó bensőségesség, mely a családtagok – a házastársak, illetve apa és leánya – kapcsolatát jellemzi, s melynek gyökerét talán nem teljes tévedés a német polgári kultúra hatásában keresni. Más dallamvilág, más hangszerelési effektusok jutnak itt szóhoz, mint amit akár a tragikus operák legjobbjaiban is megszokhattunk Rossinitól. Különösen azért feltűnő ez, mert a nagy egész vonatkozásában Rossini még mindig a XVIII. századi opera jegyében gondolkodik: a Zelmira nem csak műfajában, opera seria voltában képviseli a régi iskolát, de komponálásmódjában is – nem a történet egésze, a drámai folyamatok állnak a zeneszerző érdeklődésének középpontjában, hanem a részletek megfelelő effektusokkal történő ábrázolása. Ez nagyjából a színre állítás lehetséges módját is eldönti: a kibogozhatatlan librettóban értelmet keresni teljesen fölösleges – érzelmeket annál inkább lehetne. A Pesarói Rossini-fesztivál produkcióját színpadra állító Giorgio Barberio Corsetti éppen ezt vétette el: rendezői ötlettelenségét elfedendő modern katonai diktatúrát vizionált a színpadra, melyben a szereplők vagy ötlettelenül téblábolnak, vagy hozott anyagból dolgoznak – viszonyrendszerük azonban teljesen kidolgozatlan, s ezt még az olyan hamisítatlanul szinetáros fogások sem fedhetik el, mint hogy a zsarnok koronázásakor a háttérben impozáns görög betűkkel a „pszeudosz”, azaz „hazugság” szó válik láthatóvá… Ez a produkció újabb példája annak, hogy egy előadás minőségét nem külsőségei (hagyományos vs. modern) határozzák meg, hanem szellemi irányultsága.

A zenei megvalósítás viszont első osztályú, s ezért a színpadi produkció minden gyengéjét hajlandóak vagyunk megbocsátani. Gyanítom, hogy e DVD-t elsősorban Juan Diego Flórez rajongói fogják megvásárolni, s aligha árulok el titkot azzal, hogy kedvencükben ezúttal sem kell csalódniuk: a perui tenorsztár a rá jellemző könnyed eleganciával, technikai korlátokat nem ismerő fölényességgel abszolválja Ílosz, Zelmira szerető férjének szólamát, benne a bónuszként megtekinthető „Making of…” filmben saját maga által is elénekelhetetlennek nevezett Terra amica-áriát. Mindamellett ennek az előadásnak mégsem ő a főhőse, hanem a címszerepet játszó Kate Aldrich, aki a hibátlan éneklés mellett (és aligha igényel magyarázatot, hogy ez mit jelent Rossini esetében!) hangzó valósággá teszi mindazt, amit pár sorral feljebb összeokoskodtam Zelmira lényének bensőségességéről. Aldrich hangjának van fénye, személyiségének pedig sugárzása – ideális középpontja az operának. Mellette is fel kell figyelni Marianna Pizzolato Emmájára: a Zelmirát kísérő asszony, aki azonban fontos szólójeleneteket is kap az egyébként döbbenetesen hosszú (e felvételen 200 perces) opera során, Pizzolato megformálásában ugyanolyan igényesen és fölényesen megformált karakter, mint a címszereplő – csak éppen az énekes tűnik kevésbé reprezentatív személyiségnek, mint kolléganője, ily módon a hölgyek viszonyrendszerének tekintetében a szereposztás szokatlanul pontos is. Karakterként meggyőző Gregory Kunde Anténorja, éneklése azonban, főképp Flórezével összehasonlítva, darabosabb az ideálisnál, a magas hangokért pedig olykor meg kell küzdenie. A fiatal Alex Esposito hangilag és színészileg is meggyőzően adja az öreg királyt, Polüdóroszt, Mirco Palazzi pedig kellő karakterformáló erővel végszavaz intrikuspárjának Leukipposzként.

Roberto Abbado a monumentalitás felől közelíti meg a partitúrát, ez azonban sosem vezet oda, hogy a zenekari játék veszítsen transzparenciájából, kimért pontosságából, rugalmasságából, pezsgéséből – abból, ami a Rossini-muzsikát még bizonyos metamorfózisok után is Rossini-muzsikává teszi.

Rossini: Zelmira
Kate Aldrich, Juan Diego Flórez, Gregory Kunde, Alex Esposito – ének
Bolognai Teatro Comunale Ének- és Zenekara
Vezényel: Roberto Abbado
Rendezte: Giorgio Barberio Corsetti
Kiadja: Decca / Universal

Hasonló bejegyzések