Csak a szépre emlékezni

2013. február 8.

A Bajor Állami Operaház Rigoletto-főpróbája, 2012. december 12. KONDOR KATA beszámolója

Gilda: Patricia Petibon

Gilda: Patricia Petibon (fotó: Wilfried Hösl)

Termékeny hatással lehet a hazai kulturális életre, ha minél több információ – természetesen még jobb esetben produkciók is – jutnak el hozzánk külföldi előadásokról, eseményekről, irányzatokról. Ha ezeknek az eseményeknek ráadásul magyar vonatkozása is van, különösen számot tarthatnak az érdeklődésre. Ezért is alakult szerencsésen, hogy Schilling Árpád müncheni Rigoletto-rendezésének főpróbájára több kritikusnak is lehetősége nyílt kiutazni. Az már nem az utazást megszervezők hibája, hogy a főpróbán számos olyan probléma adódott, ami megakadályozza, hogy teljes, megalapozott elemzést adhassunk a produkcióról. A legsúlyosabb a címszerepet éneklő Franco Vassallo megbetegedése volt, akit a csupán aznap érkezett, és rövid eligazításon átesett Alberto Gazale helyettesített, nagyon derekasan.

A beugrás miatt a főpróba nem volt nyilvános, így a szereplők egy része – elsősorban a Gildát éneklő Patricia Petibon – nem teljes hangján énekelt, ami megnehezíti nem csak énekesi teljesítményének, de alakítása egészének értékelését. Ráadásul mindezen tényezőktől függetlenül a főpróbán számos technikai probléma jelentkezett, elsősorban a nagyméretű díszletelemek mozgatásában (ezek egy része az avatatlan szemlélő számára is azonnal látható volt, míg másokra csak a színpad környékén megnövekedett jövés-menésből és intézkedésből lehetett következtetni), ami ismét zavarhatja a rendezői koncepció értelmezését.

Gilda és a Herceg: Patricia Petibon és Joseph Calleja

Gilda és a Herceg: Patricia Petibon és Joseph Calleja (fotó: Wilfried Hösl)

Nézzük tehát – először a rendezést illetően –, melyek azok a momentumok, amelyekről a problémás körülmények ellenére is képet kaphattunk. Ilyen maga a közeg, amelyben a cselekmény játszódik, a díszletek és a jelmezek ugyanis nagyon erőteljes hatást tesznek: szinte mindent ural a fehér szín és annak árnyalatai. Fehér a háttér, fehérben van a férfi szereplők nagy része, és fehér maszkot is viselnek. Éppen ezért lesz hangsúlyos és jelöli az ebből a közegből való kitűnést minden, ami nem fehér: Monterone fekete maszkja és kesztyűje, a halált és a zsákot jelképező fekete álarc, a gyilkosságnál Gildára kent fekete anyag – talán vér –, az előadás végén új életet kezdeni kívánó Rigoletto fekete frakkja. De ugyancsak kiemelkednek a fehér közegből a Herceg mulatságán megjelenő színes ruhás nők, illetve az ő számára érdekes hölgyek, Ceprano grófné és Gilda hasonló árnyalatú vörös haja.

A háttér homogenitását a nagyszámú kórus- és statisztaszereplő egyformasága is kiemeli. Mind ugyanolyan szmokingot és maszkot viselnek, és a nyitójelenetben Rigoletto és a Herceg is beolvad közéjük, utóbbit csupán a gallérján viselt prém emeli ki. A maszkok azonban nem csak a hasonlóságot jelenthetik, hanem szólhatnak épp az elkülönülésről: ilyen Monterone már említett fekete álarca, vagy az, amely Rigoletto bekötött szemét jelképezi az első felvonás végén, miközben a körülötte állók egyszerre mind leveszik a sajátjukat.

Vihartercett: Nadja Kraszteva, Patricia Petibon és Dmitrij Ivascsenko

Vihartercett: Nadja Kraszteva, Patricia Petibon és Dmitrij Ivascsenko (fotó: Wilfried Hösl)

Ami ezen keretek között történik, arra gyakran azt mondhatjuk, hogy hagyományos operajátszás – már amennyiben eltekintünk attól az idehaza divatos, de meglehetősen naiv elképzeléstől, amely a hagyományos-modern különbséget a díszletben és jelmezben, magyarán a külsőségekben keresi. Ha valakinek áriája vagy komoly mondanivalója van, akkor a színpad elejére jön, többször össze is záródik az illető mögött a függöny, és Rigoletto első felvonásbeli monológjánál még a nézőtéri fények is kigyulladnak. Ami viszont egészen modern (ha ragaszkodunk ehhez a szóhoz) és emlékezetes, az a nem sokkal ezután következő szerelmi kettős. A Herceg itt bő kötött mellényben jelenik meg (hiszen szegény diáknak mutatja magát!), és Gilda sem gyönyörűen felöltöztetett díva, így a kinézetük és a jelenet tartalma közötti feszültség óriásira nő. Nem egy elegáns hölgy és úr vall egymásnak szerelmet, hanem egy kinyúlt pulcsis kamaszlány és egy lepukkant bölcsészhallgató, és ettől az egész csodálatosan emberközeli lesz, a jelenet elveszti minden operás pátoszát, elfelejtjük mindazt, amiről eddig úgy tudtuk, hogy gondolni kellene erről a részről, és minden figyelmünk a konkrét megvalósításé lesz. Külön elismerés a Herceget alakító Joseph Callejának, amiért lelkesen játszik rá az alakját igen előnytelennek bemutató ruhák okozta esetlenségére.

Gilda és a Herceg: Patricia Petibon és Joseph Calleja

Gilda és a Herceg: Patricia Petibon és Joseph Calleja (fotó: Wilfried Hösl)

Ez az éleslátó, a jelenetek mögöttes mozgatórugóira koncentráló szemlélet a későbbiekben több remek pillanatot eredményez. Ilyen például Gilda első felvonásbeli áriája, amelyben a hősnő a statiszták között járkál, és ismeretlen, maszkos férfiakat simogat. Hiszen a kedvese lényegében bárki lehet, most először tudott meg bármilyen információt róla, a nevét (ami ráadásul álnév). Sokkal inkább magába a szerelembe szerelmes, egy elképzelt, homályos ideálba, akinek a szerepét bárki betölthetné. Hasonlóan fontos jelenet lesz Gilda és Rigoletto kettőse. A lány a Herceg szobájából annak (tarka!) házikabátjában viharzik ki. Apja megértő próbál lenni vele, de azonnal világos lesz, hogy valójában elbeszélnek egymás mellett. „Sírjál” – mondja neki, miközben a lánynak eszében nincs sírni, inkább mereng a történteken. A jelenet csúcspontja, mikor Rigoletto lesegíti lányáról a színes ruhadarabot, és ráadja a saját, törtfehér zakóját. Az apa képviselte realitás és a lány vágyai éles ellentétben állnak.

Valószínűleg Rigoletto alakja még teljesebben bontakozott volna ki, ha az eredeti, a próbaidőszakot végigcsináló művész énekelte volna. Ugyanakkor helyettesítőjét így is megilleti a dicséret, mert amellett, hogy jól megtalálta a helyét a számára szinte teljesen ismeretlen produkcióban, képes volt művészileg értékes előadást nyújtani. Néhányszor ugyan egy kis eligazításra szorult a bonyolultabb jeleneteknél, ám ez nem vonta el a figyelmét attól, hogy gyönyörű szép hangon szólaltassa meg a címszerepet.

A Gildát alakító Patricia Petibon megítélése a bevezetőben említett okokból ugyancsak problémás, hiszen igazi hangját az előadás jelentős részében nem is hallottuk. Néha azonban meg-megcsillant a maga szépségében, és értékes alakítás lehetősége sejlett fel benne.

Jelenet az előadásból

Jelenet az előadásból (fotó: Wilfried Hösl)

Joseph Calleja volt a három főszereplő közül az egyetlen, akinél semmi olyan probléma nem adódott, ami a teljesítménye méltatását megnehezítené. Hangja az első felvonásban ugyan kissé nazálisan szól, de gyorsan kiderül, hogy ez valószínűleg csak a délelőtti időpontnak köszönhető, mert hamar javulni kezd a helyzet, és az előadás további részében fényesen csengő tenorja nagyon pozitív élményt nyújt. És – ahogyan már korábban is szó esett róla – nem lehet szó nélkül elmenni alakítása mellett, amilyen művészi alázattal mond le a vonzó tenorszerepről, és mutatja be az általa alakított figura gyengeségeit.

Az összevont kisebb szerepekben Nadja Kraszteva (Maddalena, Giovanna) és Dmitrij Ivascsenko (Sparafucile, Monterone) egyenletesen magas színvonalon teljesít. A Bajor Állami Operaház Zenekarát és Kórusát Marco Armiliato vezényelte. Mivel főpróbáról van szó, igazság lenne felróni nekik a kisebb pontatlanságokat, fésületlenségeket, hiszen itt ezek még előfordulhatnak, és talán megzavarták őket az előadással kapcsolatban adódó problémák is.

A jelek szerint rendezőink külföldön keresettebbek, mint idehaza, ami nem is meglepő, ha elképzeljük, hogyan fogadná a közönség, ha magyar színpadon jelenne meg a Rigolettóban egy nem túl vonzó, rosszul öltözött Herceg, vagy egy számtalan férfihoz simuló Gilda. Ám amíg ennek a lehetőségnek kevés a realitása, talán nem is érdemes elmélkedni róla. Inkább örüljünk, hogy egy művészünknek sikerült egy neves külföldi operaházban számos ponton elgondolkodtató előadást létrehoznia.

Fotók: Wilfried Hösl / Bayerische Staatsoper

Hasonló bejegyzések