Csak a harc, csak a nemzet?

2016. szeptember 23.

Ivan Zajc Nikola Šubić Zrinjski című műve a Magyar Állami Operaházban 2016. szeptember 18-án. Az Eszéki Horvát Nemzeti Színház vendégjátékáról MERÉNYI PÉTER írt kritikát

Nikola Šubić Zrinjski, a „vakmerő horvát vitéz” vezetésével védik a katonák a „horvát rögöt” I. Szulejmán túlerőben lévő seregével szemben. A „jó horvátok” természetesen a „szabadságért harcolnak”, és utolsó csepp vérükig tartják a várat. A kirohanás és a biztos halál vállalása előtt csakis a „hazára, hitre és a királyra” gondolnak, és talán a nőkre – persze csak futólag.

Jelenet az előadásból (fotó: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

Jelenet az előadásból (fotó: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

Nem nehéz kitalálni: Nikola Šubić Zrinjskit mi Zrínyi Miklós néven ismerjük. A dédunoka magyar nyelvű eposzban örökítette meg tetteit, latin címmel: Obsidio Szigetiana (Szigeti veszedelem, Bécs, 1651). Ivan Zajc operája, a Zrínyiek megítélése kapcsán Tallián Tibor zenetörténész egyik esszéjét idézném: „A történeti Magyarországot, az 1918 előtti Magyar Királyság történetét a rá visszatekintők olyan mértékben ellentétesen látják, az ország, a történelem alanya oly mértékben nem azonos önmagával, hogy az már szinte kétségessé teszi: vajon létezett-e valaha egyáltalán?” (Bevezetés. Zenetörténetek a régi Magyarországról. In Képes magyar zenetörténet, szerk. Kárpáti János.)

Valóban, mintha Zágráb messzebb lenne Budapesttől, mint New York:

a Zrinjskit 124 évig nem mutatták be a magyar fővárosban, csak 2000 nyarán játszották először. Pedig 1920-ig útlevél sem kellett volna egy vendégelőadás lebonyolításához.

Jelenet az előadásból (fotó: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

Jelenet az előadásból (fotó: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

Érdekes, hogy a 19. század patetikusan nacionalista műalkotási egy multietnikus birodalomban születtek – gondoljunk Bedřich Smetanára vagy Erkel Ferencre! A kulturális sokszínűség azonban nem jelentett posztmodern farsangi kavalkádot: a különböző kultúrák békésen vagy konfliktusokkal terhelten éltek egymás mellett vagy egymástól elszigetelve.

Ivan Zajc (1832–1914) felmenői között nem találunk horvátokat: cseh apától és német anyától származott, akik születése előtt költöztek Pozsonyból Fiumébe,

mai városnevekkel Bratislavából Rijekába. Zenei neveltetése és korai sikerei sem kötik Horvátországhoz: öt évig a milánói konzervatóriumban tanult, később pedig nyolc évig Bécsben élt, ahol osztrák operettek komponálásával vált híressé. Ma furcsán hangzik, de éppen a bécsi közegben ismerkedett meg azokkal a horvát értelmiségiekkel, akik rábeszélték, hogy térjen vissza szülőföldjére. Zajc 1870-től Zágrábban élt, ahol a Horvát Nemzeti Színház operatagozatának igazgatójaként és karmestereként, valamint a Horvát Zeneakadémia vezetőjeként és tanáraként a zenei élet vezető figurájává vált. Ezekben az években írta meg a horvát nemzeti operatrilógiát: Mislav (1870), Ban Leget (1872) és Nikola Šubić Zrinjski (1876).

Jelenet az előadásból (fotó: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

Jelenet az előadásból (fotó: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

1866-ban, a szigetvári csata 300. évfordulóján sok helyen megemlékeztek Zrínyiről. Hóvári János turkológus, történész, volt ankarai nagykövet közléséből tudjuk, hogy amikor Zágráb főterét Zrínyiről akarták elnevezni, közéleti vita robbant ki arról, hogy a bán jó horvát volt-e, vagy a magyar érdekeket szolgálta ki.

Zajc műve ebben a diskurzusban foglalt állást: véleménye szerint Zrinjski horvát hős volt.

Az opera szövegkönyvét Hugo Badalić (1851–1900) írta Theodor Körner (1791–1813) drámája nyomán. A Zrínyiek színpadra állítása szimbolikus a horvát kultúrtörténetben: a fent említett hazafias német romantikus költő Zriny című történelmi tragédiájával nyitották meg 1834-ben az új zágrábi színházat.

Jelenet az előadásból (fotó: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

Jelenet az előadásból (fotó: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

Nagy felelősség és sürgető feladat, hogy igényes kísérőfüzetet kapjon a közönség egy olyan opera előadásakor, amelyről nincs magyar irodalom, és amelyről az angol Wikipédia is csak két bekezdést ír. A mostani műsorfüzetben azonban vállalhatatlan, magyartalan fordítást és hátborzongatóan gondozatlan szöveget olvashattunk. Csak egy fél mondatot idéznék a cselekményismertetésből: a török követ meg akarja győzni Zrínyit, hogy „adja át a várost, és cserébe Horvát [sic!] királlyjá [sic!] nevezi”. Botrány.

Az előadás vizuális elemei, különösen a ruhák egy késő 19. századi historizáló festmény ócskapiaci másolatára emlékeztettek (rendező: Nina Kleflin, díszlet: Osman Arslanagić, kosztüm: Amelia Vilić). A török tábor, a szultán sátra egy szarajevói bevásárlóközpont törökös dekorációját juttatta eszembe. Ezzel szemben a horvát vár szürke betonfalai a népnemzeti erkölcs puritánságát szimbolizálták. Nagy ötlet. Ilyet még nem láttunk.

A táncszínházi elemeket is színtelennek és közhelyesnek éreztem. A nőikar mozgáskultúrája a második felvonásban egy amatőr iskolai gálaműsor képeit idézte fel bennem, bár a harmadik felvonásban már egy koncentráltabb, profibb jelenetet láthattunk.

Jelenet az előadásból (fotó: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

Jelenet az előadásból (fotó: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

Ami a zenekart illeti, „historikus produkciót” hallhatott a közönség (karmester: Mladen Tutavac). Alig pár vonós, néhány fúvós: ekkora lehetett egy monarchiabeli kisváros színházi zenekara.

A fafúvók belépési pontatlanságai is történelmi kisvárosi légkört teremtettek az Operában.

A harmadik felvonásban azonban már sokkal kiegyenlítettebben, árnyaltabban játszott a vonóskar, és a fuvolaszólam is egyre tisztábban és fényesebben szólt. Az Eszéki Nemzeti Színház férfikara sokszor erőtlenül, dinamikai finomságok nélkül éneket, a nőikar sem kényeztetett minket változatos hangszínekkel.

Jelenet az előadásból (fotó: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

Jelenet az előadásból (fotó: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

A szólisták közül Valentina Fijačko Kobić (Jelena, Zrinjski lánya) nyújtotta a legkiemelkedőbb teljesítményt. Az ő hangképzési kultúrája állt a legközelebb az olasz énekideálhoz. Nem tudok egy szláv nyelven sem, de akusztikai benyomásaim alapján Dalibor Hanzalek (Zrinjski) eleinte beszédszerűen, lélegzőn és változatosan énekelt, később azonban patetikus szerepbe merevedve egyre görcsösebben intonált. A mellettem ülő magyarországi horvát hölgy még Berislav Puškarić (Sulejman) kiejtését és szövegérthetőségét dicsérte – ő nyilván megbízhatóbb ítéletet alkotott, mint én. De tény, hogy hallottunk már basszusabb basszust is. A Zrinjski feleségét alakító Tamara Franetović-Felbinger hangszíne és színpadi megjelenése egyszerre emlékeztetett egy orosz dajkára és egy szláv valkűrre. Domagoj Dorotić (Juranić, Zrinjski lányának vőlegénye) tenorja helyenként feszessé vált, Damir Fatović (Sokolović, a szultán követe) azonban meglepően biztosan intonált magas regiszterben is. Az orvosként színpadra lépő Slobodan Cvetičanin telt, mély hangja végig egyszínű maradt. A mellékszereplők egy része tehetséges amatőr kóristára emlékeztetett, kivételt jelentett a travesti eunuch megnyerő karaktertenorja.

Jelenet az előadásból (fotó: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

Jelenet az előadásból (fotó: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

Ha teszünk egy kirándulást a Zrinjski körüli kultúrtörténeti térben, és figyelembe vesszük a kultúrdiplomáciai eseménynek számító budapesti előadás előtt elhangzott beszédeket, akkor rájövünk, hogy itt mindenki harcol, és közben a hazát emlegeti: Zrinjskitől Körneren és Zajcon át a „horvát honvédő háborúként” interpretált délszláv háborúig és a jelenlegi politikai helyzetig. Az első felvonás fináléjában a szigetvári katonák horvát nemzeti színekben, piros-fehér-kék ruhában egy felemelt kereszt előtt vonják ki kardjukat. Ez legalább annyira problematikus, mint a magyarok túlzott nemzeti-keresztény elragadtatása. Hogy provokatív legyek: az ártalmas nemzeti giccs nemzetek feletti. Ez nem jeleneti azt, hogy ne becsülhetnénk Ivan Zajcot vagy Miroslav Krležát horvátságáért vagy Erkel Ferencet magyarságáért és Babits Mihályt katolicizmusáért. Azt azonban

veszélyesnek tartom, hogy török kori események 19. századi interpretációjából építünk 21. századi nemzeti identitást és horvát-magyar barátságot.

A mostani ideológia szerint az ellenség történelmileg közös: a Habsburgok (nyugat?) és az iszlám. Mintha bárki iszlamizálni akarná ezt a sokkal inkább szekuláris, mint keresztény kontinenst. Mintha egy hódító impérium ellen kellene harcolnunk. De ennek a kiértékelése már a jövő kultúrtörténészeire vár. Az előadást megelőző beszédeket hallgatva úgy érzetem, hogy a Zrinjski-interpretáció új korszakába érkeztünk.

Fotók: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház

Hasonló bejegyzések