Csajkovszkijra lapot húz

2019. január 30.

Pjotr Iljics Csajkovszkij: A pikk dáma – moziközvetítés a londoni Covent Gardenből. ESZTERGÁLYOS MÁTÉ írása a január 22-i előadásról

Puskin 1834-ben írta meg A pikk dáma című novelláját, melynek nyomasztó, sötét fordulatait Pjotr Iljics Csajkovszkij bő ötven évvel később az operaszínpadra is átültette. A kort és az átiratot azért is fontos rögzíteni, mert az orosz zeneszerző – a szintén Puskin tollából származó Anyegin megzenésítése után – ezúttal egyes részekben szándékosan eltért az elbeszélés cselekményétől.

Csajkovszkij nem csak a Mozart korát idéző dallamok tekintetében rugaszkodott el a 19. század végén uralkodó zenei irányzattól, de magát a történetet is az 1790-es évekbe helyezte át.

Nehéz elképzelni, milyen érzelmes kirándulás lehetett egy Wagneren és Verdin nevelkedő operakedvelő közeg számára egy ilyen múltba tartó út. (Richard Wagner A pikk dáma bemutatójának idején már nem élt, Verdi pedig az Otellót követően éppen a Falstaff megírásán dolgozott.)

A premier, talán éppen ennek a romantikus bájnak köszönhetően, nem hozta meg a várt sikert, A pikk dáma pedig azóta is egyfajta köztes térben leng, motívumaiban közel a huszadik századhoz, összességében azonban – Csajkovszkij igényeinek eleget téve – hátat fordítva az opera lendületes fejlődésének.

A grófnő és Hermann: Felicity Palmer és Aleksandrs Antonenko (fotó: Catherine Ashmore / Royal Opera House)

A másik „Csajkovszkij-csel”, ami kulcsfontosságú a Royal Opera House bemutatójának megértéséhez, hogy a szerző a novellát kiegészítve, Jeleckij herceg személyében új szereplőt írt a darabba, ezzel puhább háromszögtörténetté alakítva az eredeti puskini szerelmi szálat.

A norvég Stefan Herheim megosztó rendezését első ízben 2016-ban Amszterdamban mutatták be, ahol vegyes fogadtatásban részesült. Herheim egyik legfontosabb döntése, hogy

elhagyja a csajkovszkiji időutazást, a cselekményt szó szerint a mű megszületésének perceibe ülteti át, központi figurájának pedig magát a zeneszerzőt teszi.

Herheim értelmezésében a bolgár bariton, Vlagyimir Sztojanov hol Jeleckij hercegként, hol Csajkovszkijként áll a színpadon. Nehéz eldönteni, hogy éppen mikor kit kéne látnunk, és ennek köszönhetően a történet valósággal kibogozhatatlanná válik. A rendező – Jeleckij kárára – Csajkovszkij mellett teszi le a voksát, a karaktert végig színen tartja, így a zeneszerző a cselekmény előrehaladtával szüntelen saját operáját költi tovább.

Az előadás előtt a magasban egy vászonra vetített szöveg jelenik meg, mely felhívja a figyelmet Csajkovszkij homoszexualitására, valamint tragikus halálát is taglalja. A beszámolók szerint az ünnepelt szerző élete utolsó percében szánt szándékkal kolerával fertőzött vizet hörpintett ki poharából. A nyitány alatt már magát Csajkovszkijt (Jeleckijt?) látjuk az 1880-as évek végén, saját dolgozószobájában. A szemérmes öltözködést követően a zeneszerző pénzt nyújt át egy – később Hermannt alakító – atlétatrikóra vetkőztetett katonának, feltehetően intim szolgálataiért.

Jelenet az előadásból (fotó: Catherine Ashmore / Royal Opera House)

Hogy Herheim szándéka szerint Csajkovszkij férfiszerelme, vagy Jeleckij és Hermann eltitkolt légyottja tárul-e ekkor a néző elé, talány, mindenesetre a kétértelműség és a szerző műbe emelése olyan zavarossá teszi a darab megértését, hogy – bár szó szerint a szemünk elé tolják – Puskin után lényegében Csajkovszkij is kiszorul a történetből. Ráadásul az eredeti operának egyik legérzékenyebb pontja, amikor a szerző magát II. Katalin cárnőt is színpadra hívja a második felvonásban, néma szereplőként.

Az író és a zeneszerző helyett ezúttal is a rendező üli diadalát, Herheim kiforgatott víziója azonban egymagában nem életképes, pszichedelikus látlelete üresen kong a színpadon.

Az egyedüli biztos pont, amibe a néző teljes magabiztossággal belekapaszkodhat, Antonio Pappano karmesternek és a Royal Opera House Zenekarának, valamint Énekkarának meggyőző előadása. Sajnos sem Eva-Maria Westbroek, sem az Aleksandrs Antonenkót betegsége miatt helyettesítő orosz tenor, Szergej Poljakov nem igazán tud mit kezdeni a szereppel. Westbroek sokkal drámaibban, hangosabban interpretálja a Lizának írt lírai sorokat, Poljakov pedig… Nos, beugróról vagy jót, vagy semmit. Nem szabad ugyanakkor megfeledkezni a hetvennégy éves Felicity Palmerről, aki közel ötvenéves pályáját talán éppen a grófnő emblematikus szerepével zárja le. Ha valóban így lesz, akkor méltó, érzelmes búcsú ez az operaszínpadtól. Palmer finom énektechnikai megoldásai nem csupán gazdag karrierjéből, de a szerep minden szomorúságából merítenek.

Jeleckij és Liza: Vlagyimir Sztojanov és Ewa-Maria Westbroek (fotó: Catherine Ashmore / Royal Opera House)

A már említett Sztojanov izeg-mozog ugyan Csajkovszkij bőrébe bújva, és ahol csak tud, ott tered ad elegáns baritonjának, de

mire elérkezünk Jeleckij áriájához – mely a mű talán legismertebb részlete –, a néző már azt sem tudja, hogy ki énekel a színpadon.

John Lundgren Tomszkij grófként magabiztos baritont hoz, de a groteszkbe nyúló rendezés a végére önkéntelenül felülkerekedik a szereplőkön.

Az, hogy Stefan Herheim egyedülálló megoldással rukkolt elő, megkérdőjelezhetetlen. A képi világért felelős Philipp Fürhofer ráadásul ízléses díszletekkel és magával ragadó, vibráló közeggel tette a zeneszerző életútját még átélhetőbbé. A probléma csupán az, hogy sem Puskin története, sem Csajkovszkij zenéje nem a látottakról szól. Szerencsésebb lett volna, ha Herheim ahelyett, hogy megpróbálja kilökni a helyéről a két tapasztalt kártyást, visz magával egy széket, és csatlakozik a partihoz. Vagy csak csendben figyeli a játszmát. Ő inkább pikk dámának öltözött.

Fotók: Catherine Ashmore / Royal Opera House

Hasonló bejegyzések