Parázsfuvolácska – „Mese-dal-játék” Mozart A varázsfuvola című műve alapján az Erkel Színházban. A március 30-i délelőtti premierről KONDOR KATA írt kritikát
Ahhoz, hogy megítéljünk egy gyerekek számára készült előadást, elsősorban azt kell tisztázni, milyen elvárásokkal közelítünk felé. Egy ifjúsági produkció nyilvánvalóan nem ugyanazokkal a célokkal készül, mint egy felnőtteknek szánt, így nem is ítélhető meg ugyanazon mérce alapján. Vajon mi a fontosabb: az előadói teljesítmény színvonala, a rendezői koncepció átgondoltsága, a zenei kivitelezés igényessége, vagy a gyerekek számára való közérthetőség, az ő ízlésviláguknak való megfelelés, a jövő közönségének kinevelése? Természetesen a kérdésre nem lehet egyértelmű választ adni, hiszen nem mondhatjuk például azt, hogy mindenféle művészi fogyatékosság felmenthető, ha az előadás sikert ér el, de az sem vezethet jóra, ha a produkció, magas színvonala ellenére – vagy néha épp abból következően – nem találja meg az utat a fiatalsághoz. Így az itt következő írás, miközben megmarad a „hagyományos” kritika volta, és így zenei és színházi tényezők értékelése szerepel benne, nagy hangsúlyt helyez arra is, miért éppen így történnek bizonyos dolgok a színpadon, mennyire szolgálják a gyerekközönség megnyerését, és sikert aratnak-e náluk.
Utóbbi szempontból a Toronykőy Attila által rendezett Parázsfuvolácskát mindenképpen sikeres előadásnak kell tartani, a gyerekek jól szórakoztak, a produkció jóformán végig lekötötte a figyelmüket, még ha néhányan a második felvonásra kissé el is fáradtak (legalábbis a mellettem ülő két szőke kislány egy idő után többet fecsegett – no persze az produkcióról –, mint amennyit figyelt). Persze az előadás mindenféle segédeszközt bevet, hogy utat találjon a gyerekekhez: kapnak világítós tollakat, vehetnek interaktív programfüzetet, és többször megszólítják őket a színpadról is. És persze a darabot érintő átalakítások mind értük történtek: a húzások, a verses keretjáték és némi egyszerűsítés az eredeti műhöz képest. A zenéből elég sok megszólal, a kihagyásokat az előadás időtartamának korlátai indokolják (örök probléma a Mozart-művekkel, hogy bár zenéjük és gyakran történetük alkalmassá teszi őket ifjúsági előadások számára, ehhez mégis általában túl hosszúak). Az opera története is nagyrészt színre kerül, és a kimaradt cselekményelemek (például Monostatos szövetkezése az Éj királynőjével) jórészt legalább utalás szintjén megjelennek, még ha nem is biztos, hogy az eredeti operát nem ismerők mindig értik ezeket a célzásokat (miért is akaszt Pamina kötelet a nyakába).
Bonyolult megítélni, milyen mélységű darabértelmezést várhatunk el egy gyerekelőadástól. Természetesen nem volna jó, ha túl sok, az ifjabbak számára nehezen megfejthető dolog történne a színpadon, ugyanakkor egy bizonyos életkorig a kicsik nem is feltétlenül várják el, hogy mindenre magyarázatot kapjanak. Így például nem hiszem, hogy sokan gondolkoztak volna azon, miért egy cirkuszban játszódik a történet, és hogyan fér ez össze az eseményekkel. Persze lehet, hogy akadtak, akik rájöttek, mi is az a színház a színházban (ami remek közönségnevelői eredmény, talán a következő generáció úgy nőhet fel, hogy nem idegenek számára a színház önreflektív és egyéb nem realista vonatkozásai), de a legtöbben valószínűleg csak elfogadták ezt az alaphelyzetet. Az már problémásabb kérdés, vajon szabad-e a rendezőnek olyan, nagyon specifikus értelmezést adni a darabról, amelyet a gyerekközönség előzetes ismeretek híján kénytelen kritikátlanul elfogadni. Felnőtt közönség esetében nem is lehet kérdés, hogy a rendező jóformán bármit megtehet a darabbal, amennyiben azt a művészi célok megkívánják, hiszen az egyetlen szempont az előadás minősége, esztétikai, intellektuális, érzelmi stb. értéke. Csakhogy a felnőttek jó esetben ismerik az eredeti darabot, képesek ellentmondani az előadásban megjelenő értékrendre, és általában meg tudják tartani azt a távolságot, ami bármiféle mérlegeléshez kell. A gyerekek esetében nem ez a helyzet, ők ebben a korban még ritkán tudják megítélni, igaz-e, amit a felnőttek mondanak nekik, ők ahhoz vannak hozzászokva, hogy tőlük kapják azokat az ismereteket, amelyek segítenek eligazodni a világban. Így például Sarastrót Pamina apjának beállítani több szükséges egyszerűsítésnél: ezekben a gyerekekben bizonyára nagyon mélyen beleivódik ez az értelmezés, nagy tehát a rendező felelőssége abban, milyen képet közvetít a darabról. Nem mondanám egyértelműen károsnak, ha ez megtörténik, de fontosnak tartom megemlíteni a jelenség problémás voltát.
Természetesen az előadás elsősorban szórakoztatni szeretne, a valamilyen üzenetet, mélyebb gondolatot tartalmazó részek alkotják a kisebbik felét. Ezt egy felnőtteknek szánt előadás esetében szóvá tehetnénk, ám a célközönség ezt is indokolttá teszi. De azoknak a részeknek, amelyekben az előadás ilyen tartalmakat, értékeket közvetít, fokozott figyelmet kell szentelni. Az előbb említett apa-lánya kapcsolat tipikusan ilyen. Nem tartom ördögtől való gondolatnak, hogy A varázsfuvola egy ifjúsági előadásában az elvált szülők közt őrlődő gyerek kérdésével foglalkoznak, ám problematikusnak tartom, ha a témát nem járják megfelelően körül, és mintegy a levegőben lógva marad. Nem gondolnám ugyanis, hogy a szülők közti ellentétre az lenne a megoldás, amit itt látunk – a gyerek átpártol a másik szülőjéhez, és végül minden különösebb előkészítés vagy indoklás nélkül mindenki kibékül mindenkivel. Nem hiszem, hogy egy ilyen kényes kérdést, bizonyára sok gyerek meghatározó élményét – ha már szóba került – ilyen könnyedén el lehetne intézni.
Léteznek azonban olyan „tanulságok”, amelyeket a produkció alkotói direkt módon kívántak eljuttatni a közönséghez. Ilyenkor a színpad hátterére vetítve jelennek meg a darab szövegének sorai, vagy annak valamilyen egyszerűbbé, érthetőbbé formált változata. A módszer kissé ugyan didaktikus, ám a legtöbb kivetített megállapítás – a barátság vagy a szerelem fontossága – nem vonható kétségbe (annál a résznél ugyan, ahol a párra találás fontosságáról van szó, egy kissé sikerült túlhangsúlyozni, hogy a nő szorul párra, de nem leszek annyira szőrös szívű feminista, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítsak ennek az egy mondatnak).
A zeneszámok közti történet szövegét Lackfi János írta újra, szellemesen, ám a szereplőknek néha gondot okoz a verses szöveg előadása, hogy az természetesen hasson, és ne tűnjön szavalásnak. Látványvilág tekintetében színes és ötletes produkciónak vagyunk tanúi, különösen emlékezetes és magával ragadó a hangszer-állat hibridek megjelenése. A színpad cirkuszi porondot formál, a zenekar a háttérben, megemelve foglal helyet. Így a cselekmény közvetlenül a gyerekek előtt zajlik, és könnyebben alakul ki kapcsolat előadás és közönség között. Sajnos a hangzásélményen kissé ront a szokatlan elrendezés, a zenekar nem hallatszik tökéletesen, és néha az énekesekkel sem sikerült megfelelően kapcsolatot tartani. A porond két oldalán, civil ruhában helyezkednek el a felnőtt- és a gyerekkórus tagjai, ami ismét a határok elmosását szolgálja: ők látszólag olyanok, mintha közülünk valók lennének, mégis részt vesznek a darabban, kicsit ide is, oda is tartoznak.
Az előadásban szinte kivétel nélkül fiatal énekesek vettek részt, legtöbbeknek a pályája is csak a közelmúltban indult. Bár zeneértő körökben létezik olyan vélekedés, miszerint Mozartot énekelni túl nehéz ahhoz, hogy túlságosan kezdő művészekre osszák a szerepeit, ezúttal érthető volt, hogy a legfiatalabbak számára a legfiatalabbak játsszanak. És rászolgáltak a bizalomra, több kiemelkedő énekesi teljesítménynek is tanúi lehettünk.
Cser Krisztián Sarastróját már nagyon vártam: talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha bevallom, hogy mikor először hallottam őt énekelni (éppen hét éve történt), már feltételeztem róla, hogy a szerep kiváló megformálója lesz. És így is történt, ami különösen nagy öröm, tekintve hogy a szólam igen kényes, és A varázsfuvola legutóbbi operaházi (vígszínházi) bemutatóján is kiderült, hogy sokszor közismerten jó énekeseknek is gondot okoz. Cser Krisztián azonban jól veszi az akadályokat, a mélységek sem fognak ki rajta, hangja szépen szól, ráadásul basszusának meleg fénye remekül illik a bölcs főpap alakjához.
Sajnos kevésbé jókat vagyok kénytelen mondani az Éj királynőjét megformáló Hertelendy Ritáról. Az énekesnő hangja könnyű, kissé vékony, helyenként nem is hallatszik jól (amin még rontott, hogy a második felvonásban az áriáját viszonylag hátul, nem az akusztikai szempontból legelőnyösebb helyen kellett elénekelnie). Az első felvonásban kevésbé kidolgozott, sokszor félig elnyelt frázisokat hallhattunk tőle – vagy legalábbis annyi jutott el a nézőtérre. A slágeráriát aztán igényesen énekelte, nyilvánvalóan nagy (nagyobb) figyelmet szentelt neki, de ezzel együtt sem győzött meg, hogy valóban megfelelne a szerep kívánalmainak.
Tamino szerepében Megyesi Zoltán a tőle megszokott magas színvonalon teljesített. Már önismétlésnek tűnik újra és újra dicsérni szép, hajlékony hangját, igényes szólamformálását, énekkultúráját. Kicsit ritkábban esik szó színészi képességeiről, amelyeket ezúttal megcsillogtathatott: színpadra termetten, a közönség szimpátiáját elnyerő karaktert formált meg. Az egyetlen valódi meglepetést az okozta, hogy hangja mintha nagyobbá, erősebbé vált volna az utóbbi időben, úgyhogy lehet bennünk némi kíváncsiság a művész pályájának további alakulását illetően.
A Paminát éneklő Szemere Zita valószínűleg az újdonság erejével hathatott a budapesti közönség számára – és milyen örömteli újdonságként! A fiatal énekesnő könnyed, csengő hanggal rendelkezik, igazi élmény őt hallgatni. Miatta sajnáltam csak igazán, hogy Pamina második felvonásbeli szerepéből olyan sok kimaradt: szívesen meghallgattam volna tőle az áriát is. Alakítását is dicséret illeti, a színpadot bejátszó, rokonszenves leányfigurájának nagy szerepe volt az előadás egészének sikerében.
Ebben a sikerben azonban a Papagenót éneklő Gradsach Zoltánnak is oroszlánrésze volt (nem, ezt ezúttal nem kell szó szerint érteni, oroszlán formájában nem jelent meg az énekes). Mindig öröm, amikor fiatal művészeknél nyomon követhetjük, mennyit fejlődtek, és az ifjú bariton esetében ezen nem lehet eléggé csodálkozni. Bár színpadra termettségében és előadói képességeiben eddig sem lehetett kételkedni, hangja teltebb, gazdagabb, szebb hangzású lett az utóbbi időben. Persze Papageno hálás szerep, szerethető figura, és a gyerekközönség nem is tudná nem tátott szájjal figyelni a színes bohóc alakját, ám az énekes ki is hozza a helyzetből, amit csak lehet, valóban az előadás motorja lett.
Zavaros Eszter nem kimondottan Papagenához illő hanggal rendelkezik: szopránja jóval dúsabb, teltebb. A hangszín szép, az énekesnő feltalálja magát a szerepben, így kíváncsian várhatjuk, hogy a jövőben egy testhezállóbb szerepben mutatkozhasson be. Monostatosként Dékán Jenő kellően félelmetes és gonosz volt, mind fizimiskáját, mind viselkedését és hangját tekintve. A Porondmestert Busa Tamás játszotta, őneki jórészt az átvezető szövegek jutottak, egyfajta narrátorként vett részt a darabban. Feltűnő, hogy a művészt mostanában többé-kevésbé prózai szerepek találják meg, néhány rosszul sikerült énekes produkció után szerencsés helyzet, ha az Operaház igyekszik más, a pillanatnyi adottságainak talán jobban megfelelő szerepkört találni az énekesnek.
A Magyar Állami Operaház Zenekarát és Énekkarát Köteles Géza vezényelte. Sajnos az említett akusztikai probléma miatt teljesítményüket nem tudom teljes bizonyossággal értékelni, de amennyit hallottam belőlük, arra nem lehetett panasz. Az előadásban ifjú artisták is szerepeltek, akik szemkápráztató mutatványaikkal is növelték a produkció élvezeti értékét.
Felnőttek, gyerekek egyaránt jól szórakoztak A varázsfuvola cirkuszba helyezett változatán. Mozart csodálatos zenéjét hallgatva. Kell ennél több?
Fotók: Vermes Tibor