Giacomo Puccini: Turandot – a Kínai nemzeti Opera vendégjátéka a Budapesti Tavaszi Fesztiválon. Az április 19-i Erkel színházi előadásról BÓKA GÁBOR írt kritikát
„Cipőt a cipőboltból!” – szólt a hajdani reklámszlogen megvesztegető egyszerűséggel; s mivel az ember szereti az egyszerű megoldásokat, hajlandó készpénznek venni, hogy mindez az operában is így működhet. A kékszakállú herceg várát minden bizonnyal Budapesten, a Ruszalkát alighanem Prágában, a Peter Grimest kétség kívül Londonban játsszák a legjobban. Aztán ott van a Carmen… igaz, azt hol is? Párizsban vagy Sevillában? Hát A Nyugat lányát, amely olasz mű létére elválaszthatatlanul összeforrott a Metropolitan Operával? Olybá tűnik, hogy vannak darabok, melyeket nem csak szerzőjük hazája vall magáénak, de az az ország is, mely a cselekmény helyszínéül szolgál. Épp ezért, bár Kína és az európai zene viszonya igazán nem volt felhőtlen a 20. század során, ma már természetesnek mondható, hogy a pekingi székhelyű Kínai Nemzeti Opera Puccini Turandotjával érkezett budapesti vendégszereplésére – mi mással is jöhetett volna?
A műsorválasztás tehát racionális – ám közel sem old meg minden problémát, ami a kínai és az európai kultúra közti távolságból fakad. Mint már utaltunk rá, az éppen ötven éve kezdődött Kulturális Forradalom egyik következményeként Kína hosszú időn át volt hermetikusan elzárva a nyugati zenétől; az ekkor szerzett lemaradást bizony nem lehet egyik napról a másikra pótolni – ez a most látott Turandot számos elemében megmutatkozott. Ne tévesszen meg minket a tény, hogy Európa és Amerika operaszínpadain számos kínai művész lép fel rendszeresen: ők túlnyomórészt nyugaton végezték felsőfokú zenei tanulmányaikat, művészi kvalitásaik így nem adnak hiteles képet arról, hol is tart a nyugati zenekultúra helyzete Kínában. Másrészt az is nyilvánvaló, hogy egy régóta nyűtt, rengetegszer játszott operaprodukció alkalmi felfrissítése sem feltétlenül biztos tájékozódási pont: magam legalábbis az együttes zenekarának közepes repertoár-színvonalát, olykor feltűnő gikszereit, illetve Csu Man karmesterasszony az előadás nagyjábóli levezetésére szorítkozó, de annál többet semmilyen vonatkozásban nem nyújtó szereplését nem tekintem fokmérőnek e tekintetben – ilyesmit bizony a világ bármely pontján tapasztalhatunk, horribile dictu még idehaza is.
Jóval elgondolkodtatóbb a produkció színpadi megvalósítása, erényeivel és hibáival együtt. Előbbieket aligha kell felsorolnunk: a színpadképek és a jelmezek képzőművészeti igényessége örvendetes tény, hitelessége pedig magától értetődő – a Turandot e tekintetben megszorítások nélkül, valóban otthon van Kínában. Ezt még akkor is fenn kell tartanunk, ha a színpadkép, amit látunk, vélhetően egyszerűsített, utaztatható verziója csupán az odahaza alkalmazottnak (mint arról a Kínai Nemzeti Opera honlapján fellelhető néhány fénykép árulkodik). A „hibák” rubrikában a rendezést, pontosabban annak – európai szemmel nézve – hiányát sorolhatnánk fel – itt azonban óvatosságra kényszerülünk: nem vagyok biztos benne, hogy a produkció alapvető statikussága, bizonyos pillanatokban amatőrnek tűnő megoldásai valóban a színházi ismeretek hiányáról tanúskodnak-e, nem pedig a tradicionális kínai opera – egy Európában jószerivel alig ismert műfaj, melyet csak jobb híján emlegetünk e rendkívül pontatlan kifejezéssel – színpadra állítási hagyományaiból fakadnak. A kínai opera előadásai ugyanis rendkívül teátrálisak, sokkal inkább jelenetekre, képekre koncentrálnak, mintsem a folyamatosságra, a realizmus pedig teljesen ismeretlen fogalom e színházkultúrában – márpedig Puccini operája, bármilyen mértékben távolodott is el a szerző saját korábbi stílusától, alapvetően mégis ezen színházeszmény jegyében fogant. Aligha csodálhatjuk tehát, hogy Vang Hu-csüen rendező sem mozgatja agyon a színpadot, hogy nem próbál úgy csinálni, mintha bármi is valóságos lenne, ami a szemünk előtt zajlik. S bár a Turandot világa mesevilág, elvileg tehát nem zárható ki a realizmustól eltávolodó, elemeltebb előadása is, jelen színre állítás nem találta meg azt a kulcsot, a stilizálásnak azt a formáját, ahol minden működőképessé válhatott volna.
Persze félre bánat: a gazdag látványvilág önmagában elég lehet egy élvezetes, ha nem is mélyenszántó Turandot-előadáshoz – ha a darab mindamellett el van énekelve. Kijelenthetjük: ezúttal el volt. A minden ponton korrekt, bizonyos esetekben egyenesen kiemelkedő teljesítményeket felmutató szereposztás egyetlen tagjáról sem sikerült információkat lelnem hevenyészett világhálós kutatásaim során – még a színház angol nyelvű honlapja sem ad tájékoztatást kilétükről. Az olasz szöveggel való olykori küzdelmük arra utal, hogy egyikük sem rendelkezik különösebb nyugati tapasztalatokkal – annál inkább figyelemre méltó, amit hallhattunk tőlük. Mindenekelőtt a Kalafot éneklő Li Suang nevét kell kiemelnünk, akinek robusztus alkata és a minimálisnál is kevesebb elhitető erővel bíró színpadi jelenléte éles ellentétben állt azzal a hangmatériával és énekkultúrával, amelynek birtokosa: ilyen teherbíró, nagy volumenű, ugyanakkor kulturált hőstenor hangot a legnagyobb nyugati színpadokon sem igen hallani. Vang Vej valamivel líraibb árnyalatú hangon szólaltatta meg a címszerepet, mint azt a Gina Cignától Birgit Nilssonon át Marton Éváig ívelő hagyomány révén megszokhattuk – mindamellett sem volumenben, sem kidolgozottságban nem keltett hiányérzetet e vokális produkció: sőt, a jéghercegnőség helyett több volt benne a szerethető vonás, elhittük neki a záróduett nagy fordulatát, melyet a szerző már nem tudott megkomponálni, az énekesnők pedig általában nem tudnak megoldani. Kevésbé tetszett Jao Hong túllirizált és túlvibrált Liuja: az énekesnő sokkal inkább az éneklés illusztratív, mintsem kifejező voltára helyezte a hangsúlyt, s ez túllépett jelen sorok írójának tűréshatárán. Mind zenei, mind színészi vonatkozásban ragyogóan működött a miniszterek tercettje: Göng Csö (Ping), Li Hsziang (Pang) és Liu Ji-ran (Pong) zenei felkészültségük mellett vélhetően azért arathattak kiemelkedő személyes sikert, mert jeleneteik a Puccini-művön belül eleve stilizáltabb, teátrálisabb réteget képviselnek, mint más szereplők megnyilvánulásai – a kínai énekesek így sokkal inkább saját közegükben mozoghattak.
Ha nem is állíthatjuk, hogy az évszázad Turandotja lett volna e „tiszta forrásból” importált produkció, megvoltak a maga sajátos értékei, hibáiból pedig fontos tapasztalatokkal gazdagodhattunk. S hogy még többet tanulhassunk abból, hogyan is látnak minket a világ másik végében, a társulat legközelebbi vendégjátékán szívesen látnánk olyan darabot, aminek semmiféle kínai vonatkozása nincs – Puccininál maradva: akár a Bohéméletet, akár a Toscát.
Fotók: Pályi Zsófia / Budapesti Tavaszi Fesztivál