Chilis csokoládé

Pokoli vígjáték – Egy sorozatgyilkos vallomásai, Budapesti Tavaszi Fesztivál, 2012. március 25. ÁDÁM TÜNDE kritikája

John Malkovich (fotó: Felvégi Andrea)

Nagy tétben nem fogadtam volna rá, hogy valaha élőben és színpadon láthatom John Malkovichot, ám hogy ez az operaműfajhoz kapcsolódó produkcióban történik meg, az már szinte a valószínűtlenséggel határos. Mégis megtörtént.
Nem mintha nem özönlenének mostanában Budapestre a hollywoodi sztárok, a mindenkori celebvadászok örömére. Ám ezúttal nem a filmforgatás szünetében leshették meg rajongói a színészt: John Malkovich a Vígszínház színpadán lépett a közönség elé.
Lehetett volna közvélemény-kutatást végezni, hogy a nézők miért váltottak jegyet – létszámban aligha győznének az operarajongók. Márpedig az előadás szerves része volt a zene és a két énekes produkciói, tehát aki tetemes összegért jegyet váltott, a sztár mellé kapott operát is – akár kérte, akár nem. Újságunk profiljából adódóan minket az opera-vonal vonzott oda – vagyis… dehogyis.

Az előadásban a sorozatgyilkosról szóló prózai monodráma alkot különös elegyet a klasszikus és barokk operarészletekkel: mintha chilit vegyítenénk csokoládéval (mindenki egyéni ízlésére bízom, melyik-melyik ebben a relációban): külön kedvelhetjük a csokoládét és kedvelhetjük a chilit is, ám ha együtt is megkóstoljuk, egészen újszerű ízélményben (mondjuk Pokoli vígjátékban) lehet részünk. Ilyen érzésem volt a Vígszínházban: a jelenlévők közül bizonyára sokan nem jöttek volna csak az operáért, de ha már ott voltak, meghallgatták, és úgy tűnt, nem volt ellenükre. Márpedig valódi mélyvíz volt ez az operához nem szokott füleknek, hiszen a válogatás alapja az volt, hogy illeszkedjen a történetbe, és nem az, hogy mekkora sláger. Az este egyik tanulsága, hogy a kiterjedt operairodalomban alighanem minden élethelyzetre akad egy-egy ária, így aztán nem is kell külön keresgélni a válogatás szempontjait.

A másik izgalmas következtetés, hogy ha a darabot nem a meglehetősen sokkoló története felől közelítjük, akkor tekinthetjük az operaműfaj melletti kampánynak is. Mire gondolok? Aki éppen csak ismerkedett az operával ezen az estén vagy délután, és annak is, aki már közelről ismeri, azt mutatta meg az előadás, hogy mire való voltaképpen az operaműfaj. Ugyanis a cselekményt, illetve annak elbeszélését ott szakítják meg az áriák, ahol a szereplő lelkivilágát kell bemutatni, és mi lenne alkalmasabb erre, mint egy vége-hossza nincs barokk ária? Egyszerűbben: ahol a szavak elfogynak, ott énekelni kell. Tulajdonképpen majdnem minden klasszikus opera erre épül: a szereplők gyakran akkor kezdenek szólószámba, ha érzéseikről kell beszélniük. Most csak annyi változott, hogy az áriák között nem recitálnak, hanem prózát hallunk.

John Malkovich (fotó: Felvégi Andrea)

Minden okoskodásunkat felülírja azonban, hogy az egész előadás motorja mégiscsak a Jack Unterwegert – és önmagát – alakító John Malkovich. Aki – tegyük hozzá – az első percekben közli, hogy ez a zene nem az ő világa, és hogy az énekesnők pusztán a kiadó javaslatára és azért vannak jelen, hogy ő néha pihenhessen felolvasás közben. A gyors elhatárolódás után a két szoprán magától értetődően beépül a történetbe, és azokká a nőkké alakulnak, akiket a sorozatgyilkos kivégzett. De még a zenekar is az előadás részévé válik, a karmestert is bevonják olykor a cselekménybe.

Na de mi is volna a cselekmény? A valós történet Unterwegerről, aki a börtönből kikerülve gyilkol tovább úgy, hogy közben könyvet ír és rajongótábort gyűjt maga köré? Vagy abból a teljesen abszurd felvezetőből induljunk ki, hogy a néző egy valódi könyvbemutatón vesz részt, ahol a gyilkos a halála után tizenöt évvel írott könyvét mutatja be? És ha már így történik, akkor bátran elrugaszkodhatunk a valóságtól, fojtogathatunk nőket melltartókkal úgy, hogy ők magától értetődően még énekelnek közben. Kiszámítható a csattanó is: a holt szerző, aki még holtában sem tud igazat írni, teljesen üres lapokat fűzött új könyvébe – a hazudozásról ugyanis még a halál sem szoktatta le. Ez lenne a csattanó? Vagy az, hogy a halála után még – viccből – megpróbál öngyilkos lenni? Az igazi Unterweger ugyanis megölte magát, amikor elkapták és újra elítélték, de az ítélet még nem emelkedett jogerőre, így halálakor jogilag nem számított bűnösnek. Talán ez a kettősség és a gyilkos személye körül kialakult tömeghisztéria motiválta a darab szerzőit, hogy a sorozatgyilkos lélektanával foglalkozzanak egy ilyen különös, vegyes produkció keretében. (A hírek szerint nem ez volt az egyetlen, Malkovich újabb operával kombinált előadásban is játszik, melyben ő maga is énekel.)

John Malkovich (fotó: Felvégi Andrea)

A megkerülhetetlen címszereplő színészi profizmusát mutatja be nekünk egészen közelről – az élményt átélni lehetett, leírni aligha. Körülötte Michael Sturminger rendező mozgatja a többi szereplőt: még a karmester, Martin Haselböck is kap feladatot a vezénylésen túl, sőt a zenekar (Orchester Wiener Akademie) egyes tagjai is, ám az igazi feladat a hölgyekre hárul: Kirsten Blaise és Marie Arnet egyfelől nehéz áriákat énekelnek el profi módon, közben színészileg is olyat kell nyújtaniuk, amit operaénekestől ritkán követelnek meg operaprodukcióban. Mindezt a rendezés a főszereplő rögtönzéseivel együtt úgy alkotja komplex egésszé, hogy szinte észrevétlen marad. Annyira magától értetődő, ami a színen történik, hogy csak utólag gondolkodunk el rajta: „ja, hogy ezt ott direkt így kellett beállítani”.

Klasszikus operakritikát írni az estéről lehetetlen. Vagy inkább (klasszikus) kritikát írni lehetetlen? Mondhatnánk, hogy a két énekes a nehéz és kevésbé ismert áriákat meggyőzően énekli – két különböző szoprán karaktert látunk és hallunk, de ezzel még semmit nem mondtunk, hiszen annyival több a feladatuk, mint a puszta éneklés.
Akárhogy is: a kísérlet sikerrel járt: az opera bátran és eredményesen vegyíthető akár a monodráma műfajával is. Az eredmény őket igazolja – no és Malkovichot.

Fotók: Felvégi Andrea / Budapesti Tavaszi Fesztivál (a képek a próbán készültek)