Centrum és periféria

2018. július 10.

Franz Schubert: Fierrabras – KONDOR KATA írása a milánói Scala június 30-i előadásáról

Talán még operakedvelőnek sem szükséges ahhoz lenni, hogy valaki ismerje a milánói Scala intézményét: az olasz zene egyik fellegvára valóságos fogalommá vált, a minőségi muzsika és a nagy sztárok elit színházává. A hétköznapi operarajongók egy része még azt is elérhetetlennek érzi, hogy valaha betegye a lábát a sokat látott falak közé (közérdekű közlemény: a Scala számos produkciójának utolsó előadására fél áron kínálja a jegyeket a megelőző hónapban), miközben az is köztudott, hogy az operaház közönsége igen kritikus, és erősen részrehajló az olasz művészet irányába. Talán meglepő választás lehet ezen a helyszínen osztrák zeneszerző darabját nézni német rendező színre állításában és angol karmesterrel, amelynek előadói között csupán néhány igazán nagy név szerepelt (az ok egyébként igen prózai, pusztán a jelen sorok írójának érdeklődési körében keresendő), ugyanakkor éppen ezért lehet tanulságos megvizsgálni, hogyan teljesít az intézmény egy elsősorban nem a fő profiljába tartozó előadásban, és hogyan fogadják azt a nézői.

Jelenet az előadásból (fotó: Teatro alla Scala)

Utóbbira viszonylag egyszerű a válasz, hasonló jelenséget láthattunk, mint itthon az Operaház bezárása előtt: a kevésbé ismert, ritkábban játszott operára az olcsóbb jegyárú, fölsőbb szintek zsúfolásig megteltek, míg a földszinti, drágább helyek üresen ácsingóztak.

Szomorú elsőre éppen egy félházas Scalát látni,

a közönség ugyanakkor igen lelkesen fogadta az előadást, különösen a karmester, Daniel Harding (aki alighanem az este legnevesebb közreműködőinek egyike volt) részesült meleg fogadtatásban. Ami teljesen érthető, és ezért különösen sajnálatos a mérsékelt érdeklődés: talán nem ez volt a Scala történetének legkiemelkedőbb előadása (ezt az összehasonlítási alap hiányában nem tudom teljes bizonyossággal megmondani), ám igen igényes, professzionális zenei kivitelezésben hallhattunk egy rendkívül figyelemre méltó művet.

Jelenet az előadásból (fotó: Teatro alla Scala)

Schubert Fierrabrasát a hazai közönség kevésbé ismeri, azon kiváló operák közé tartozik, amelyeket a nemzetközi zenei élet már felfedezett, ám nálunk még várni kell arra, hogy élőben láthassuk. A legtöbben talán a Zürichi Opera 2007-es felvételéből ismerhetik, melyben Polgár László énekelte Nagy Károlyt (a további szereplők Jonas Kaufmann, Juliane Banse és Michael Volle voltak, a rendező Claus Guth, a karmester Franz Welser-Möst).

Pedig az operaszerző Schubert nem marad alul a dalszerző vagy a hangszeres zeneszerző Schuberttel szemben, muzsikája kiválóan alkalmas a karakterábrázolásra, rendelkezik drámai erővel, és képes egészen meseszerű atmoszférát teremteni.

Ez utóbbi azért különösen értékes vonás, mert a Fierrabras mesei naivitással közelíti meg a középkori történetet, karakterei bájosan esendőek, ám nincs köztük olyan, aki kifejezetten negatív vagy ellenszenves lenne, még a frank katonák vérét követelő mór uralkodó, Boland is inkább meggondolatlannak és szenvedélyesnek tekinthető, akit a szerencsés fordulat, fogságba esett fiának hazatérte azonnal jobb belátásra bír. A cselekmény bonyolódásáért tehát nem az ártó erők felelősek, hanem az emberek saját hibái; a szereplők a nagy részükre jellemző idealizmus ellenére roppant gyarlók, rendre rossz döntéseket hoznak, nem látják át a helyzeteket, indulataik, érzelmeik rabjai. Az opera mégis mentes minden komolyabb kritikai megközelítéstől, ahogy idegen tőle a tragikus látásmód is, inkább valamiféle abszurd humorral viszonyul az ember esendőségéhez. Hogyne lenne komédiai karakter a fiatal lovag, Eginhart, akinek minden hibájáért más kerül bajba? Vagy a címszereplő, Fierrabras, akit, épp ellenkezőleg, legjobb szándéka ellenére is mindig bűnösnek tartanak? A korlátolt látásmódú király vagy a mórok, akik lobbanékonyságukat egy csepp józan ésszel sem képesek mérsékelni: Boland és Florinda? Nem állítom, hogy az opera mentes a dramaturgiai hibáktól (például a darab megoldását igen hirtelen hozza meg a csatagyőzelem, ami történelmi ismeretek alapján hihető ugyan, de színházi szempontból kevéssé szerencsés), ám számos olyan elem, ami magát komolyan venni kívánó operák esetében kínos pillanatokat okoz, itt remekül beleillik a cselekménybonyolításba, és épp az abszurditást emeli ki.

Jelenet az előadásból (fotó: Teatro alla Scala)

Peter Stein rendezését a Salzburgi Ünnepi Játékokon mutatták be, a produkció legnagyobb részben klasszikusnak tekinthető, amely szinte reflektálatlanul meséli el az opera cselekményét. Egy olyan ritkán látható mű, mint a Fierrabras esetében ez a megközelítés sokkal indokoltabb, mint a legnépszerűbb operáknál, ugyanakkor mindössze némi esztétikai élményt nyújt. A stilizált, fekete-fehér díszletek és jelmezek valóban mutatósak (Ferdinand Wögerbauer és Anna Maria Heinreich munkái), és olyan szempontból nagyszerűen illenek az előadáshoz, hogy nem merevítik azt történelmi tablóvá, inkább egy általános múltba helyezve engedik, hogy az emberi kapcsolatok és történések működjenek.

Mégis, amit a színpadon látunk, kevés ahhoz, hogy valódi színházi élményben részesüljünk:

a színészvezetés kicsit felszínes, a gesztusok közhelyesek, a szereplők közül senki sem tudott emlékezetes vagy különösebben érdekes alakítást nyújtani.

Jelenet az előadásból (fotó: Teatro alla Scala)

A mű igen változatos zenei kihívást jelent az énekesek számára, lírai és drámai részek különböző arányban váltakoznak, és némelyik szerep igen nagy hangterjedelmet igényel. Így nagy feladat a sokszereplős opera minden pontjára megfelelő művészt találni, bár azon talán nem lepődhetünk meg, hogy a Scalának sikerült. Eginhart szólamában a líra dominál, így az őt éneklő Peter Sonn-nak is ez az erősebb oldala. Kisebb problémái voltak a drámai, tartott magasságokkal, de ezt bőségesen ellensúlyozták az olyan emlékezetes jelenetei, mint például első felvonásbeli szerenádjának simogató lágysága. Fierrabras zenéje épp az ellenkezője: a drámai részletek dominálnak, néhány lírai pillanattal. Bernard Richter nagyon szép, fényes, erős hanggal rendelkezik, amit igazi élmény hallgatni, még ha neki is akadtak szépséghibái a finommozgásokban. Roland szerepében Markus Werba a hangban kissé gyengébb kezdés ellenére szintén nagyon pozitív benyomást keltett: nem karakteres, de sokoldalú baritonja, valamint élénk színpadi jelenléte megadta a darab legszerethetőbb figuráját megillető színvonalú alakítást.

Jelenet az előadásból (fotó: Teatro alla Scala)

Emmát a szintén a Salzburgi Ünnepi Játékokon befutott Anett Fritsch énekelte, akinek kissé ugyan hideg a hangszíne, de biztos magasságai, finom pianói és hangjának mozgékonysága így is nagyon jó élményt keltettek.

A Florinda szerepében fellépő Dorothea Röschmann már kissé megkopott hangjával is képes a híréhez méltó produkciót nyújtani,

hajlandóak vagyunk eltekinteni a csúnyább vagy üresebb mély- és középregisztertől a még mindig nagyon szép, erősségében is telt, kerek magasságok és a hihetetlenül szuggesztív erő miatt, amellyel az énekesnő a szerep szélsőségeit megjelenítette.

Jelenet az előadásból (fotó: Teatro alla Scala)

Nagy Károly szólamához Sebastian Pilgrim basszusa kissé vastag, míg a drámaibb részeket szépen kiegyenlített, sötét színnel szólaltatta meg (ahogyan tavaly nagyszerű Hundingja esetében Budapesten is tette), kellő mozgékonyság hiányában a nagyobb ugrásokat időnként kellemetlen elcsuklással oldotta meg. Lauri Vasar viszont üde színfoltot jelentett az előadásban: miközben nem rendelkezik csillárszaggató hanggal, annak ügyes használatával és színészi eszköztárával így is ki tudta fejezni a karakter szélsőséges indulatait. A kisebb szerepek alapítói közül a Brutamonte mór harcosként fellépő Gustavo Castillo nyújtotta a legjelentősebb élményt, de a többiek, Martin Piskorski, Marie-Claude Chappuis és Alla Samokhotova is jól beilleszkedtek a produkció egészébe.

Jelenet az előadásból (fotó: Teatro alla Scala)

A Teatro alla Scala Zenekarát Daniel Harding vezényelte, aki semmiképp nem mondható biztonsági játékosnak: akkor is bevállalta a zeneileg indokolt, szélsőségesebb megoldásokat, ha azok nagy ritkán kisebb pontatlanságokat eredményeztek. Természetesen csupán egy-két esetről van szó, sokkal gyakrabban fordult elő, hogy

alig értettük, hogyan lehet ilyen szintű összhangot megvalósítani, hogyan lehet egy egészen kifinomult frázisformálást hiba nélkül kivitelezni – mintha a teljes zenekar Harding kezéhez lenne ragasztva.

Az elismerés természetesen a zenekart is illeti, nagyon magas színvonalon, egységes, gazdag hangzással muzsikáltak, a kidolgozott szólók közül pedig ki kell emelni a klarinétot, amely nem csupán Eginhart első felvonásbeli áriájában, de a későbbi részekben is kiemelkedő perceket okozott. A kórus részéről is felidézhetünk emlékezetes pillanatokat, a női kar Emma udvarhölgyeiként több komoly énekelnivalóval rendelkezett, övék volt az opera legelejének énekes száma is, így nagy szerepük volt a kedvező első benyomásban. A férfikarból a tenor szólam néha kilógott ugyan, viszont a raboskodó frank katonák a cappella kórusa igen jelentős művészi élményt nyújtott.

A nagy Scala élőben sem okozott csalódást: bebizonyította, hogy nem csak az olasz zenekultúrában kell a nagyok között számon tartani.

Fotók: Teatro alla Scala

Hasonló bejegyzések