Wolfgang Amadeus Mozart: Szöktetés a szerájból – JÁNOSI ILDIKÓ írása a szombathelyi Iseum július 21-i előadásáról
A zenei sokszínűség jegyében rendezték meg július 21. és augusztus 2. között Szombathelyen az Iseumi Játékok rendezvénysorozatát, amelyben idén egy Mozart-opera, az Experidance táncszínházi előadása, Rock-Symphony (rockslágerek szimfonikus hangszerelésben), valamint Bogányi Gergely zongoraművész szólóestje szerepelt. Tavaly a fesztivál a Szent Márton-napi ünnepségek miatt más helyszínre kényszerült, idén azonban visszaköltözött az Iseum ókori oszlopai közé.
A nyitónapon Mozart Szöktetés a szerájból című vígoperáját láthatta a közönség. Ezzel visszatértek a hagyományokhoz, hiszen a komponista neve elválaszthatatlan az Iseumi Játékoktól, amelynek története az 1960-as évek közepén A varázsfuvolával kezdődött. Könnyed nyáresti szórakozásként is igazán jó választás a Szöktetés, hiszen Mozart legderűsebb, legvidámabb operája; Singspiel (daljáték), melyben több ismert sláger is elhangzik (például az Akasztófa-ária), és a Singspiel hagyományaihoz híven humoros párbeszédek és szituációk is színesítik a történetet. Már csak az a kérdés, milyen rendezésben tálalják nekünk a művet. Hagyományos színrevitelben, a török kort idéző díszletekben és jelmezekben, avagy „modernizálva”, a mai korba átültetve, napjaink politikai történéseihez aktualizálva (muszlim–keresztény ellentét, lánykereskedők világa, szeráj helyett bordély). Mindegyikre volt már példa a nagyvilágban.
A szombathelyi előadás rendezője, Hábetler András teljesen új történetet álmodott az Iseum oszlopai közé.
Új szálra fűzte fel a mesét, az eredeti mű humanista eszmeiségétől és Mozart szellemétől nem elrugaszkodva, a szerelem és a szabadság hangsúlyozása mellett.
Hábetler – aki maga is operaénekes – két éve a Szöktetés Erkel színházi ifjúsági (operakalandos) előadásain narrátorként élvezetesen, sok humorral próbálta beavatni a gyerekeket az opera és a történet rejtelmeibe, s felkelteni érdeklődésüket az opera műfaja iránt. Narrátori működése sikeres volt, mivel megtalálta a közös hullámhosszt a nézőközönséggel – beszéli és érti az ifjúság nyelvét. Talán nem véletlen, hogy éppen őt kérték fel a szombathelyi Szöktetés megrendezésére, s talán Erkel színházi élményeiből merítve, tapasztalatait leszűrve építette fel új koncepcióját.
„Olyan előadást ígérünk, hogy még azok is rájönnek, hogy szeretik az operát, akik eddig nem tudták magukról. Ehhez persze kell Mozart és az ő zsenije, valamint a Szökés a szerájból című opera. A darab szövegét úgy alakítottam át, hogy az a mai ember számára is érdekes legyen. Annyit még elárulhatok, a darab arról szól, hogyan jön létre egy operaelőadás” – nyilatkozta a rendező. S valóban, a rendező a történetbe beleszövi az opera világát. A koncepció beavató jellegét megtartva, betekintést ad a nézőknek az opera és az operaelőadás születésébe: a műhelymunkába, a társulatépítésbe, az énekesek, hangok világába.
Így lett a történetből színház a színházban, azaz opera az operában. De – akár az eredeti mű – mesél a szerelem mindenek feletti erejéről, s a szabadság utáni vágyról is.
Ugyanakkor napi aktualitásokat is beépít a történetbe. A librettót – amely nem ér fel a zene zsenialitásához, sőt, amellyel Mozart sem volt megelégedve – átírták, a párbeszédeket aktualizálták az új cselekménynek megfelelően.
Ebben az előadásban Szelim basa zeneszerető uralkodó, aki saját álmát építi fel egy lakatlan szigeten: ő maga is operát ír, operatársulatot alakít – a szigetre érkező menekültekből, de saját alkalmazottaiból is –, ezért mindenkit castingoltat. Konstanza, Blonde és Pedrillo immár a Szelim-féle opera tagjai, Ozmin a társulat vezető énekese. A basa operaházat is építtetne, amelyben Konstanza lenne a primadonna. (Persze a lány szerelmére is igényt tart, de nem olyan eltökéltséggel, mint az eredeti darabban.) Idillikus sziget ez, a „béke szigete”, ahova mindenkit befogadnak (menekülteket naponta), mindenféle vallást tolerálnak, ahol keresztény (Konstanza, Blonde, Belmonte), zsidó (Pedrillo), muszlim (Ozmin) békében élhetnek egymás mellett. Ugyanakkor a zene szigete is, hiszen a szereplőket a szerelem mellett a zenés lét, az éneklés is motiválja, sőt a zene által felszabadulnak a gátlásaik, és közelebb kerülhetnek egymáshoz.
A rendezés kifejezetten az Iseum épületéhez készült, amelynek oszlopai, bejárata díszletként funkcionáltak. Emellett a mai kort jelképezve babzsákok hevertek szerte a színpadon, a keleti hangulatról pedig fényvetítéssel gondoskodtak. Az előadás több pontján is fénybe borult az Isis-szentély, a nyitány alatt a fényvetítést például háremhölgyek tánca is kísérte.
Szelim különféle zenei próbák elé állítja a szereplőket: a menekültként érkező, de tenoristaként (nem terrorista!) bemutatott Belmonténak próbát kell énekelnie – az első felvonást záró tercett (Belmonte–Pedrillo páros kontra Ozmin) tulajdonképpen casting. Aki leénekli a másikat, az kerül be az új operaelőadásba. (A tenorok nyernek.) A második felvonásbeli kvartett is a Szelim-féle operatársulat produkciója, konkrétan egy próba, amelyben Szelim karmesterként és rendezőként is működik: a Belmonte–Konstanza kettős alatt instrukciókkal látja el Pedrillót és Blondét. A megbocsátó négyes után a szerelmespárok hátravonulnak egy fehér függöny mögé, ami a hátteret kettéosztja, mi pedig egy árnyjátékot láthatunk, amint a párok a szerelemtől felhevülve egymásnak esnek – kedvesen, mókásan (lásd a videóban). Még egy ízben alkalmaznak árnyjátékot – a szökésnél. Ozmin fokozatosan óriási méretűvé válik az üldözött szerelmesek mellett, egészen föléjük magasodik.
Pedrillo szerenádja már az új operabemutató betétjeként hangzik el, akárcsak Belmonte negyedik, Esz-dúr áriája. Utóbbit együtt énekli a két tenor, soronként váltva egymást. Pedrillo (nőt alakítva) női hangon énekelt – ez ötletnek nem rossz, mégsem igazán tetszett, mert ezáltal sajnos a gyönyörű áriát feláldozták a komédia (komédiázás) kedvéért.
A rendező az előadás végére tartogat egy csavart: amikor a szerelmesek ítélethirdetése következne, kiderül, hogy a basa nem más, mint a klepetusban és strandpapucsban zongorázó és vezénylő karmester, Szennai Kálmán. Az ő Szelim basája igazi humanista, fennkölt lélek, akit csak a zene, a művészet és az alkotás érdekel, ezért titkárára – az addig Szelimet játszó Hábetler Andrásra – bízza a hatalomgyakorlást és egyéb ügyek intézését. Érdekes fordulat az is, hogy a szerelmesek már távoznának Szelim békés elbocsátására, ám nem mennek, míg az ájult Ozmint fel nem ébresztik. (Ozmin, miután dühét, bosszúvágyát előadta áriájában, eszméletét veszti, és – nem először a darab folyamán – hanyatt vágódik.) Így aztán a fináléban „egy hajóban (gumicsónakban) evezve” indul az öttagú, Ozminnal kibővült kis operatársulat új vizekre (Európába?).
Az énekesek láthatóan nagy élvezettel vettek részt a játékban. Mint Hábetler András a nyitány előtti bevezetőjében elmesélte,
a háromhetes próbaidőszak számukra kizárólag Mozartról és a darabról szólt, igazi társulattá kovácsolva össze a művészeket.
A premier napjára azonban egy probléma mégis akadt: no, nem az időjárás szólt közbe, meleg nyári estén láthattuk az előadást – ám a Konstanzát alakító Lőrincz Judit berekedt, a csúcshangjai elmentek. Gyorsan keresni kellett egy új Konstanzát, meg is lelték Szakács Ildikó személyében. De mivel az új dialógusokat és a rendezést egy nap alatt képtelenség megtanulni, Lőrincz Judit játszott és mondta a prózát a színpadon, Szakács Ildikó pedig félig a takarásból énekelt. Szép jelenet volt, amikor a bejelentés után Hábetler bemutatta a közönségnek mindkét művésznőt, akik egymást átölelve jelezték: drukkolnak a másikért.
Csak a legjobbakat mondhatom Szakács Ildikó bravúros produkciójáról. Konstanza két áriáját magas színvonalon tolmácsolta (a g-moll ária kimaradt az előadásból). Az a tény, hogy partnerei tekintetét nélkülöznie kellett a duettben és az együttesekben, nem kis nehézséget jelenthetett. Mégis önfeledten énekelt, nem érződött bénító izgalom. Ilyen jónak talán még nem is hallottam. Ugyanakkor sajnáltam Lőrincz Juditot, akinek Konstanzáját – kiváló győri Traviatája után – nagyon vártam, de nem hallhattam. Színészileg így is kiváló alakítást nyújtott. Remélem, lesz még alkalma a szerepet elénekelni.
Ódor Botond, Belmonte alakítója fiatal énekes, 2013-ban megnyerte a Simándy-énekversenyt, júniusban az Armel Operafesztivál Prima Donna-produkciójában is sikerrel mutatkozott be. Alkatilag igazi Belmonte, rendkívül szimpatikusan is formálta meg a karaktert. Hangja azonban, úgy tűnik, nem igazán lírai (főleg nem Mozart-tenori), inkább spinto. Első áriájában (Itt újra látlak téged) és a Konstanzával énekelt duettben tetszett a legjobban, de a Mozart-stíluson még finomítania kell.
Amikor néhány hónapja megláttam László Boldizsár nevét a szereplők névsorában, biztosra vettem, hogy Belmontét fogja énekelni. Nagy meglepetésemre Pedrillo szerepét kapta, akit általában karaktertenorokra szoktak osztani.
László Boldizsárra láthatóan igazi felüdülésként hatott a derűs, vicces fickó megformálása a hőstenor szerepek után. Amolyan játék- és mókamesterként funkcionált a darabban, és rendkívül rokonszenves, szerethető figurát játszott.
Lubickolt a lehetőségben, a szólam magassága nem okozott számára gondot – de a színészi játék és a próza sem! Várható volt, hogy az ő énekesi kvalitásait nem haladja meg Pedrillo nehéz áriája, így azt végre méltó előadásban hallhattam. Remek humorát is megcsillogtathatta a Vivat Bacchus! és a Szerenád előadásában, illetve a dialógusokban. A prózát egyébként az énekesek közül ő mondta a legjobban.
Nánási Helga Blondeként minden tekintetben elbűvölő volt. Szép, csillogó szopránja teltebb, mint amit Blonde lírai szubrett szólama megkíván – néhány év múlva remek Konstanza lehet –, mégis rendkívül bájos, kedves, tűzrőlpattant figurát teremt. Remekül mondta a prózai szöveget is, játéka, mozgása is kiváló volt. Emlékezetes Blonde második áriájának (Ó mi édes, drága hír) előadása, amelyben férjével, László Boldizsárral az ária vége felé már a házasságot, a gyerekeket tervezik.
Az eredeti műnek megfelelően ebben a rendezésben is Ozmin a darab legnegatívabb karaktere, itt nagyképű basszista, aki többször is „belehal” a csúcshangok kiéneklésébe. Ilyenkor Pedrillo „támasztja fel” mesterséges lélegeztetéssel. Legnagyobb bosszúságára nem kerül be az Szelim-féle új operaprodukcióba, ezért motiválja annyira a bosszú. A szerepet immár sokadik rendezésben Rácz István énekelte. Végre egy igazi basszus!
Számomra ennél szebb basszushang kevés létezik, minden áriáját élvezet volt hallgatni. (Ritka élvezet, mert – sajnos – alig lehet őt máshol hallani, így az Operában sem.)
Az Akasztófa-ária különösen bravúrosra sikeredett, a mély hangok is igazi basszushoz méltón szólaltak meg. Remekül játszott, kellően undok és dühös volt, amikor kellett, és nagyszerűen komédiázott a Pedrillóval énekelt duettben.
A Savaria Szimfonikus Zenekar egy-két elcsúszás kivételével színvonalasan játszott Szennai Kálmán irányításával. Néhány ária tempója számomra lassú volt (lassabb a megszokottnál). Furcsállottam, hogy nem volt kórus, de a ezek a részletek is jól szóltak csupán zenekarral. Belmonte B-dúr áriája és Konstanza g-moll áriája kimaradt, de gondolom, ha ezek elhangzanak, nagyon későn lett volna vége az előadásnak. (Belmonte B-dúr vagy Esz-dúr áriáját általában kihagyják.)
Az opera az eredeti három helyett két részben, magyar nyelven hangzott el, így könnyebben követhető volt a történet, és bejöttek a poénok is.
Mindent egybevetve: felhőtlen szórakozásban, kiváló zenei élményben volt része a közönségnek, nagy brávózással és tapssal ünnepelték a művészeket. A happy end mellett katarzist ígért a rendező, aki szerint az is megszereti az operát, aki ezen az iseumi előadáson találkozik először ezzel a műfajjal. Úgy érzem, ez a célkitűzése maximálisan megvalósult.
Biztos vagyok benne, hogy ez a rendezés megszólítja a fiatalokat. Csak azt sajnálom, hogy csupán ezen az egy estén hangzott fel Mozart remekműve.
Pedig ez a darab több előadást (legalább még egy iseumi estét) érdemelt volna. Remélem, még találkozhatunk valamelyik dalszínházban ezzel a rendezéssel – megérdemelnék a nézők és az előadók is.