Casting a szerájban

2017. augusztus 21.

Wolfgang Amadeus Mozart: Szöktetés a szerájból – JÁNOSI ILDIKÓ írása a szombathelyi Iseum július 21-i előadásáról

Konstanza: Lőrincz Judit (fotó: Garas Kálmán / Iseumi Szabadtéri Játékok)

A zenei sokszínűség jegyében rendezték meg július 21. és augusztus 2. között Szombathelyen az Iseumi Játékok rendezvénysorozatát, amelyben idén egy Mozart-opera, az Experidance táncszínházi előadása, Rock-Symphony (rockslágerek szimfonikus hangszerelésben), valamint Bogányi Gergely zongoraművész szólóestje szerepelt. Tavaly a fesztivál a Szent Márton-napi ünnepségek miatt más helyszínre kényszerült, idén azonban visszaköltözött az Iseum ókori oszlopai közé.

A nyitónapon Mozart Szöktetés a szerájból című vígoperáját láthatta a közönség. Ezzel visszatértek a hagyományokhoz, hiszen a komponista neve elválaszthatatlan az Iseumi Játékoktól, amelynek története az 1960-as évek közepén A varázsfuvolával kezdődött. Könnyed nyáresti szórakozásként is igazán jó választás a Szöktetés, hiszen Mozart legderűsebb, legvidámabb operája; Singspiel (daljáték), melyben több ismert sláger is elhangzik (például az Akasztófa-ária), és a Singspiel hagyományaihoz híven humoros párbeszédek és szituációk is színesítik a történetet. Már csak az a kérdés, milyen rendezésben tálalják nekünk a művet. Hagyományos színrevitelben, a török kort idéző díszletekben és jelmezekben, avagy „modernizálva”, a mai korba átültetve, napjaink politikai történéseihez aktualizálva (muszlim–keresztény ellentét, lánykereskedők világa, szeráj helyett bordély). Mindegyikre volt már példa a nagyvilágban.

A szombathelyi előadás rendezője, Hábetler András teljesen új történetet álmodott az Iseum oszlopai közé.

Új szálra fűzte fel a mesét, az eredeti mű humanista eszmeiségétől és Mozart szellemétől nem elrugaszkodva, a szerelem és a szabadság hangsúlyozása mellett.

Hábetler – aki maga is operaénekes – két éve a Szöktetés Erkel színházi ifjúsági (operakalandos) előadásain narrátorként élvezetesen, sok humorral próbálta beavatni a gyerekeket az opera és a történet rejtelmeibe, s felkelteni érdeklődésüket az opera műfaja iránt. Narrátori működése sikeres volt, mivel megtalálta a közös hullámhosszt a nézőközönséggel – beszéli és érti az ifjúság nyelvét. Talán nem véletlen, hogy éppen őt kérték fel a szombathelyi Szöktetés megrendezésére, s talán Erkel színházi élményeiből merítve, tapasztalatait leszűrve építette fel új koncepcióját.

Belmonte: Ódor Botond (fotó: Garas Kálmán / Iseumi Szabadtéri Játékok)

„Olyan előadást ígérünk, hogy még azok is rájönnek, hogy szeretik az operát, akik eddig nem tudták magukról. Ehhez persze kell Mozart és az ő zsenije, valamint a Szökés a szerájból című opera.  A darab szövegét úgy alakítottam át, hogy az a mai ember számára is érdekes legyen. Annyit még elárulhatok, a darab arról szól, hogyan jön létre egy operaelőadás” – nyilatkozta a rendező. S valóban, a rendező a történetbe beleszövi az opera világát. A koncepció beavató jellegét megtartva, betekintést ad a nézőknek az opera és az operaelőadás születésébe: a műhelymunkába, a társulatépítésbe, az énekesek, hangok világába.

Így lett a történetből színház a színházban, azaz opera az operában. De – akár az eredeti mű – mesél a szerelem mindenek feletti erejéről, s a szabadság utáni vágyról is.

Ugyanakkor napi aktualitásokat is beépít a történetbe. A librettót – amely nem ér fel a zene zsenialitásához, sőt, amellyel Mozart sem volt megelégedve – átírták, a párbeszédeket aktualizálták az új cselekménynek megfelelően.

Ozmin: Rácz István (fotó: Garas Kálmán / Iseumi Szabadtéri Játékok)

Ebben az előadásban Szelim basa zeneszerető uralkodó, aki saját álmát építi fel egy lakatlan szigeten: ő maga is operát ír, operatársulatot alakít – a szigetre érkező menekültekből, de saját alkalmazottaiból is –, ezért mindenkit castingoltat. Konstanza, Blonde és Pedrillo immár a Szelim-féle opera tagjai, Ozmin a társulat vezető énekese. A basa operaházat is építtetne, amelyben Konstanza lenne a primadonna. (Persze a lány szerelmére is igényt tart, de nem olyan eltökéltséggel, mint az eredeti darabban.) Idillikus sziget ez, a „béke szigete”, ahova mindenkit befogadnak (menekülteket naponta), mindenféle vallást tolerálnak, ahol keresztény (Konstanza, Blonde, Belmonte), zsidó (Pedrillo), muszlim (Ozmin) békében élhetnek egymás mellett. Ugyanakkor a zene szigete is, hiszen a szereplőket a szerelem mellett a zenés lét, az éneklés is motiválja, sőt a zene által felszabadulnak a gátlásaik, és közelebb kerülhetnek egymáshoz.

A rendezés kifejezetten az Iseum épületéhez készült, amelynek oszlopai, bejárata díszletként funkcionáltak. Emellett a mai kort jelképezve babzsákok hevertek szerte a színpadon, a keleti hangulatról pedig fényvetítéssel gondoskodtak. Az előadás több pontján is fénybe borult az Isis-szentély, a nyitány alatt a fényvetítést például háremhölgyek tánca is kísérte.

Blonde: Nánási Helga (fotó: Garas Kálmán / Iseumi Szabadtéri Játékok)

Szelim különféle zenei próbák elé állítja a szereplőket: a menekültként érkező, de tenoristaként (nem terrorista!) bemutatott Belmonténak próbát kell énekelnie – az első felvonást záró tercett (Belmonte–Pedrillo páros kontra Ozmin) tulajdonképpen casting. Aki leénekli a másikat, az kerül be az új operaelőadásba. (A tenorok nyernek.) A második felvonásbeli kvartett is a Szelim-féle operatársulat produkciója, konkrétan egy próba, amelyben Szelim karmesterként és rendezőként is működik: a Belmonte–Konstanza kettős alatt instrukciókkal látja el Pedrillót és Blondét. A megbocsátó négyes után a szerelmespárok hátravonulnak egy fehér függöny mögé, ami a hátteret kettéosztja, mi pedig egy árnyjátékot láthatunk, amint a párok a szerelemtől felhevülve egymásnak esnek – kedvesen, mókásan (lásd a videóban). Még egy ízben alkalmaznak árnyjátékot – a szökésnél. Ozmin fokozatosan óriási méretűvé válik az üldözött szerelmesek mellett, egészen föléjük magasodik.

Pedrillo szerenádja már az új operabemutató betétjeként hangzik el, akárcsak Belmonte negyedik, Esz-dúr áriája. Utóbbit együtt énekli a két tenor, soronként váltva egymást. Pedrillo (nőt alakítva) női hangon énekelt – ez ötletnek nem rossz, mégsem igazán tetszett, mert ezáltal sajnos a gyönyörű áriát feláldozták a komédia (komédiázás) kedvéért.

Pedrillo: László Boldizsár (fotó: Garas Kálmán / Iseumi Szabadtéri Játékok)

A rendező az előadás végére tartogat egy csavart: amikor a szerelmesek ítélethirdetése következne, kiderül, hogy a basa nem más, mint a klepetusban és strandpapucsban zongorázó és vezénylő karmester, Szennai Kálmán. Az ő Szelim basája igazi humanista, fennkölt lélek, akit csak a zene, a művészet és az alkotás érdekel, ezért titkárára – az addig Szelimet játszó Hábetler Andrásra – bízza a hatalomgyakorlást és egyéb ügyek intézését. Érdekes fordulat az is, hogy a szerelmesek már távoznának Szelim békés elbocsátására, ám nem mennek, míg az ájult Ozmint fel nem ébresztik. (Ozmin, miután dühét, bosszúvágyát előadta áriájában, eszméletét veszti, és – nem először a darab folyamán – hanyatt vágódik.) Így aztán a fináléban „egy hajóban (gumicsónakban) evezve” indul az öttagú, Ozminnal kibővült kis operatársulat új vizekre (Európába?).

Az énekesek láthatóan nagy élvezettel vettek részt a játékban. Mint Hábetler András a nyitány előtti bevezetőjében elmesélte,

a háromhetes próbaidőszak számukra kizárólag Mozartról és a darabról szólt, igazi társulattá kovácsolva össze a művészeket.

A premier napjára azonban egy probléma mégis akadt: no, nem az időjárás szólt közbe, meleg nyári estén láthattuk az előadást – ám a Konstanzát alakító Lőrincz Judit berekedt, a csúcshangjai elmentek. Gyorsan keresni kellett egy új Konstanzát, meg is lelték Szakács Ildikó személyében. De mivel az új dialógusokat és a rendezést egy nap alatt képtelenség megtanulni, Lőrincz Judit játszott és mondta a prózát a színpadon, Szakács Ildikó pedig félig a takarásból énekelt. Szép jelenet volt, amikor a bejelentés után Hábetler bemutatta a közönségnek mindkét művésznőt, akik egymást átölelve jelezték: drukkolnak a másikért.

Lőrincz Judit, Hábetler András és Szakács Ildikó (fotó: Garas Kálmán / Iseumi Szabadtéri Játékok)

Csak a legjobbakat mondhatom Szakács Ildikó bravúros produkciójáról. Konstanza két áriáját magas színvonalon tolmácsolta (a g-moll ária kimaradt az előadásból). Az a tény, hogy partnerei tekintetét nélkülöznie kellett a duettben és az együttesekben, nem kis nehézséget jelenthetett. Mégis önfeledten énekelt, nem érződött bénító izgalom. Ilyen jónak talán még nem is hallottam.  Ugyanakkor sajnáltam Lőrincz Juditot, akinek Konstanzáját – kiváló győri Traviatája után – nagyon vártam, de nem hallhattam. Színészileg így is kiváló alakítást nyújtott. Remélem, lesz még alkalma a szerepet elénekelni.

Ódor Botond, Belmonte alakítója fiatal énekes, 2013-ban megnyerte a Simándy-énekversenyt, júniusban az Armel Operafesztivál Prima Donna-produkciójában is sikerrel mutatkozott be. Alkatilag igazi Belmonte, rendkívül szimpatikusan is formálta meg a karaktert. Hangja azonban, úgy tűnik, nem igazán lírai (főleg nem Mozart-tenori), inkább spinto. Első áriájában (Itt újra látlak téged) és a Konstanzával énekelt duettben tetszett a legjobban, de a Mozart-stíluson még finomítania kell.

Amikor néhány hónapja megláttam László Boldizsár nevét a szereplők névsorában, biztosra vettem, hogy Belmontét fogja énekelni. Nagy meglepetésemre Pedrillo szerepét kapta, akit általában karaktertenorokra szoktak osztani.

László Boldizsárra láthatóan igazi felüdülésként hatott a derűs, vicces fickó megformálása a hőstenor szerepek után. Amolyan játék- és mókamesterként funkcionált a darabban, és rendkívül rokonszenves, szerethető figurát játszott.

Lubickolt a lehetőségben, a szólam magassága nem okozott számára gondot – de a színészi játék és a próza sem! Várható volt, hogy az ő énekesi kvalitásait nem haladja meg Pedrillo nehéz áriája, így azt végre méltó előadásban hallhattam. Remek humorát is megcsillogtathatta a Vivat Bacchus! és a Szerenád előadásában, illetve a dialógusokban. A prózát egyébként az énekesek közül ő mondta a legjobban.

Szennai Kálmán (fotó: Garas Kálmán / Iseumi Szabadtéri Játékok)

Nánási Helga Blondeként minden tekintetben elbűvölő volt. Szép, csillogó szopránja teltebb, mint amit Blonde lírai szubrett szólama megkíván – néhány év múlva remek Konstanza lehet –, mégis rendkívül bájos, kedves, tűzrőlpattant figurát teremt. Remekül mondta a prózai szöveget is, játéka, mozgása is kiváló volt. Emlékezetes Blonde második áriájának (Ó mi édes, drága hír) előadása, amelyben férjével, László Boldizsárral az ária vége felé már a házasságot, a gyerekeket tervezik.

Az eredeti műnek megfelelően ebben a rendezésben is Ozmin a darab legnegatívabb karaktere, itt nagyképű basszista, aki többször is „belehal” a csúcshangok kiéneklésébe. Ilyenkor Pedrillo „támasztja fel” mesterséges lélegeztetéssel. Legnagyobb bosszúságára nem kerül be az Szelim-féle új operaprodukcióba, ezért motiválja annyira a bosszú. A szerepet immár sokadik rendezésben Rácz István énekelte. Végre egy igazi basszus!

Számomra ennél szebb basszushang kevés létezik, minden áriáját élvezet volt hallgatni. (Ritka élvezet, mert – sajnos – alig lehet őt máshol hallani, így az Operában sem.)

Az Akasztófa-ária különösen bravúrosra sikeredett, a mély hangok is igazi basszushoz méltón szólaltak meg. Remekül játszott, kellően undok és dühös volt, amikor kellett, és nagyszerűen komédiázott a Pedrillóval énekelt duettben.

Finálé (fotó: Garas Kálmán / Iseumi Szabadtéri Játékok)

A Savaria Szimfonikus Zenekar egy-két elcsúszás kivételével színvonalasan játszott Szennai Kálmán irányításával. Néhány ária tempója számomra lassú volt (lassabb a megszokottnál). Furcsállottam, hogy nem volt kórus, de a ezek a részletek is jól szóltak csupán zenekarral. Belmonte B-dúr áriája és Konstanza g-moll áriája kimaradt, de gondolom, ha ezek elhangzanak, nagyon későn lett volna vége az előadásnak. (Belmonte B-dúr vagy Esz-dúr áriáját általában kihagyják.)

Az opera az eredeti három helyett két részben, magyar nyelven hangzott el, így könnyebben követhető volt a történet, és bejöttek a poénok is.

Mindent egybevetve: felhőtlen szórakozásban, kiváló zenei élményben volt része a közönségnek, nagy brávózással és tapssal ünnepelték a művészeket. A happy end mellett katarzist ígért a rendező, aki szerint az is megszereti az operát, aki ezen az iseumi előadáson találkozik először ezzel a műfajjal. Úgy érzem, ez a célkitűzése maximálisan megvalósult.

Biztos vagyok benne, hogy ez a rendezés megszólítja a fiatalokat. Csak azt sajnálom, hogy csupán ezen az egy estén hangzott fel Mozart remekműve.

Pedig ez a darab több előadást (legalább még egy iseumi estét) érdemelt volna. Remélem, még találkozhatunk valamelyik dalszínházban ezzel a rendezéssel – megérdemelnék a nézők és az előadók is.

Hasonló bejegyzések