Callasiana

Vincenzo Bellini: A puritánok – a Müpa május 21-i előadásáról ELEK MARTIN írt kritikát

Elvira: Jessica Pratt (fotó: Posztós János / Müpa)
Elvira: Jessica Pratt (fotó: Posztós János / Müpa)

Maria Callas művészi tevékenységének egyik legnagyobb érdeme az volt, hogy újradimenzionálta a bel canto repertoár interpretációját. Drámai, de egyben rendkívül agilis szopránjával, elsöprő kifejezőerejével új perspektívába helyezte a műfajt, kifejezésbeli gazdagsággal ruházva fel az elsősorban vokális csillogásra használt darabokat. A puritánok Elvirájának 1949-es eljátszását követően számos bel canto szerepet formált újra, nagy hatást gyakorolva a következő generációk tevékenységére.  Bellini operájának a Müpában színpadra kerülő előadása a negyven éve elhunyt énekesnő művészi öröksége előtt tisztelgett.

A pódiumművészi pályától visszavonult díva a hetvenes években több alkalommal tartott mesterkurzust fiatal énekeseknek. Némedi Csaba rendező koncepciójában az opera egy hasonló kurzus keretében, színház a színházban elv mentén bontakozott ki. Azzal, hogy Callast mint néma szereplőt fizikálisan is megjelenítette (Aleszja Popova), a rendező veszélyes terepre merészkedett: a megszemélyesítés diszkréciója nélkül a tiszteletadás könnyedén válhatott volna zavarba ejtővé. Szerencsére nem így történt, a rendező remekül oldotta meg a feladatot.

Az előadás kezdetén Callas úgy jelent meg, mint szerény, de kimértségével tiszteletet parancsoló alak:

fogadta a gyülekező fiatalokat, kiosztotta a kottákat, majd az opera cselekménye szerint elővezette az egyes szereplőket. Konkrét instrukciók nem hangoztak el, így nem annyira mesterkurzus jelent meg előttünk, mint inkább kurzuszáró főpróba. A darab első számai még teljes egészükben a próba keretei között zajlottak: az énekesek lopva lesték a „tanárnő” reakcióit, sugdolóztak a szomszédjaikkal, megtapsolták társuk jól sikerült áriáját.

Riccardo Frizza (fotó: Posztós János / Müpa)
Riccardo Frizza (fotó: Posztós János / Müpa)

Ezt követően viszont a színpadi játék egyre inkább az operacselekmény szolgálatába állt, a kurzus közegéből átkerültünk az opera drámájába. Callas valóságos személyből fokozatosan allegorikus alakká, a „Dráma” szellemévé lényegült át, aki puszta jelenlétével és a szereplőkkel való minimális kontaktusával biztosította a drámaiság őszinteségét.

Ez az érzékeny és jól megvalósított koncepció rendkívül szimpatikusnak tűnt.

Találó volt a második felvonás rendezése is. Elvira elméjének megbomlását jól érzékeltette az addig rendezetten elhelyezett széksorok rendszertelen szétpakolása. A székeken itt-ott emberek foglaltak helyet, akik többnyire csak maguk elé meredtek, nem léptek interakcióba az énekesekkel. Ez érzékenyen ábrázolta Elvira állapotát, aki bár fizikailag jelen van, szellemileg távol jár, és képtelenség vele kapcsolatot létesíteni.

Brown és Riccardo: Ninh Duc Hoang Long és Alekszej Markov (fotó: Posztós János / Müpa)
Brown és Riccardo: Ninh Duc Hoang Long és Alekszej Markov (fotó: Posztós János / Müpa)

A produkció zeneileg sem vallott szégyent. Az Elvirát alakító Jessica Pratt otthonosan mozog a bel canto műfajában, rutinját az előadás során is érezhettük.

Koloratúrái gördülékenyek voltak, magas hangjait szemtelen könnyedséggel, feszítés nélkül képezte. Figyelemre méltóak voltak felülről indított futamai, melyek halálbiztos intonációval, gyöngyözően szólaltak meg.

Éneklésének egyetlen negatívuma a középregiszter alkalmankénti elhalványulása volt: a Giorgióval (Bretz Gábor) közösen adott duettben (Sai com’arde in petto mio) hangja szinte végig a zenekar hangfüggönye mögé szorult (amiről ez esetben nem az együttes tehet), csupán magas regiszterét lehetett tisztán érteni. Ezen hiányosságát viszont maradéktalanul kárpótolta kifejezésének páratlan gazdagsága, mely különösen az első felvonás fináléjában eredményezett magával ragadó interpretációt.

Arturo, Lord Walton és Elvira: Francesco Demuro, Sebestyén Miklós és Jessica Pratt (fotó: Posztós János / Müpa)
Arturo, Lord Walton és Elvira: Francesco Demuro, Sebestyén Miklós és Jessica Pratt (fotó: Posztós János / Müpa)

Alekszej Markov Riccardója is pozitív benyomást tett. Gazdag, telt hangját biztosan képezte, csupán szerény számú futama tűnt összemosódottnak. Bretz Gábor produkálta az est legkiegyenlítettebb előadását. Hangi makula nélkül, kifejezőképességének teljében interpretálta szólamát.

Az est legünnepeltebb szereplőjévé az Arturót alakító tenor, Francesco Demuro vált. Bár az ő előadásának is voltak árnyékai (néhol túl sokszor indította a kitartott magas hangokat közvetve, alsó hangról felcsúsztatva), meggyőzően szép hangszínével és a záró felvonásban nyújtott elképesztő teljesítményével teljes mértékben kiérdemelte az elismerést. A Credeasi, misera kezdetű rész hírhedten nagy kihívást tartogat a tenoristáknak.

Két soron belül kell magas C-t, Desz-eket, Esz-t és F-et (!) kiénekelni, ami messze felülmúlja az átlag tenoristák képességeit. De nem úgy Demuróét,

aki elképesztő biztossággal, a legkisebb hangbicsaklás nélkül énekelte el a szóban forgó részletet, óriási hatást gyakorolva a hallgatóra.

Maria Callas: Aleszja Popova (fotó: Posztós János / Müpa)
Maria Callas: Aleszja Popova (fotó: Posztós János / Müpa)

A Riccardo Frizza vezette Pannon Filharmonikusok nagyban hozzájárultak az est sikeréhez. A karmester érzékenyen, az énekeseket támogatva vezette az együttest, ami így meggyőzően és színesen játszott.

Fotók: Posztós János / Müpa