Caesar visszatér

2012. október 8.

Georg Friedrich Händel: Julius Caesar – Angol Nemzeti Opera, London, 2012. október 1. KŐRY ÁGNES tudósítása

Kleopátra: Anna Christy (fotó: Robert Workman)

Földes Imre professzor 1979-ben Londonba látogatott, és megnézte az éppen akkor bemutatott Händel-operát, a Julius Caesart, John Copley rendezésében és Charles Mackerras vezényletével az Angol Nemzeti Operában. A címszerepet Janet Baker énekelte, Kleopátra a sokoldalú Valerie Masterson volt, és a többi szerepet is kiváló énekesek adták elő. Földes professzor úr el volt ragadtatva. A szünetben találkoztunk, amikor is megkérdezte tőlem: van róla fogalmam, hogy itt mi történik? Persze tudtam, hogy az előadás nagyon szép és jó. Azt viszont nem tudtam, hogy ilyen színvonalú előadással ritkán fogok találkozni a jövőben. Most már tudom. (Földes Imre akkor, 1979-ben vagy már 1980-ban részletesen beszámolt a produkcióról a Muzsikában. 1984-ben filmre került a produkció, néhány szereposztási változtatással: részletek láthatók belőle a YouTube csatornán).

Harminchárom év után az Angol Nemzeti Opera visszatért a Julius Caesarhoz. A bemutató előtti publicitás hangsúlyozta, hogy a Julius Caesar 1979-es előadásaival a társulat Händel háza lett, s ezért most is nagyszerű élményre lehet számítani. Ez az ígéret számomra gyanús volt, mert más művel kapcsolatban már volt tapasztalatom a rendező Michael Keegan-Dolan és Fabulous Beast Dance Theatre nevű modern táncegyüttesének munkájával. Sztravinszkij Tavaszi áldozatát mutatták be A kékszakállú herceg vára társdarabjaként az Angol Nemzeti Operában 2009-ben. A primitív, ősállapotot idéző hangzásvilág kiváló előadókra talált a nyers ösztönöket nagyszerűen kifejező táncosok munkájában. De hogy illik majd mindez Händel egyik legnagyobb operájához?

A főpróbán megrémültem, nagyon elkeseredtem. Az énekesek többnyire egy helyben állva, mozdulatlanul énekeltek, mialatt a táncegyüttes uralta a színpadot. Igaz, látható módon Händel zenéjét interpretálták, de ők lettek a főszereplők, az énekesek pedig kísérték őket – pedig nagyon sok énekelnivaló van az operában. Ráadásul jó néhány, számomra ízléstelen és értelmetlen színpadi akció és látványelem fűszerezte az előadást. Kleopátra például késsel metsz fel egy halott krokodilust, és kiszedi tojásait egyik virtuóz áriája közben. Ptolemaiosz egy nagy halott zsiráf nyelvét húzza ki egyik áriája alatt. Haldokló emberekre nagy vödör vért öntenek – és a sort folytathatnánk. Pedig nincs szükség a gonoszság ilyesféle előtérbe állítására: Haym szövegkönyve és Händel zenéje világosan rámutat a sok kegyetlenségre.

Jelenet az előadásból (fotó: Robert Workman)

Viszont a premieren meglepetésemre kiderült, hogy Keegan-Dolan koreográfiája muzikális és többnyire jelentőségteljes is. Ez a főpróbán nem volt nyilvánvaló: úgy tűnik, a koncepcióval való egyszeri találkozás nem elég. De továbbra is kérdéses marad, szabad-e egy operaelőadás közben a fizikai színház eszközeivel csábítani a nézők figyelmét.

És több más probléma is akad. Nem világos, miért lett Sxtus Pompeius, Cornelia és Pompeius fia, lány. Igaz, hogy Händel szoprán, vagyis Margherita Durastanti számára komponálta Sextus szerepét, de a női énekesek számára írt nadrágszerep nem volt ritka se Händel, se más szerzők műveiben. Valószínűleg véletlenül, de Keegan-Dolan rendezésében a női Sextus harcias természete csökkentette Kleopátra jellemének különlegességét: itt már nem csak Kleopátra bátor amazon. Ez rendben is lenne, de a Keegan-Dolan-féle Ptolemaiosz háremében (II. felvonás) a lányok különösen kiszolgáltatottak, és még védekezni sem próbálnak, nem hogy harcolni. Sextus az opera majdnem teljes időtartama alatt kislányos fekete-fehér ruhát visel, vállra omló hajjal. De miután megöli apja gyilkosát, elegáns asszonyként hosszú sárga estélyi ruhában jelenik meg, haja már előkelő kontyban. Tehát a felnőtté válás eszköze a bosszú?

Nagyon hiányzik a Copley-rendezés sok színe. Händel Julius Caesarjának zenéje különösen színes: a szokásos vonós hangszerek, valamint oboa és fagott mellett itt fuvola, furulyák, négy kürt, trombiták, hárfa, viola da gamba és theorba (basszuslant) alkotják a zenekart. Copley színei alkalmazkodtak a partitúra sokszínűségéhez és változatosságához. Kleopátra legalább hét különböző jelmezben jelent meg, egyik pompásabb volt, mint a másik. Viszont a Keegan-Dolan koncepciót követve Doey Lüthi jelmezei főleg fehérek, időnként feketék; Kleopátra, továbbá Ptolemaiosz első jelenésénél félig szürkék. Andrew Liebermann díszletei alig léteznek, és még így is kopárak. Barokk pompáról szó sincs.

Patricia Bardon, Tim Meade és James Laing (fotó: Robert Workman)

Az viszont tanulságos és felemelő, hogy mind a nyitó-, mind a zárókórust a nyolc szólóénekes és a tíz táncos együtt énekli – nagyon jól. Ez a fajta együttes minden szempontból optimizmusra késztet. Christian Curnyn karmester jó munkát végzett; nyilvánvalóan tudja és szereti Händel remekművét. Kicsit talán túlságosan is szereti: pl. Caesar kürtkíséretes vadászáriája inkább gyengéd bölcsődalnak hangzott, mint állatokat üldöző indulónak. A kontratenor Lawrence Zazzo (Caesar) hangilag is és színészként is otthon van a szerepben. Anna Christy (Kleopátra) technikája bírja a sok és nehéz futamot, de Kleopátrája nem elég szenvedélyes és érzéki. Patricia Bardon (Cornelia) és a kontratenor Tim Mead (Ptolemaiosz) nagyon muzikálisak és színpadi megjelenésük impozáns. A szoprán Daniela Mack (Sextus) jól végezte dolgát, de nagyon hiányoltam a mezzoszoprán Della Jones erős alsó regiszterét az 1979-es előadásból. Viszont Händel egy szoprán számára írta a szerepet, tehát nem panaszkodhatom.

Elképzelhető, hogy az operaműfaj jövője a fizikai színházzal és táncegyüttesekkel lesz egybekötve. De remélhetőleg nem csak fekete-fehérben, és halott zsiráfok és krokodilusok nélkül.

Fotók: Robert Workman / English National Opera

* * *

1st October 2012, Julius Caesar, English National Opera

Händel’s Julius Caesar at the English National Opera is exciting theatre – not least because of the magnificent dancing of the Fabulous Beast Dance Theatre – but the production may need some getting used to. I attended last week’s dress rehearsal and was deeply unhappy with the concept. Dancing seemed to have taken priority to singing; the latter at times appeared to be more an accompaniment to dancing than to be the essence of the opera. However, by the first night I was more tuned in to what some audience members described as ‘alternative’ approach. In spite of vivid memories of ENO’s legendary 1979 John Copley production, the musicality and virtuosity of the Fabulous Beast Dance Theatre has won me over.

Nevertheless, some nagging concerns prevail. In the large scheme of things it may not matter but it is far from clear why Sesto Pompeo, son of the murdered Pompey and his widow Cornelia, has turned into a girl that is into a daughter in Michael Keegan-Dolan’s staging. It is true that Händel wrote the part of Sesto for soprano Margherita Durastanti but female voices singing male characters was not uncommon either in Händel’s operatic output or in other composers’ operas. The heroic girl Sesto makes Cleopatra’s fighting spirit look more like a normal feminine attribute rather than a quality unique to Cleopatra. This would be fine but Keegan-Dolan makes the girls in Ptolemy’s harem totally downtrodden (Act II), with none of the girls indicating the slightest wish to resist. It is also odd that immediately after killing her father’s murderer, the girl Sesto becomes an elegant woman. Before the killing that is through most of the long opera she wears some black and white girlish attire with no particular hair-style. After the killing, Sesto turns into a sophisticated woman with a beautiful long yellow dress and with her hair pinned up in a mature style. Does Keegan-Dolan suggest that maturity is reached via revenge?

Kleopátra: Anna Christy (fotó: Robert Workman)

Keegan-Dolan’s overall concept is more problematic. His staging of Stravinsky’s The Rite of Spring at the English National Opera in the autumn of 2009 was fully appropriate. The strong rhythmic sense and dramatic physicality of his Fabulous Beast Dance Theatre enhanced the story line of Stravinsky’s ballet.  But in Julius Caesar, more often than not the singing is relegated to the background. One could argue that Keegan-Dolan’s choreography expresses and even enhances Händel’s music. However, directing the audience’s attention to well-planned and powerful dancing – while the principal singers deliver their virtuoso arias standing still – is questionable. On the other hand, when choreography as musical and expressive as that of Keegan-Dolan’s for Julius Caesar is applied, the overall effect can be powerful.

I miss the great many colours which stage director John Copley and his design team provided for their legendary production in 1979. In this opera Händel’s music is particularly colourful: apart from the customary strings, oboes and bassoons, Händel also includes a flute, recorders, four horns, trumpets, harp, viola da gamba and theorbo. In Copley’s production the orchestral colours were matched by colours on the stage. Valerie Masterson – ENO’s 1979 Cleopatra – had seven or more costume changes; all costumes colourful and regal, as befitting a queen. But Keegan-Dolan’s show, hence Doey Lüthi’s costume design, is largely black and white. Initially everybody is in white until Cleopatra and her brother Ptolemy appear in grey on the top and white on the bottom. Cornelia arrives in black, Sesto in black and white. Later Cleopatra is either in full black or in full white. These two colours dominate throughout.

The set design (by Andrew Liebermann) is equally sparse, baroque grandeur is not even hinted at. Visual aspects, or the lack of them, seem to be directing focus to the intricate dramatic movements of Keegan-Dolan’s Fabulous Beast dancers. They in turn are spell binding in their physicality and, I hasten to add, musicality. Clearly they know Händel’s music intimately.

Some elements jar with what is presumably the overall vision of expressing music with movement alongside singing. For instance, a crocodile is disemboweled, the tongue of a dead giraffe is pulled out, and Ptolemy’s slave girls are gagged. And buckets of blood are thrown about. Yet surely we understand from the words of Haym’s libretto (in English translation by Brian Trowell) as well as from Händel’s music that cruelty is ever present. Ironically, what may have been planned as shocking images caused many of the audience to laugh. Or perhaps the eggs of a dead crocodile and the tongue of a dead giraffe were meant to be funny.

Caesar: Lawrence Zazzo (foó: Robert Workman)

It is not entirely clear whether the opening and closing chorus numbers were signed for the hard of hearing or whether the chorus delivered choreography intended for them. But what was clear is that the chorus consisted of the dancers and the principal singers. They sang and moved together; they sounded and looked united.

The vocal difficulties in this opera are considerable. Virtuosity is taken for granted and deep emotions are invested in many of the arias. Lawrence Zazzo (Caesar) is fully convincing vocally as well as dramatically but Anna Christy (Cleopatra) is more equipped for the virtuoso elements than for the sensual dimension. Patricia Bardon (Cornelia) and Tim Mead (Ptolemy) were outstanding with innate musicality as well as with imposing stage presence. Soprano Daniela Mack (Sesto) cannot be faulted but I missed the strong lower registers of mezzo Della Jones from the 1979 production. Conductor Christian Curnyn clearly knows and loves the score. Ironically, occasionally less warmth would have been justified. For instance, Caesar’s hunting song with the horn obligato (Act I) was beautiful, rocking and gentle. But the harshness of hunting was not evident. However, in spite of having Sir Charles Mackerras’s 1979 Julius Caesar interpretation ingrained in my brain, I thoroughly enjoyed Curnyn’s rendering of the whole opera. One cannot pay a higher compliment to a Händel conductor.

Agnes Kory

Photos by Robert Workman / English National Opera

Hasonló bejegyzések