Budoár-orientalizmus

2015. február 27.

FrenchLateNight – Bizet és Saint-Saëns egyfelvonásosai a Zeneakadémia Solti György Kamaratermében. A február 21-i előadásról BÓKA GÁBOR írt kritikát

Dzsamile és Harun: Kálnay Zsófia és Boncsér Gergely (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Dzsamile és Harun: Kálnay Zsófia és Boncsér Gergely (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Szükséges-e hangsúlyozni, micsoda jelentősége van döntően olasz és német irányultságú operaéletünkben annak, hogy a Magyar Állami Operaház négy francia operát is műsorra tűzött az idei évadban? A párizsi szellemet bő évtizede egyedüliként képviselő Carmen miatt persze még nem kell szentté avatni az intézményt, különösen a megvalósult produkció színvonalának ismeretében; s bár örülünk a jelentőségében erősen túlértékelt, ám közönségkedvenc volta miatt nélkülözhetetlen Gounod-féle Faust visszatérésének, előrelépésnek éppen ezt sem tekinthetjük – csupán a durván megszakított hagyomány felélesztésének. A Zeneakadémia Solti György Kamaratermében bemutatott két egyfelvonásos, a Dzsamile és A sárga hercegnő repertoárra vétele azonban már fantáziadúsabb műsortervezésről tanúskodik, s egyben bizonyos fokú kockázatvállalásról is. Hiszen a Carmen még csak-csak felkelti a nem éppen nyitottságáról ismert operaházi közönség érdeklődését Georges Bizet életművének egy korábbi darabja iránt (ráadásul az idősebbeknek rádiós és televíziós emlékei is lehetnek a Dzsamiléról), ám Camille Saint-Saëns operái az egyetlen Sámson és Delila kivételével teljesen ismeretlenek idehaza; a nézők nem tudják mihez kötni, mihez viszonyítani a darabot. Legfeljebb az orientalizmus egész Európát átjáró korabeli divatja jelenthet némi fogódzót A sárga hercegnő előadására érkező, némileg tanácstalan publikum számára.

Léna és a "szellem": Szemere Zita és Apáti Bence (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Léna és a “szellem”: Szemere Zita és Apáti Bence (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Ezek után talán meglepő, hogy az egy estén játszott két kisopera közül az utóbbi előadása sikerült jobban. Hogy miért? Talán maga az alapanyag, A sárga hercegnő lenne invenciózusabban megkomponált muzsika Bizet Dzsamiléjánál? Esetleg a két mű dramaturgiai felépítése, problematikája térne el ilyen mértékben egymástól a Saint-Saëns-opusz javára? Aligha: bár hosszas fejtegetésre ezúttal nem vállalkozhatunk, felületes benyomások alapján is kijelenthető, hogy mindkét darab magán viseli a majdan mesterré növekvő komponista tehetségének bélyegét; problémafelvetésük pedig egyformán magában hordozza egy mai szemléletű előadás létrehozásának lehetőségét. Ezalatt természetesen nem az önkényes modernkedést értjük, hanem annak felismerését, hogy e művek a mai kor emberéhez is szólnak, a mi számunkra is érdekes kérdéseket járnak körül. Véleményem szerint ezen a ponton tér el döntően FrenchLateNight címen futó produkció (az Operaház elmúlt éveinek egyik újabb szószörnyetege!) két félidejének esztétikai színvonala. A Dzsamile korrekt, de nem különösebben ötletes, az énekeseket énekesként, és nem színészként kezelő színpadra állítás; A sárga hercegnő ellenben gazdag vizuális fantáziával megálmodott, a közreműködőket emlékezetes alakításokra inspiráló rendezés.

Kornélis és a "szellem": Balczó Péter és Apáti Bence (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Kornélis és a “szellem”: Balczó Péter és Apáti Bence (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Viktor Balázs Dzsamile-előadásának nem az az igazi baja, hogy műértelmezés tekintetében óvatos(kodó)nak bizonyul. Egyéni ízlés dolga, hogy minimális elvárásnak tekintjük-e a friss szemléletű rendezői koncepciót, vagy megelégszünk azzal, ha valaki „csak” a mű elsődleges olvasatát állítja középpontba – magam semmiképp sem kárhoztatnám ezt a gyakorlatot sem. Márpedig az utóbbi követelménynek többé-kevésbé megfelelnek a látottak: közelebbről be nem azonosítható helyen és időben nagyjából az és úgy történik, ahogy azt Bizet és a két opera közös librettistája, Louis Gallet papírra vetették. Bizonyos rendezői eszközök persze megkérdőjelezhetőek (feleslegesnek tűnik például a szereplők nézőtér felőli érkezése egy erősen műközpontú, dobozszínpadra komponált előadásban); annál azonban, ami van, sokkal fájóbb az, ami hiányzik – s ez sajnos nem kevesebb, mint az énekesek megfelelő instruálása. Viktor Balázs pontosan beállítja a jeleneteket, az énekesek pedig engedelmesen végrehajtják utasításait; azonban amit látunk, feladatmegoldás marad, és nem válik élővé. A három szólista némileg magára van hagyatva a színpadon; egyéni készségeiktől függ, hogy mennyire tudnak úrrá lenni a helyzeten.

Ez legkevésbé a Harunként fellépő Boncsér Gergelynek sikerül: a szimpatikus tenorista lelkesen mosolyogva próbálja előhívni magából a kéjenc nagyurat – mosolya azonban inkább a mindig arra gondoló Mórickáé, mintsem a csömört tapasztalatból ismerő, kiégett férfié. Ennél nagyobb baj, hogy ezúttal a vokális produkció sem kifogástalan: Boncsér a szép éneklés helyett mintha inkább az erőteljes hangadásra koncentrálna, ami a francia opera kifinomult közegében stílusidegenséghez, olykor pedig egyenesen disztonáláshoz vezet. Mivel Boncsér Gergely hangmatériája különleges értéke a magyar operajátszásnak, fontos lenne, hogy egy-egy produkció előkészítésekor jobban odafigyeljenek arra, hogy adottságai az operai epizódszerepek után immár főszerepekben is kiteljesedhessenek.

Harun: Boncsér Gergely (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Harun: Boncsér Gergely (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

A címszerepet a néhány éve kész művészként berobbanó Kálnay Zsófia adja. Alakítása visszafogottsága által válik hitelessé; szerepformálásának igazi értéke mégis vonzó hangi adottságainak és énekkultúrájának példás egyesülése. Splendianóként Bátki Fazekas Zoltán színpadi figurájához és vokalitásához illően inkább karakteres, mintsem szép hangadásra törekszik – sikerrel. Ő az egyetlen, akinek tolmácsolásában a magyar szöveg (Csákovics Lajos új, a megszokott módon kiváló fordítása) a puszta érthetőségen túllépve plasztikussá válik.

A felemás Dzsamilét követően A sárga hercegnő – telitalálat. Nem mintha különleges filozófiai mélységekbe nyerhetnénk bepillantást kellemes háromnegyed órája alatt, ám ami kihozható a kábítószer-függőség veszélyeit taglaló történetből, azt Székely Kriszta rendezése feltűnően kész eszköztárával sikeresen jeleníti meg. Pedig szigorúan szemlélve ebben az előadásban sem történnek nagy dolgok – mégis: a díszlet (Cseh Renátó) dekorációként is jelentéssel telítődő volta, a világításdramaturgia tudatos és profi kimunkálása, a mozgásszínházi elemek visszafogottságában is hatásos használata (vessük csak össze a Dzsamile csenevész tánckísérleteivel!) mind-mind mifelénk ritkaságszámba menő operarendezői erényekre és kiérlelt eszköztárra utalnak.

Kornélis: Balczó Péter (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Kornélis: Balczó Péter (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Ám a legfontosabb, hogy mindez az énekes-színészi alakításokban is tükröződik – mindenekelőtt Balczó Péterében. E tehetséges művész karrierjének kezdetétől fogva a lírai és a karaktertenor szerepek határán mozgó, gyengeségük következtében elbukott és/vagy meghasonlott figurák életre keltésében nyújtja a legtöbbet, legjobbat – s most A kéjenc útja Tom Rakewellje után alig egy hónappal ismét lubickolhat egy szinte rá szabott szerepben. Kornélis szenvedélyességig fokozódó bódulatát szélsőségektől mentesen, ugyanakkor már-már ijesztő hitelességgel kelti életre – olyannyira, hogy el is lopja a show-t Szemere Zita Lénája elől, akinek így jobbára a végszavazás jut; e nőiesített untermann-szerepben azonban e kiváló fiatal megcsillogtatja a rá máskor is jellemző színészi és vokális erényeket. A Kornélis látomásaiban vissza-visszatérő sárga hercegnő ezúttal kék hercegként kel életre Apáti Bence szuggesztív megformálásában. Noha az előadás nem ad rá választ, hogy személyében valóban a hercegnőt kell-e tisztelnünk, vagy inkább a látomásokat okozó rossz szellemet, ez az eldöntetlenség, lebegtetés kifejezetten jót tesz az egész interpretáció látomásosságának. (A Saint-Saëns-darab fordítása – Csehy Zoltán és Kenesey Judit munkája – egyszeri hallás után szintén élvezetes, jól énekelhető és költői megoldásokat sem nélkülöző magyarításnak tűnik.)

Léna és Kornélis: Szemere Zita és Balczó Péter (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Léna és Kornélis: Szemere Zita és Balczó Péter (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Köteles Géza vezényletével a Magyar Állami Operaház Zenekara olyan színvonalon muzsikál, ami tovább erősíti benyomásunkat: hiába a produkció körüli tizennyolckarikás mellébeszélés, ezúttal nem pusztán vállalható, de kifejezetten élvezetes, értékes előadások jöttek létre a Solti György Kamarateremben – vajha többet és más napszakokban is játszanák őket!

Fotók: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház

Hasonló bejegyzések