Budapest nem tudja, hogy mi a jó…

Mark Padmore és a Britten Sinfonia koncertje a Művészetek Palotájában, 2013. október 5. NÉMETH ZSOMBOR kritikája

Mark Padmore (fotó: Marco Borggreve)
Mark Padmore (fotó: Marco Borggreve)

A címként szolgáló mondat röviden, de velősen foglalja össze Mark Padmore és a Britten Sinfonia budapesti koncertjének tanulságát: az a maroknyi zenebarát, aki jelen volt, vélhetőleg olyan élményben részesült, amelyet még sokáig emlegetni fog; akik meg nem voltak ott, tényleg nem tudják, miről maradtak le. Ez az írás is csak nagyvonalakban érzékeltetheti ezt a fantasztikus szűk két és fél órát.

Egy szlovákiai ismerősöm a koncert előtti napon késő este küldött nekem egy sms-t (!): éppen most ért haza Mark Padmore és a Britten Sinfonia pozsonyi koncertjéről, és csak szuperlatívuszokban tud róla nyilatkozni; úgy tudja, hogy holnap Budapesten is játszanak, ha még tudok szerezni belépőt, ki ne hagyjam! Utóbbi miatt persze nem kellett izgulnom: az Opera-Világ recenzenseként már volt jegyem az estére, de ha diákjegyért mentem volna oda, sajnos akkor is simán bejutok, akár az első sorokba is. Az érdeklődés ugyanis finoman szólva is nagyon gyér volt: a földszinten nagyjából nyolcvan-kilencven ember ült, illetve az első emeleti középkarzaton egészen pontosan 2, azaz kettő. Ez bizony nem állít ki jó bizonyítványt Budapest koncertjáró közönségéről, különösen annak fényében, hogy sokkal alacsonyabb nívót képviselő, ám „felkapottabb” művészek koncertjére mennyire meg tud telni a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Talán a budapestiek nem hallottak soha Mark Padmore-ról, esetleg a Britten Sinfoniáról (igaz, utóbbi első ízben lépett fel Magyarországon)? Talán Benjamin Britten neve túl ismeretlen, esetleg túlságosan riasztó – avagy túlságosan elavult, ezért inkább mindenki a BMC-ben megrendezett kortárszenei hangversenyre ment? Vagy az embereket jobban érdekelte a Met-közvetítés az élőzenénél?

Bármi is legyen a válasz, sokat veszített az, aki nem volt ott ezen a koncerten. Egyrészt az elhangzott művek miatt: noha Britten valamelyest nálunk is benne van a köztudatban, ez elsősorban híres, az ifjúságnak írott Variációk egy Purcell-témára című műve, esetleg a Háborús Requiem miatt van. Ez „magyarra” fordítva úgy nézne ki, mintha valaki csak a Gyermekeknek sorozatot és A kékszakállú herceg várát ismerné Bartóktól – ez a két mű sem mennyiségben, sem időben, sem jelentőségben nem fedi le a bartóki életművet, mint ahogyan a két kiragadott Britten-mű sem az angol mesterét. Az október 5-i hangverseny jó alkalmat kínált arra, hogy más oldaláról is megismerjük a XX. századi zene egyik jelentős figurájának életművét, még ha a koncerten ennek újfent csupán egy rétegével találkozhattunk: jelesül életének első felében írt kompozíciókkal, mint az op. 10-es Variációk Frank Bridge egy témájára és az op. 31-es Szerenád tenor hangra, kürtre és vonósokra, amelynek egyik elvetett tétele is szerepelt a programban. Emellett lehetőség volt Britten elődeivel és talán utódaival is megismerkedni. Elhangzott Britten magántanárától, Frank Bridge-től a Három idill (amelynek egy témájára írta Britten a variációit), illetve hallhattunk egy kompozíciót Britten egy kései utódjától, a brit Judith Weir zeneszerzőnőtől („Kezedbe adom egy aranyfonál végét”). Ez utóbbi különösen aktuális volt annak fényében, hogy nemrég zajlott le az Új Magyar Zenei Fórum zeneszerzőversenye, így aki mindkettőn ott volt (mint például jelen sorok írója), az elmerenghetett a magyar és brit kortárs zene párhuzamain, különbözőségein.

A Britten Sinfonia (fotó: Harry Rankin)
A Britten Sinfonia (fotó: Harry Rankin)

Adott volt tehát a jól megszerkesztett program, de ehhez természetesen kiváló előadók is szükségeltettek. A Britten Sinfonia ugyan nem állandó együttes (az általában régizenei alakulatoktól megszokott módon csak egy-egy projekt erejéig állnak össze, tagjaik egyébként vagy szabadúszók, vagy más zenekarok tagjai), de a Művészetek Palotájában hallottak alapján kenterbe veri az évtizedek óta együtt muzsikáló kamarazenekarok egyikét-másikát. Titkuk elsősorban az előadói alázatban keresendő: a zeneszerző művét akarják játszani, nem magukat előadni. Természetesen nincsen objektív igazság a zeneművészetben, viszont vannak tények: például milyen hangot írt le a zeneszerző, milyen kötőívekkel, milyen artikulációval, milyen szöveges utasításokkal. Egy átlagos magyarországi hangversenyeken az utóbbi paraméterek legtöbbször feláldozásra kerülnek az úgynevezett interpretáció oltárán, mondván, hogy a változtatások indokoltak, mert ez által a zeneszerző akarata jobban érvényesül. Ez a koncert viszont azt példázta, hogy ha az előadók a szerző szabta keretek között maradnak, az közelebb visz a műhöz, mint bármilyen mondvacsinált koncepció. A pontos kottaolvasás mellé persze elengedhetetlen a hasonlóan objektív hangzás – olyan, mint a Britten Sinfonia vonósaié volt. Az általuk képviselt éteri tisztaságú, mindenféle felesleges sallangtól – vagyis túlzott vibratótól, vonópréseléstől, glissandótól, modorosságtól stb. – mentes intelligens vonósjáték Magyarországon sajnos teljesen ismeretlen – vagy ha vannak képviselői, azok nincsenek reflektorfényben.

Pekka Kuusisto (fotó: Sonja Werner)
Pekka Kuusisto (fotó: Sonja Werner)

Mindez persze még nem elég, mert ha meg is valósul, akkor is fennáll az akadémikusság és az unalom veszélye. Ezért van szükség olyan vezetőegyéniségre, mint az estét a koncertmesteri pult mellől irányító Pekka Kuusisto. Nála a nagyon szigorúan kontrollált hegedűjáték a manapság a könnyűzenében honos lazasággal egyesül (persze ez nem véletlen egy olyan előadónál, aki egyszerre a Sibelius Nemzetközi Hegedűverseny győztese és keresett dzsesszhegedűs), ami miatt egyrészt mindvégig halálpontosan irányította a zenekart – ne feledjük, olyan művekről van szó, amelyek alapvetően karmesteri irányításért kiáltanának –, másfelől viszont rendkívüli módon motiválta az együttest, illetve vicces mozdulataival sokszor a közönséget is: igazi primus inter paresként viselkedett.

Stephen Bell (fotó: Sussie Ahlburg)
Stephen Bell (fotó: Sussie Ahlburg)

A szólókürt-szólamot játszó Stephen Bellről szintén csak a legjobbakat lehet írni, még ha a hangszer adottságai miatt ez a nagyszerű teljesítmény esetleg az átlagközönségnek nem is tűnt fel. Egyrészt minimum kalaplengetés illet minden olyan vadászkürtöst, aki Britten Szerenádjának magánszólamát úgy-ahogy el tudja játszani; de ha ezt olyan szinten teszi, mint Bell, az már a hihetetlenség határát súrolja. Nem csak arról van szó, hogy gikszer nélkül fújta végig, vagy a virtuóz meneteket gond nélkül teljesítette, de az egymás után következő hangokat igazi ívekké is tudta formálni, ami általában fájóan hiányozni szokott az előadásokból. Talán nem túlzás azt állítani, hogy ezen az estén ő is énekelt, csak a hangszerén.

Bár nagyon nehéz rangsorolni (meg talán felesleges is), de aki mindezeken még túltett, az Mark Padmore volt. Padmore a zenekarhoz hasonlóan nem kereste a hatásosságot, egyszerűen „csak” elénekelte a darabot. De hogyan! Nehéz elképzelni, hogy egy ilyen lágy és teljesen egzakt, vibrálástól mentes hang ennyire betöltse a teret, és versenyre kelljen akár a kürt hangerejével is, miközben a szöveget végig jól lehet érteni – pedig így történt. Legyen bármilyen nehéz a Britten által komponált zene, egyik regiszterben sem fogott ki Padmore-ral, a sűrű és változatos modulációk ellenére sem disztonált. És akkor nem szóltam azokról az éteri pianókról, amiket ezen a koncerten hallottam…

Azt mondhatnánk, ebből a szempontból még jó is, hogy nem volt jelen olyan nagy közönség, mert így megkíméltek minket a szokásos cukorkazörgéstől és kényszeres köhögéstől, s a drámai csöndek így tényleg drámai csöndek lehettek – akár örülhetnék is a gyér érdeklődésnek. Mégsem teszem: inkább sajnálom azokat, akik nem voltak ott, és ezzel megfosztották magukat ettől a nagyszerű élménytől.

Fotók: Marco Borggreve, Harry Rankin, Sonja Werner, Sussie Ahlburg – forrás: Művészetek Palotája